Shakespeare: Julius Caesar – A Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátéka a Vígszínházban
Jöttetek örülni, mi? Takarodjatok hazafelé, tűnés! Takarodjatok, gazemberek! Üvölti Cinna a közönségnek, és akad is, aki hazamegy.
„Nem lenne ő oroszlán
Ha mi nem őzek volnánk” (Fordító: Jánosházy György)
Fotók: Biró István
Amennyiben a drámaírók annál nagyobb zsenik, minél több olvasatot kínálnak az utókornak, akkor a hasonló képességű rendezők attól azok, hogy képesek dekódolni és rangsorolni a kortárs olvasatokat.
Jöttetek örülni, mi? Takarodjatok hazafelé, tűnés! Takarodjatok, gazemberek!
Üvölti Cinna az előadás elején a széksorok közül annak a közönségnek, aki „Caesart jött ünnepelni”. És akad is, aki hazamegy. Így utólag visszatekintve, ez a legnagyobb tragédia, amit előadás közben átélünk, miközben világok sora fordul meg, kataklizma fenyeget, váteszként látjuk, ahogy a Római Birodalom barbárok kezére kerül és kiábrándító letargiába fúl a jelenünk. Igaz, a román kultrendező, Silviu Purcărete elmegy a végső határig. A költő Cinna olyan hangnemben szólal meg, mintha szorgos tüntetőket magából kivetkőzve inzultálna egy arrogáns ellentüntető. A tragédia az benne, hogy van, aki a durva szavakra – sérülékenységében – feladja a játszi ösztönt, a színházi játék íratlan szabályait.
A tragédia benne a világ, amely nem tűri a tréfát.
Caesar csak félidőig van jelen a saját történetében, idő előtt (vagy időben?) meggyilkolják a közjó érdekében. Megsemmisítik a köztársaságot felszámoló diktátort, aki úgy vitte – kétes – dicsőségre Rómát, hogy közben porig alázta a polgárait. Purcărete akciódús jelenetekben és erős képekben gondolkodik. A párbeszédek mélyebb értelmét, monoton hullámzású drámaiságát egy-egy váratlan mozzanat repíti az égig. Caesar az ünnep bódulatában sorra megérinti alattvalói nemi szervét. Magától értetődő természetességgel hol a férfiak heréjét, hol a nők mellét markolássza. A zsarnokság mibenlétét ennél láttatóbban nem is lehetne elmagyarázni. A zsarnokságét, amely belénk hatol, amellyel átitatódunk. A képek hordozzák a román rendező színpadi világának legmélyebb drámaiságát. A képek, amelyek örökre megmaradnak az agyunkba fúrva.
Vér és víz.
A diktátor megsemmisítése utáni gyilkos zűrzavar
Vér vízben oldva. Vörös, csöpögő, eső áztatta, maszatos folyadék. Vérvíz, amely vörösre festi a bőrt és vörösre áztatja a fehér ruhákat, hogy aztán később – a Caesar halála utáni teljes felfordulásban – a por vegye át a szerepét. A csatamezők szállongó pora. Porrá vált halottak pora. Zanzásított háború egy terepasztalon hús-vér szereplőkkel megjelenítve, miközben Caesar szelleme is bekísért egy pillanatra. Shakespeare történelmi hűségű szövege, amely alig tér el az európai történelmi köztudat valóságától, Antonius költői fantáziával papírra vetett sírbeszédével jut el a csúcspontra. (Temetni jöttem… tudjuk.) Az előadás viszont magát az aktust, Caesar meggyilkolását emeli az örökérvényűség centrumába. Előrevetíti, megmagyarázza, levonja a konzekvenciáit. Ezt szolgálja a Visky András által átdolgozott szövegváltozat s ezen nincs is mit csodálkozni. Visky, aki egyben a kolozsvári társulat művészeti vezetője is, már a premier előtt jelezte, hogy politikai előadást mutatnak be. És igen.
Ez az előadás a diktátor eltávolításáról szól.
Ahogyan gumicsizmás, kötényszerű tógába bújt henteslegények vérbe fagyasztják a hentes kezű zsarnokot. A kifinomultat, a nagyra törőt, a hőst, aki nem válogat az eszközei között. Vészterhes jelektől hemzseg itt minden, jó előre megelőlegezik a véres aktust. Zavarodott honpolgárok nyargalásznak le-föl, magukat őrületbe őrjöngő feleségek feszegetik a létezés rabrácsait, rablétbe pusztuló szolgálók rettegve bújnak ócska papírdobozaikba. Fausti áthallású emberi nyomorúság, véglét üti föl a fejét. Fölül bizonytalanság, alul a nyomor. S ha mindez nem mutatna eleget az eljövendő tragédiából, még a jós is szól.
Őrizkedjél március idusától!
S a figyelmeztetés nem csupán a halál közelébe sodródott Caesart érinti. De azokat a túlélőket is, akiket szintén pusztulásra ítél a zsarnok megsemmisítését követő gyilkos zűrzavar. Egészen addig, amíg a zsarnok után egy újabb zsarnok következik, csak meg kell várni, amíg szép csendben kikristályosodik az előzőhöz megtévesztésig hasonló politikai formáció. Nagyjából ezt sugallja a már-már dokumentarista hűségű Shakespeare-dráma harmadik évezred eleji, kataklizmákba fásult, érett korú olvasata.
Caesarnak van egy kutyája, egy igazi kutya.
A zsarnok után újabb zsarnok következik
Angyalnak hívják a szereplőt és a diktátort alakító Bogdán Zsolt sajátja. Hófehér farkas képében, mégis önmagát alakítva jelenik meg hű ebként figyelve az eseményeket. A füle rezgésével követi a szerepükben látványosan tobzódó, rendkívüli színészek emberfeletti, véres őrjöngését, lágy és tomboló hangjait, alkalomadtán még a tompán vészjósló zenét is. A kutya füle – ez a kifinomult és végtelenül érzékeny fülféle – a mi sorvezetőnk, egészen odáig, amíg áldozatként nem végzi az oltáron, magával a kutyával együtt. A szépséges hófehér farkas még gazdája halála előtt jobblétre szenderül. S mikor kitűnik a létből a köztársaság helyett királyságra áhítozó Caesar is, Róma jobb sorsra érdemes honpolgárai úgy kezdenek csúszkálni a diktátor eső áztatta vérében, mint befagyott tó jegén az ártatlan kisiskolások. Szintén egy erős kép Purcărete mellbevágó képei közül. A szabadságot mutatja. A szabadságot, amely tünékeny, illuzórikus. Viszont aljasul véráztatta és a többségnek nem sikerül.
