2. SzatmART, IFESZT
Erdély legészakibb magyar színháza a szélrózsa majd minden irányából fogadta a Romániában munkálkodó, ám ott etnikailag kisebbséginek számító színházi műhelyeket…
Láng Zsolt: Bartók zongorája Fotó: Czinzel László
A 2007-ben indult, évente megrendezett Sorompók nélkül fesztivál, ami ugye már ilyen néven nem lesz, és folytatása, az idén kezdődő Tranzit Feszt sorozat között volt néhány év szünet, melyben a patinás színházépület renoválása miatt más helyszínek keresése és játszhatóvá tétele volt a szatmári színház legfőbb gondja. De tavaly már igyekeztek méltóképpen tartalommal feltölteni a külső és belső rekonstrukciója által újjászületett, több mint százéves épületet.
Mit is értek ez alatt? Elsődlegesen azt, hogy a tavalyi évad ebben a megújult épületben már eleve egy fesztivállal indult. Az ünnepi évadkezdéskor zajlott ugyanis a néhány napos SzatmART, amely – hogy az együttműködés módozataiból egy újabbat említsünk – a város színházának mozgásterét a többi művészetével próbálta ötvözni; vagyis az egyszeri eseményként elgondolt SzatmART, nevéhez híven, más művészeti ágakkal közös programokban öltött formát. Volt építészeti-képzőművészeti kiállítás, irodalmi beszélgetés szatmári irodalomtörténészek jóvoltából (Kereskényi Sándor, Végh Balázs Béla), Szugyiczky István rendezésében irodalmi témájú színházi előadásokat láthattunk, és a zene is megjelent a repertoáron, a szatmári születésű Kovács András Ferenc gyermekverseinek csillagszeles koncertjén, illetve, később látni fogjuk, Bartók személyének megidézése folytán.
A SzatmART olyan eseményekkel hozakodott elő tehát, melyek a városhoz szorosan kötődő alkotóknak és tudósoknak direkt az épület újjáavatásához köthető premierajándéka is volt egyben. Itt kiemelendő, hogy szatmári születésű Láng Zsolt, az író is, aki jelenleg Marosvásárhelyen él, és Kovács András Ferenccel együtt a Látó folyóirat szerkesztője. Szatmáron töltötte fiatal családos éveit Visky András, aki most Kolozsváron lakik, az ottani színház művészeti vezetője és a BBTE Színház és Televízió Karának dékánhelyettese. (Már csak ezért sem véletlen, hogy a SzatmARThoz hasonlóan, idén szeptemberben is egy Visky-darabot hívtak meg, most Debrecenből, az éppen a napokban futó Trazit Fesztre is.)
Összefoglalva: a tavalyi rendezvényen fontosnak mutatkozott tehát, hogy Visky András Pornó – feleségem története című előadásának ugyanúgy a szatmári félmúlt megidézése volt a célja, mint ahogy Láng Zsolt darabjában, a Bartók zongorájában pont ennek a színháznak az 1945-ös háborús találata jelezte egy új időszámítás kezdetét. A színház igazgatójának, Bessenyei Gedő Istvánnak a felkérésére született Bartók zongorája ugyanis, mint ahogy már a cím is utal rá, az 1922-ben a városban koncertező Bartók reményt öntő megjelenésével hozható kapcsolatba. Azaz az 1922-ben leütött első hangok a depresszióba süppedt, határon túlra szakadt magyarság felrázására is szolgálhattak egyben, mint ahogy ez a modern dráma is teszi mint erős felütés, mely a szatmári közönséget a kultúra megtartására ösztönözné, mondjuk akár a színházi nézőtér újra birtokba vételével is. Ezzel kapcsolatban azt se feledjük, elegáns gesztus volt a színház vezetőjének részéről, hogy felajánlotta azoknak a bérleteseknek, akik az elmúlt viszontagságos évek dacára kitartottak a színház mellett, hogy ezekre az első, az épületet felavató előadásokra csupán csak szimbolikus összeget kelljen fizetniük – azaz a kitartóak csupán egy román lej fejében elfoglalhatják megszokott, ám felújított ülőhelyüket.
