Heinrich von Kleist: Kohlhaas / Szkéné Színház
Kérdezi a mit sem sejtő honpolgár, mert szeretne tisztábban látni. Senkit sem hergelve, pusztán csak azért, hogy valamelyest rendet tehessen a lelkében. Mert efféle rendre most különösen nagy szükség lenne itt.
Fotók: Mészáros Csaba (Szkéné Színház, Facebook)
Ám tulajdonképpen Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihálya onnan, az ezerötszázas évekből mellénk penderülve besegíthetne nekünk az ebbéli makacsul konok kérdezősködésünkbe. Hegymegi Máté színpadra állításában a Kleist-elbeszélés lókereskedője valami ilyesmiért állna mellénk, bár ennek a segítő igyekezetnek néha áldozatul esik a kleisti intenció, mely szerint: egyszerre vagy véres kezű bíró és totálisan kiszolgáltatott áldozat.
A Szkéné játékterében kétórányira összezáratunk Kohlhaas Mihály (Nagy Zsolt) lókereskedő hányatott, lázadásokkal, áldozatokkal tarkított élettörténetével. És döntenünk kell, hisz a bitó alól az esküdtek (azaz mi, nézők) többségi igenje mentheti meg Kohlhaast. „Aki tartózkodik, ellene szavaz!”– mondja felénk fordulva, nekünk kibeszélve a darabból a Várnagy (Jankovics Péter). Mert Wrede Gróf (Horkay Barnabás) felszólít bennünket, hogy a megismert tények alapján döntsünk. Döntéskényszerbe kerültünk azáltal, hogy esküdtek (is) vagyunk. Ezzel a keretező jelenettel veszi kezdetét a lókereskedőnk története. Ami teljesen átlátható, tömören rövid: Kohlhaas Mihály két fekete harcedzett lovát (Pető Kata, Bach Kata) elkobozza Vencel (Nagy Norbert), a német fejedelem hűbérese. Ez a jogtalan elkobzás (csak mert szemet vetett rájuk, és a felsőbbrendűségét akarta éreztetni a lókereskedő felett) Kohlhaas Mihályt elégtételre sarkallta. Először jogi úton a fejedelemnél, majd önhatalmú lázadással, a német tartományok lángba borításával.
Hegymegi Máté a Kleist-elbeszélésből tökéletes érzékkel fizikai színházi átiratot szabott Gábor Sárával. Talán a szöveg és a mozgás arányait kellett volna kicsit önkényesebben a mozgás javára eltolni. Hisz a mozgás erős, félreérthetetlen határozottsággal bíró nonverbális erejében bátran érdemes bízni. Azonban még ennek dacára is egy nagyon erős, a mozgás intenzitásával a hangsúlyokat jól eltaláló, jó helyre kitevő előadás kerekedik. Attól a pillanattól, ahogy Nagy Zsolt a két feketéjével, Pető Katával és Bach Katával szimbiózisban, egymás mozdulatsorait egymástól átvéve mozog és meglovagolja őket, onnantól érezni, hogy valami egyszerinek és különlegesnek leszünk most részesei. Büszke, határozottságukban gyengéd mozdulatsorok, melyekben ott van a vezető és vezetett összhangja.
Bach Kata, Nagy Zsolt
Aztán ez a hántolatlan kérgű szálfa rudak tarkította, teknőszerűen kialakított színpad, melynek végeiben ott áll két, egymással szemben átlósan elhelyezett, több száz literes műanyag ballon (díszlet: Fekete Anna) – hirtelen gyökeresen átrendeződik. Kohlhaas Mihály lovait elkobozzák, és Kohlhaast a fejedelemhez küldik, ha mindezért panasszal kíván élni. Az előbbi erdő, melyben a farudak békésen álldogálnak, „elbontódik”. A műanyag ballonokból a teknőszerű színpadtérbe kezd zubogni a víz, hogy aztán ebben a „medencében” folyjon most már tovább a játék. Mert a víz egy nagyon sokrétű, a tulajdonságaiban egymással szemben kijátszható közeg. Ha benne gázolunk – lassít. Ha viszont a felszínén maradunk, könnyíti mozgásunk. Tompítja eséseink, ám minket benedvesítve: önmaga közegével tesz azonossá. Egyszerre a maga konkrét hatását elérő és átvitt értelemben üzenetértékű. Ez a kohlhaasi küzdelem, vesszőfutás épp ilyen: nemes, jó célért elinduló. Épp ezért pont ennyire magában hordozza a benedvesítő, az önmagába rántó, foglyul ejtő hatást is.
Hol fenntartja, erejénél fogva felhajtja a víz, máskor viszont magába rántja
Az előadás nagy, finom ösztönösséggel megérzett titka is pont ebben bújik meg. A szereplőket hol fenntartja, erejénél fogva felhajtja a víz, máskor viszont teljesen magába rántja, átázott verebekként, szárnyalásra képtelenné téve őket. Mikor Kohlhaas Mihály a feleségével, Lisbethtel (Pető Kata) és a gyerekével, Clarával (Bach Kata) a medencényi színpadon, a rudakon ülnek, az elkomorodottságuk fölött tanakodnak – a víz tetején próbálnak tovább élni. Mindaddig, míg Kolhaas a birtokának az eladására nem kezdi biztatni mindnyájukat. Ekkor a két nő, mint két telivér, életerős kanca, a hátára veszi puttonyként a két, addigra kiürült műanyag ballont, hogy meg ne álljon a közbenjárásával a fejedelem udvaráig. Az előadás talán legerősebb, vizualitásában a „legszövegszerűbb” pillanata.
Jelenet az előadásból
Kohlhaas Mihály aztán nem vár tovább a jogi úton való elégtételre. Elégtételt vesz maga: szabadcsapataival gyújtogat, lángba borítja a német fejedelemség városait. Nem hat a lelkére beszélés. Nem lesz rá hatással sem Luther (Király Attila), sem az ügyvéd (Pallag Márton) racionális eshetőségekkel érvelő, belátható okfejtése. Játszik a zenekar, püfölődik a dob, pancsolnak, tülekednek a bokányi medencevízben a szereplők. Önbíráskodás van, és káosz. Önbíráskodás mindkét oldalon. Amíg Nagy Zsolt Kohlhaas Mihálya vasakarattal, a dühtől egyre acélosabb elvakultsággal lovalja bele magát az értelmét vesztett revánsba, addig a német fejedelem (Kárpáti Pál) és az udvartartása despotizmusának magától értetődő természetességével veszi semmibe Kohlhaast, a „csak egy lókereskedőt”. A magyar belpolitikára utaló kiszólások teljesen fölöslegesen lassítják ennek a tanácskozásnak az önmagában is hatni képes ívét. Sokszor, így most is, a kevesebb lenne a több. Mert az, ahogy Kárpáti Pál fejedelme billeg a döntés kihirdetésére emelvényként neki odakészített dobogón – ahogy többszöri próbálkozás után is csak a többiekre, az őt körülvevőkre tud támaszkodni-kapaszkodni –, az minden kiszólást messze megfejelni képes harsogása a hatalom dilettantizmusának. Kohlhaas Mihály lázadását leverik. A maga igazát bármi áron kereső, időközben kiskirállyá avanzsáló lókereskedőre lesújt a törvény szigora. Őt és háza népét kivégzik.
Megszállottan pontos, precízen erős mozgásszínház ez
Hegymegi Máté nagyon erős állításokat párolt le a Kleist-novellából a fizikai színház szándékosan szikárrá visszavetkőztetett eszközeivel. Kár lenne vitatni: megszállottan pontos, precízen erős mozgásszínház ez, a legjobb fajtából való. Még akkor is, ha a magyar belpolitikára, közelebbről: volt és jelenlegi országvezetőkre kezdünk tippelgetni a székeinkből hazafelé indulva – ami persze félrevihet. Pedig Kohlhaas Mihály igazából sem az egyik, sem a másik.
Inkább annak adhatott volna ez a rendezői olvasat nagyobb és bátrabb utat – erre egyébként volt nem is egy, bár nem elég markáns kísérlet –, ami szerint: ha nem állítjuk meg a magunk esküdtszéki szavazásainkkal idejében a folyamatokat, azok rossz véget érnek. Mert az effajta kohlhaasi bel- és polgárháborúnál nagyobb halálos ítélet nehezen képzelhető el akár Kleistnél, akár minálunk.
A Szkéné Színház, a Zsámbéki Színházi Bázis és a MASZK Egyesület (Szeged) közös előadása
