Interjú Spiró Györggyel
Ezer szállal kötődik a színházi szakmához, volt Kaposváron dramaturg, három évig igazgatta a szolnoki Szigligeti Színházat, folyamatosan játsszák drámáit, színpadi műveit. A múlt hónapban kérték fel a Szegedi Nemzeti Színház művészeti főtanácsadójának. Új feladatáról kérdeztük Spiró György írót.
Fotó: Szabó J. Judit
Gyüdi Sándor, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója kért fel az együttműködésre. A prózai tagozat élére Keszég Lászlót javasoltam, akit régóta ismerek, tanítottam a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, később rendezte darabjaimat, játszott bennük. Megvan a kellő tapasztalata, ismeri a magyar és a környező országok magyar nyelvű színházait.
A főtanácsadói poszt elvállalásának feltétele volt Keszég László kinevezése?
Ilyesmi nem merült fel. A javaslatomat elfogadták. A hivatalos titulusa főrendező.
Keszég László színházi gondolkodását erősen meghatározza a Szabadkáról hozott avantgárd szellemiség. Ez mennyiben határozza meg a szegedi színház jövőjét?
Keszég László azt a fajta – Ascher Tamás szavaival – „plasztikus realizmust” képviseli, azt a fajta szürrealizmusba oltott realizmust, ami a magyar színházi életben eddig a legtermékenyebbnek bizonyult. Vannak csápjai az underground, kísérletezőbb színházhoz, miközben a hagyományokat ismerő, azt művelni képes ember. Ez jó párosítás lehet.
Úgy tűnik, több vidéki színházban is nagyon erős, izgalmas előadások születnek.
Azokban a jó színházakban, amelyeket munkáim során közelebbről is megismerhettem, mindig az döntött, hogy volt néhány ember, aki nagyon akart valamit. Kezdetben mindegyik elég reménytelen hely volt. Mindig néhány ember akaratán múlt, hogy a nehéz anyagi körülmények ellenére jó színházat hoztak létre.
Politikai kérdés is, hogy ki csinálhat ma színházat. Úgy tűnik, politikai döntés is lehetett, hogy Bodolay Géza júliusban lejárt főrendezői kinevezését nem hosszabbították meg. Mennyiben volt politikai döntés az önök kinevezése?
Politikai szándékkal nem találkoztam. Soha nem csatlakoztam pártokhoz, pártnak ideológusa, tanácsadója nem voltam. Nyilván gondolnak a tevékenységemről valamit, és ezért kértek fel erre a feladatra. A színházi posztokra soha nem én jelentkeztem, egykor a Nemzeti Színházba, majd Kaposvárra és Szolnokra is hívtak. Persze aztán igyekeztem a felkéréseknek a legjobb színvonalon megfelelni. A színház, mint ahogy a művészet egészében, szakmai kérdés. A dramaturgiai munkára tudok odafigyelni, és a házi főpróbán tudok talán megvalósítható dolgokat javasolni. Nem lesz hatalom a kezemben. Szakmai tanácsadóként még lehetek hasznos.
Korábban nem volt művészeti vezetője a színháznak. Milyen konkrét feladatokkal bízták meg? A színház szellemiségének alakításában lesz szerepe?
Czímer József jut az eszembe, aki rengeteg új magyar drámát íratott, többek között Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Hernádi Gyulával. Elsősorban Pécsett mutatták be ezeket a darabokat. Nem születtek akkoriban erős drámák, de fontos volt, hogy Czímer ambicionálta, írjanak színpadra a magyar írók. Kétszer láttam közelről a színházi működését, először amikor Paál István első kőszínházi rendezésében játszottak egy lengyel darabot a fordításomban, majd Czímer József volt az első előadott darabomnak is a dramaturgja. A házi főpróba után igen hosszan elemezte a látottakat, nagyszerű szeme volt. Pécsi jelenlétének ez volt az igazi értelme. Az a régi típusú dramaturg volt, akinek adtak a véleményére, nagyon odafigyeltek rá, és elfogadták a kritikáját. Ha meg tudom közelíteni, amit akkor ő művelt, elégedett leszek magammal.
Talán annyiban kényesebb egy vidéki színházban dolgozni, hogy a fővárossal ellentétben az a város egyetlen színháza. Egyszerre kell több ízlésnek megfelelni. Felelősségteljesebb feladat?
Nem kell máshogy gondolkodni. Népszínházat kell csinálni, azaz maiakat és klasszikusokat, magyarokat és külföldieket kell bemutatni olyan módon, hogy a közönség örüljön. A vidéki színháznak mindenevőnek kell lennie. Az ország bármely pontján a közönség teljesen egyformán reagál az egyes előadásokra. Az, hogy jó vagy kevésbé jó színvonalú egy előadás, sok mindentől függ, de a közönség mindenütt ugyanarra érzékeny. Arra nem illik hivatkozni, hogy ennek meg ennek a közönségnek az igényéhez kell alkalmazkodnunk, és ezért ilyen vacak, amit adunk. A közönség a jó előadást boldogan fogadja.