Radu Afrim: A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve
A tavalyi évadkezdésre rásegített ráadásul az, hogy Szatmárnémetiben került megrendezésre novemberben a 8. Interetnikai Színházi Fesztivál is, a 8. IFESZT. Így a szatmári közönség a saját társulatán és az ide kötődő, elszármazott írókon kívül az évad elején mindjárt az egész országból találkozhatott vendégművészekkel: azaz Erdély legészakibb magyar színháza a szélrózsa majd minden irányából fogadta a Romániában munkálkodó, ám ott etnikailag kisebbséginek számító színházi műhelyeket, beleértve számos magyar színházi társulatot, és persze a két német nyelvű és az egy-egy bukaresti zsidó és roma nemzetiségű csapatot is.
Ugyanis az IFESZT hagyományosan ezt teszi: a Romániában nem román nyelven játszó színházak (egy kivétellel: a roma társulat jobbára románul ad elő) összegyűlnek kétévente, de más-más helyszínen – így történhetett tehát, hogy csak a 8. alkalom helyszíne volt Szatmárnémeti, a korábbiaké Csíkszereda, Nagyvárad, Arad stb. (Egyébiránt kíváncsi is vagyok, hogy a tavalyi szatmári helyszín után jövőre vajon hol szervezik meg majd a fesztivált.)
De mielőtt nagyon előre szaladnánk, az IFESZT programjából ki szeretnék emelni néhány előadást, hiszen azok, melyek tavaly ezen a seregszemlén részt vettek, többnyire repertoáron maradtak az anyaszínházaikban, valamint vidáman fellelhetőek más, ez évadbeli fesztiválokon is. Példának okáért iziben megemlítendő, hogy a jövő hónapban Gyergyószentmiklóson zajló Nemzetiségi Színházi Kollokviumon is meg lehet majd nézni néhányat a Szatmáron is járt előadások közül. Ilyen lesz mondjuk a székelyudvarhelyi Roberto Zucco, a marosvásárhelyi, nemzetis Sirály és a szintén marosvásárhelyi, arieles Madame de Sade, vagy akár a kézdivásárhelyi Skandináv lottó is. A kollokvium amúgy nagyon hasonlít az IFESZThez: ezt is kétévente szervezik, és ugyancsak a romániai nem román nyelvű társulatokat vonultatja fel. A kollokviumot az IFESZTtől, amellyel váltakozva szerveződik (egyik évben IFESZT, másik évben kollokvium) alapvetően az különbözteti meg, hogy ez nem vándorfesztivál – hanem stabilan a gyergyói Figura Stúdió Színház kínál neki otthont. Vagyis Erdély legészakibb magyar színházából majdhogynem a legkeletibbe kerülünk. De mégsem a legkeletibbe, mert az kétségkívül a kézdivásárhelyi Városi Színház.
Gadjo Dildo
Na, de térjünk vissza a 8. IFESZT-hez, amely nem szimplán színházi előadások találkozója volt, hanem folyóirat- és könyvbemutatók, pódiumbeszélgetések és koncertek is csatolódtak a rendezvénysorozathoz. (Volt többek között a negyedévente megjelenő erdélyi színházi folyóiratnak és portálnak, a Játéktérnek is egy lapszám-bemutatója, és kiemelendő a tavaly alapított, szintén negyedévente megjelenő szatmári irodalmi lapnak, a Sugárútnak a szélesebb körben való megismertetése is.) Arról már nem is beszélve, hogy a színház főbejáratán belépő publikum egyből szembe találta magát Fornvald Gréti térinstallációjával, melynek falain a Visky család és egyben az erdélyi értelmiség vegzálásának írott bizonyítékai voltak közszemlére téve. Ezzel a hírhedt román titkosszolgálat, a Securitate ügynökeinek lázas és precíz munkájának „állítva emléket”.
Elsárgult gépelt papírok, melyek egy paranoid világ negatív mementójának bizonyítékai. A falak által körülvéve, épp középen pedig egy nőgyógyászati asztal, mely itt egyértelműen nem a születést volt hivatott demonstrálni, hanem az abortált életeket. Fornvald ezzel mintegy érzelmi előszínpadot teremtett a fesztiválon bemutatott Visky-féle Pornó – feleségem történetének.
A Pornó mellesleg minimál díszlettel és egy csellistával (Antall Attila) bírt, aki egyenrangú társa az amúgy egyedül játszó Albert Csillának ebben a tragikus kimenetelű múltidézésben. A háttérben a megfelelő narratív pontokon felvillanó videofelvételszerű mozgóképek pedig jobbára Szatmárnémeti felismerhető helyszínein készültek, mintegy megtámogatva a darab dokumentumértékekre való hivatkozását. Egyébként ha ettől valakinek sürgősen kedve támadt volna megnézni ezt a Visky-előadást (amit nem csodálnék), azt a magyar dráma napján, szeptember 21-én rögvest meg is teheti, méghozzá nem messzebb, mint az épp most zajló székelyudvarhelyi 9. dráMA – kortárs színházi találkozón…
Kiemelendő az IFESZTből még a házigazdák, azaz a szatmárnémeti Harag György Társulat Manka című előadása, melyben a múlt század eleji hangulat meg tudott nyilvánulni annak ellenére, hogy a belső udvarbeli lakrészeket csupán a színpadhoz rögzített ajtók jelezték.
Itt egy videoajánló, amely segíthet a stilizáltan beépített tér elképzelésében:
Persze az – amúgy színész – Hatházi által írott és rendezett darab mélységei átívelnek mind téren és időn, de a szereplők beszédmodora és szokásai igencsak árulkodóan ezt a korszakot fémjelzik. Avítt modorú, ugyanakkor modern mondanivalóval bíró előadás a javából.
Tovább görgetve a megnézendőket, a legszínesebb és tényleg a legperiférikusabb közegbe a bukaresti Giuvlipen Színház engedett bepillantást Gadjo Dildo című darabjával. (Rendező: Mihai Lukacs.) A címből is érzékelhető szókimondó jelleg az egész előadást körülöleli, mi több, az merész őszinteséggel beszél egy eleve kirekesztett csoport tagjainak a külön kirekesztéséről. Utalok itt arra, amit a puritán színpadképben egy szék köré csoportosulva, illetve váltakozva a szereplők elmondanak, vagy dalban fogalmaznak meg. A szexuális másság a roma közösség berkein belül jó esetben is száműzetéssel büntetendő. A szégyen problémaköre ezáltal kitágulva fogalmazódik meg a kettős módon számkivetettek sorsán keresztül. Mit jelent, ha az ember cigánysorsba születik? Mit jelent, ha még az egyébként perifériára szorult közösség soraiból is kirekesztenek? A színpadi szereplők a performatív előadásban részint önmagukat adják, a világ elé tárva útkeresésük történetét. Ők nem játszanak, de léteznek, és megmutatkoznak. Vagy ezt csak elhitetik velünk? Ki tudja…
Gadjo Dildo
Az IFESZT-en jelen volt az idén szeptemberben kereken tízéves Aradi Kamaraszínház is, amely a korábban említett kézdivásárhelyivel együtt Erdély egyik legkisebb színháza. (A kétévente kollokviumot rendező gyergyói társulat is csak kilenc színészt számlál amúgy!) Az aradiak fesztiválszereplésekkel kompenzálják azt, hogy az aradi román bábszínházban leltek otthonra, ahol csak kisléptékű előadások létrehozására van mód. De így jól be tudnak illeszkedni a kis produkciókat szívesen fogadó fesztiválok kínálatába. Az aradiak Szatmáron látott zenés produkciója a Tündéri, Tapasztó Ernő műve, aki egy szürreális fantáziabirodalmat teremt, nem nélkülözve némi bizarr felhangot. A több nyelven működtetett darab megértését a kereszt formájú kifutó két oldalán található monitor segíti. A két főszereplő mindennapiságát pedig egy tündér felbukkanása töri meg. Harsányi Attila és Tege Antal kettősét Éder Enikő bálványszerű mozdulatlansága és megelevenedése teszi még élvezhetőbbé, nem beszélvén a háttérben játszó zenekarról, melynek csak a sziluettje látszik, de amely mégis erőt pumpál az előadásba.
A cég köszöni szépen
Említésre méltónak mutatkozott még a nagyszebeni színház német társulatának előadása, melynek steril miliője egy multinacionális nagyvállalat vezető pozíciójú embereinek összejövetelére kalauzolt el bennünket. Lutz Hübner Die Firma danktjának színrevitele közben igazság szerint nem csak a főhőssel veszítjük el a talajt a lábunk alól, hanem a főhőst magát is elveszítjük és vele együtt magunkat is. A helyzet olyan fogódzók nélküli világ, amilyenről leginkább Heideggernél olvashatunk. A cég köszöni szépen nem tartozott szerintem a legjobb előadások közé, de azért egyediségéért hálás voltam, köszöntem szépen. Főleg zavaróan hatott rám, és ezt nincs értelme elhallgatni, a színészek, kiváltképpen Johanna Adam csalimpáló gesztusrendszere, akiről nem tudtam eldönteni, hogy sajátos színjátszási hagyományokat követ, vagy csak nem érzi magát komfortosan ebben a komfortnélküliséget megfogalmazó szerepben. Széles mozdulatai néha már egy különös tánc eksztatikus részeiként kulmináltak, melyek bánatomra nem igazán tudtak a szöveggel összehangolódni.
Nem mondtam volna magam a mozgásszínházak nagy barátjának, azonban a sepsiszentgyörgyi M Studio Kampfja azért eléggé magával sodort és elgondolkodtatott. A tömeg és a vezér viszonyát ilyen elementáris testi módszerekkel kifejezve nem volt rossz látni, sőt. A Fehér Ferenc által rendezett és koreografált előadás, mi tagadás, felkeltette bennem a gyanút, hogy Fehér ravaszdi módon nem átallotta-e ezekbe a mozdulatokba a színészeit mintegy beleöltöztetni. Lehet, hogy igen. De az biztos, hogy Fehér akkor tudta azt is, hogy Orbán Leventének példának okáért mi a mérete, mint ahogy azt is jól tudta, hogy mi állhat jól neki és mi a többieknek. Mindenesetre a produkció egyszerűen magával ragadott engem is, mint ahogy a közönség többi tagját is.
Szintén Orbán Leventével és ezúttal a kézdivásárhelyiekkel a fesztiválprogramok válogatásaiban igen előkelő helyen helyezkedik el Kiss Csaba vígjátéka, a Skandináv lottó, mely korunk álmodozásainak megvalósulását igyekszik megidézni. (Legközelebb ugye jövő hónapban a gyergyói kollokviumon látható.) A beszélő névvel bíró Pech és Pechné története, miszerint a hirtelen nyakukba szakadt nyeremény milyen irányba tereli életüket, már önmagának a névnek a kétféle értelmezését is szüli egyből. Mit nevezünk pechnek? Ha elveszítjük identitásunk, és szabadon engedjük új énünket, vagy ha nem tudunk élni az „ajándék” hozta lehetőségekkel, és inkább terhet jelent számunkra ez a változás? Többek között ezekkel az alapgondolatokkal játszik el a rendező(-színész-színházigazgató) Kolcsár József. Különben ami tudható, az az, hogy ezekben a helyzetekben minden döntés csak lutri.
KAMPF Fotó: Jakab Lóránt
Nem említettem meg az egyébként igen széles fesztiválprogramból azokat az előadásokat, amikről szinte biztosra vettem, hogy látta már az olvasó, vagy már olvasott róluk valamiféle ismertetőt. Épp csak érintettem ezért a marosvásárhelyiek Sirályát, vagy most hozzátenném Temesvárról a Radu Afrim-féle Nézőt, pontosabban A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve című előadást, amit mesterműnek tartok; vagy akár a Bocsárdi László nevével fémjelzett sepsiszentgyörgyi előadást, A fösvényt sem részletezem, hiszen mindenre nem lehet kitérni egy ilyen terjedelmű írás keretein belül. Ez utóbbi helyett máris ajánlom azonban a szintén Bocsárdi által rendezett szatmári előadást, a Tévedések vígjátékát, amit a fesztiválkedvelők néhány hét múlva a gyergyói kollokviumon szintén elcsíphetnek.
Mint látható, valami elkezdődött, és ez feltételezhetően jó hatással lesz a Harag György Társulat saját előadásaira is. Hiszen a színészeknek a próbafolyamatok és előadások között éppen nem sok idejük lenne az egész szakmát áttekinteni. Ám ezen rendezvények során, mondhatni, abban a szerencsés helyzetben lehetnek, hogy számos rendező munkáját és számos kollégájuk játékát tekinthetik meg. Ez komoly lehetőség, a későbbiekben remekül profitálhatnak majd belőle.
Végezetül lássuk be, az említett szatmári fesztiválok, az épp zajló Tranzit Feszt, valamint a tavalyi SzatmART és IFESZT nemcsak arról árulkodnak, hogy a szatmári színház értéket hozna a mindennapokba, és nyitott a tapasztalatcserére; hanem arról is, hogy a színház magyar és román társulatának igazgatói szót tudnak érteni a város vezetőségével, meg tudják győzni a pénzosztó politikusokat a színházi tapasztalatok fontosságáról. Ez nem kis szó. Ennél már csak az lehet fontosabb, ha maguk a nézők is úgy gondolják: színházba járni – bizony – jó.
