Státuscsere a színházban

|

Szűcs Katalin Ágnes: Rendszerváltás a színházban

Végre itt van egy annyira hiányolt térkép arról, hogy mit hozott a rendszerváltás a színházakban.

Szűcs Katalin Ágnes

Volt ez-meg-az, többnyire veszekedések, pletyik, apróságok, de annak a tíz évnek (előzmények-utózmányok) teljes áttekintésére senki sem vállalkozott. Fű alatt vagy a pécsi színházi találkozókon persze szó esett struktúraproblémákról, a támogatás mértékéről, elosztásáról, meg persze egy-egy kiemelkedő balhéról, a színházi élet, mint egész, diakrón mozgása (fejlődése) nemigen került áttekintésre. Amíg bírta kedvvel és energiával persze Koltai Tamás, MGP, Mihályi Gábor és néhány bátrabb kritikus, beleállt e ránk hagyományozódott struktúra kritikájába. (Főképp azok, akiknek volt módjuk az európai élgárda produkcióit látniuk: Peter Brookot, Strehlert, vagy akár Felsensteint.) Látták, hogy a ránk hagyományozott struktúra a középszerűséget dotálja („csak ne legyen balhé…”), és elfojtotta mind a stílus sokféleségét, a sokkoló, ám újszerűségre törekvő irányzatokat. Szűcs Katalin Ágnes munkája azért unikum, mert szerzője e tíz év legtöbb kiváló és csapnivaló bemutatóit láthatta – benne élt, csinálta (lapszerkesztőként), és figyelt. Számára nem jelentett problémát a régi struktúra és a betörő újfajta (másképp játszó és másképp finanszírozott) színház áttekintése, bemutatása és kritikája. Kritikusként azt is látta, hogy mit vett észre a hazai (és külföldi) kritika, mit nem értett, mit emelt ki, vagy vetett a szemétre. Ott volt a színfalak mögötti őrjöngések, viták, politikai vagy művészeti reformkísérletek dühöngőjében is – és ami a legfontosabb erénye: volt bátorsága e forró kásahegybe bemászni.

Említettem a külföldi kritikákat, azaz, hogyan látszott mindez „kívülről”, mert a könyv is beidéz néhányat. Ami engem ebből megcsapott, az a ’80-as, ’90-es évek nyugati kritikusainak tökéletes értetlensége a kelet-európai színházi gondolkozás, a művészeti kifejezésmódot illetően. Mondjuk: fogalmuk sem volt egy-egy nagy rendezés kétnyelvűségéről, stílusrobbantásának jelentőségéről, meg arról, hogy ez mennyire rendszerfüggő, mert a kelet-európaiság visszafojtott, metaforákban működő, ellenálló stílusának lényege.

Szűcs Katalin Ágnes Ács János legendás Marat/Sade rendezésének forradalmi előadását (1981) idézi: idehaza szétverték a házat, Pesten politikai botrányt okozott, a nyugati kritikus fanyalgott. A teljes szabadság világában persze hogy máshol és másképp csattannak a poénok, Ács meg fogta Peter Weiss egész (bonyolult) drámai szerkezetét és ráhúzta az elhazudott magyar forradalom konfliktusára… (Csak azért idézem ezt a példát, mert a produkció, ami idehaza a színházi nyelv forradalmát hozta, sőt: határkövet a színházcsinálásban, az külföldön – jelesül Nancyban – megbukott.) Bukott, miközben a BITEF-en ünnepelték. Mert az ottaniaknak, a franciáknak, a nyugati kritikusoknak még nem volt hozzá fülük és szemük. A Nyugatnak minimum tíz évébe került, míg megtanulták, mi az a „kelet-európaiság”, és hogy ez a címszó lefordítva micsoda kincseket visz be Európába. Nem tudták, kivéve mondjuk, Timothy Garton Asht. A külföldi kritikus nem értette, mert nem élt diktatúrában, a lefojtott, ám üzenni képes művészeti kifejezés világában, így ezt a metaforizáló, színpadi nyelvezetet „belerendezésként” (hamisításnak) élte meg. Szűcs Katalin Ágnes érdeme, hogy ezt a világmércét jelentő kritikusi etalont kritizálja: hogy ti is hülyék voltatok, mikor nem láttátok, mit kellene segítenetek. Később – Václav Havel világhírével, vagy a Katona József Színház sokszoros turnéinak idejére – már beérett az a kritikusi észjárás (majdnem azt írtam: „szemüveg”), aminek segítségével dekódolni tudták azt, amit a kelet-európaiság adni volt képes az európai művészetakaráshoz.