Szeged egyetemi város. A színház közönségét mennyiben határozza meg a városnak ez az arculata?
Azt hallom, nem nagyon járnak az egyetemisták színházba. Ezt tapasztaltam több egyetemi városban is, miközben az országos statisztikák ennél jobb képet mutatnak. Jó lenne eleven kapcsolatot kialakítani velük is. Underground színházat persze nem fogunk csinálni. Egyébként ha megnézünk néhány úgynevezett „avantgárd” társulatot, például Pintér Béláékat, ők teljesen klasszikus színházat csinálnak. A kísérletező színházak egy része pedig sajnos már nem létezik. Az lenne jó, ha lenne olyan szegedi egyetemi színház, amilyen Paál Istvánéké volt egykor. Annak idején a szegedi amatőrök nem gondolták, hogy a színházból kell megélniük, és radikális előadásokat produkáltak. A bátorságuk abból is fakadt, hogy nem a művészi működés volt a megélhetésük alapja. A rendszerváltás környékén előbb a Soros Alapítvány támogatásából, majd miután a kilencvenes években az alapítvány megvonta az amatőr színházaktól a segítséget, önkormányzati támogatásból éltek az alternatívok, és ehhez hozzá is szoktak. Nem biztos, hogy ez kedvezően hatott rájuk.
Úgy gondolja, hogy a függetlenségnek az is velejárója, hogy ezek a társulatok akkor játsszanak, ha elő tudják rá teremteni a költségvetést?
A támogatottság elfogadásával nagyobb a szellemi és lelki kiszolgáltatottság. Mindig úgy gondoltam, hogy nem kötelező a művészetből megélni. Aki radikális forradalmár, ne az állam pénzéből éljen, mert előbb-utóbb korlátozni fogják. Az állami támogatást odaítélőknek óhatatlanul van hajlamuk az egyoldalúságra. Azt viszont helyeselném, ha helyi erők támogatnák őket, és lennének független szponzorok.
Ez hogy működik az ön által jól ismert lengyel színházi világban?
Valamivel normálisabban, aminek az is oka, hogy Lengyelországban sok jelentős kulturális központ van. Ott egyébként furcsa módon sokkal kevesebben járnak színházba, mint Magyarországon. Itthon rengeteg színház működik, és majdnem mindegyik csúcsra van járatva. Nagyjából ugyanazok a sikerdarabok Lengyelországban is, mint nálunk, leginkább a nemzetközi sikerű angolszász musicalek. Ott is látható, ami nálunk, meg szerte a világon, hogy a tartalmasabb előadások egyre kevesebb nézőt vonzanak. Nálunk vidéken könnyebb a helyzet, mint Budapesten, mert ha sikerül jó rendezőket szerződtetni, és sikerül a társulatot fokozatosan szerethetőbb előadásokkal ellátni, akkor a város egyetlen színházába szívesen eljárnak. Pesten jobban meg kell küzdeni a közönségért, sok színház hajt rájuk, részben egymás közönségét csábítják el.
Drámaíróként más nézőpontból látja a színházat, mint az egykori színházi dramaturg és igazgató?
Drámaíróként nemigen foglalkoztat, hogy elő tudják-e adni a drámáimat, amelyek néha túl sok szereplősek, és ez csökkenti a bemutatás esélyét. A legutolsó darabom, a Helló, doktor Mengele! is ilyen, nehéz társulatot találni rá. Szatmárnémetiben vitték színre, sok szerepösszevonással. Tulajdonképpen kicsit máshogyan gondolok a drámára, mint a színházra. A dráma a számomra belső színház. Van, amikor olyan felkérést kapok, hogy létező társulatra írjak darabot. Ha írás közben látom őket, hallom a hangjukat, az segítség a számomra, mert archetípusokban tudok gondolkozni. Ha jó színészek jelennek meg ezen a belső színpadomon, szinté már hozzák is a karaktert. De ez nincs mindig így.
Tíz éve született regénye, a Fogság, a The Wall Street Journal tíz legsikeresebb könyve között szerepel. Mi tette népszerűvé Amerikában?
Nem tudom, nem ismerem a többi szerzőt, akik a listán szerepelnek, vagyis nem tudom, mi az igény szintje.
Tim Wilkinson a regénye fordítója, aki Kertész Imre Sorstalanság című művét is fordította. Nehéz az ön műveit jól visszaadni más nyelveken?
Az egyes mondatokat talán nem olyan nehéz fordítani, de az iróniát nehéz visszaadni. Nem tudom megítélni, hogy az angol fordítás hogyan hat Amerikában. Anyanyelvinek kéne lennem, ami nem vagyok, és angol szakos sem voltam. Az angol és német fordításokban csak a tévedésekre tudok vadászni, stilisztikailag csak az orosz, a szerb és a lengyel fordítást tudom megítélni. Az a jó nyelv, amelyen nem értek, mert akkor nem idegesítem magam.