A nyolcvanas évek csak rákészülés volt a „váltás” reformjaira. Végsőkig kiélezve a kor vitáit, valahogy így festett: állami támogatás és állandó társulat, vagy kereskedelmi alapon működő, bevételorientált üzemmód, valamint alkalmi társulás. A váltás utáni évek (1991–1993) elemzésében Szűcs Katalin Ágnes két megrázó tézissel áll elő. Az egyik: a színházi világ leértékelődése, vonzerejének drasztikus csökkenése, a másik az „önmagát fenntartó” színház illúziójának kritikája. A leértékelődést a médiavilág hirtelen betörése okozta: sok tévécsatorna indult, politikai viták, játékok, celebek, X-Faktor stb. tűntek fel, érdekesebbek lettek a korábbi sztárcentrikus színház képeinél-szövegeinél. Ezt a trendet húzta alá, hogy a színházak többségükben önkormányzatok kezébe kerültek, amikről még korábban Babarczy László is úgy gondolta, képesek lesznek színvonalas szórakoztatást, és évente egy-két komoly művet finanszírozni. Vagyis hogy a nagy- vagy helyi politika nem fog beleszólni, mi történjen például a székesfehérvári vagy a kaposvári színházban. Hát ez nem jött be. A tévédömping, annak durva – hollywoodi – változatával, ahol az akciófilmek, sorozatok, infantilis gyerekműsorok mindent visznek, új közönségigényt teremtettek: más lett fontos a médián belül is, vitaműsorok, sorozatok, legendák, természetfilmek stb. Mindez felszippantotta a közönség jelentős részét, értéktudatában pedig alacsonyabb szintre nyomta le a színikultúra vonzerejét.

Az „önfenntartó színház”, ugye, azt jelentené, hogy olyan előadásokat produkál egy városi színház, amit a fizetőképes közönség (magas helyárakkal) el tud tartani. Szűcs Katalin Ágnes nem osztja ezt az illúziót: a „valódi” színházat látogató publikum ugyan befizet klasszikusokra, mai szerzőkre, és boldogan jár el szórakoztató produkciókra, de a jegyáraknak van limitje, és a fizetőképes közönség számszerűen jóval kevesebb, mint amiből fenn lehet tartani egy akármilyen színházat. Ez utóbbi gondolatot meg tudom erősíteni.

Békés Ferenc kollégámmal és Levendel Ádámmal a nyolcvanas évek elején csináltunk egy szociológiai felmérést a színházba járási szokásokról. Amiből egyetlen adat ütött meg igazán: Budapesten a gyakran zsöllyében ülők száma – akkor – kb. harmincezerre volt tehető, és ez a szám állandónak tűnt. Persze a mai színházi boom idején ez a szám feljebb tornászható – új színházak nyíltak, alternatívok vonzzák a publikumot –, de még egy hatvanezres állandó és kb. ugyanilyen nagyságrendű alkalmi közönség sem képes eltartani egy szórakoztató/komoly/zenés intézményt. Szűcs: „Azok a rétegek ugyanis, amelyek még mindig nem csak a felhőtlen szórakozás végett járnak színházba… nem tudnak, s feltehetően nem is akarnak annyit áldozni az akár színvonalas szórakoztatóipari termékre, hogy azok rentábilisak lehessenek.”

Szűcs könyve valóban csak a rendszerváltás éveire koncentrál (előzmények, majd az 1990–1993-as periódus vitái) – ezt ígérte, és e feladatot felsőfokon abszolválta. Amit hiányolok, valamiféle utószó – jelzés a mának. A könyv időintervalluma óta eltelt huszonvalahány év, ezért szerintem jelezni kellett volna, hogy később milyen trendek alakultak. Nem kifejtve, csak slágvortokban említve: megjelentek – és hódítanak – az alternatívok (Jurányi inkubátorház, Átrium színház stb.), megindult a magyar színház „exportja”: Bodó Viktor rendezései Ausztriában, Németországban világhíresek lettek, Schilling Árpád is valahol ott van – ha jól tudom. És persze a kőszínházak legjobbjai (például a Katona József Színház) is megy Keletre, Nyugatra. És tény lett – amit húsz éve senki sem gondolt –, hogy itt a boom, a színházak többségének előadásaira szinte lehetetlen jegyet kapni. Banális tény, de jelzi, hogy a kultúra eme végső védvonala keményen tartja magát.

Befejezésül: Szűcs Katalin Ágnes minőségérzéke páratlan. A könyv végén már tudja, hogy az Örkény Színház és Mácsai Pál lesz a befutó, valamint az egyik legjobb pesti műintézmény. Ami nem jóslat volt, csak ráérzés: akkor még csatározások folytak, hogy lehet-e ilyesmit gründolni, és ha lehet, ki legyen ott a meghatározó figura. Szűcs tudta, nagy piros pont a teljesítményéért.

Szűcs Katalin Ágnes: Rendszerváltás a színházban. Balassi Kiadó, 2017, 200 oldal, 2600 Ft

CÍMKÉK: