London édes hercege

|

Shakespeare: Hamlet / Almeida / Harold Pinter Theater, West End London

 

Királyi temetés a dán tévéhíradóban. A temetés utáni parti. Egy néző halk sikolya. Hamlet, ahogy elsőre nem meri megérinteni szegény Yorick földi maradványait. Mindez együtt a londoni nyár sikerdarabja.

To be or not…?

 To be!

 

Hamlet: Andrew Scott         Fotók: Manuel Harlan

Scott édes hercege – miként Michael Billington, a legtekintélyesebb londoni kritikus emlegeti Andrew Scott Hamletjét – az idei nyár legfelkapottabb színpadi hőse a brit fővárosban. Az előadás az Almeida tavaszi bemutatója után került át a nyári szezonra a jóval nagyobb Harold Pinter Színházba, azzal a nem titkolt céllal, hogy megszűnjön a jegyek körüli hisztéria. Az előadás további érdekessége, hogy a negyvenéves ír színész, aki Moriarty-t alakítja a Sherlock című tévésorozatban, azután kapta meg a dán királyfi szerepét, hogy két évvel ezelőtt a sorozat címszereplője, Benedict Cumberbatch ugyancsak eljátszotta Londonban. Az összehasonlítást ily módon nehezen tudják elkerülni, az pedig – ha lehet hinni a sajtóban és a közösségi oldalakon megjelent véleményeknek – többnyire Scott javára dől el.

Hűvös, visszafogott, egzaltált világ, benne egy egzaltált Hamlettel.

A kizökkent idő ezúttal a 21. század érzékeny idegrendszerű hőseit taszítja abba a végzetes tragédiába, amely ugyanolyan elkerülhető lenne, mint száz, kétszáz, háromszáz éve, mégsem tudnak ellene tenni. Törvényszerűen húzza le őket a mélybe. Ez a kettősség – a megállíthatatlan, sorsszerűen bekövetkező végzet és a pillanatnyi szituációk látszólagos véletlenszerűsége – adja Shakespeare szövegének vibráló izgalmát s a belőle készült színpadi történet (jó eséllyel) torokszorító kortárs változatait.

Királyi temetés a dán tévéhíradóban.

Robert Icke, a londoni színház fölkapott kedvence, úgy helyezi el már első percben a nézőt a szövegben, hogy ne legyen semmi kétsége, ez itt a jelen. A modern, 21. századi jelen, amely perverz következetességgel, az együttérzés leghalványabb jele nélkül közvetíti a nyilvánosságnak a televízió képernyőjén keresztül a kor legsúlyosabb tragédiáit, miközben biztonsági kameráival titokban pásztázza a világot, horribilis összegeket fektetve érzékeny információk megszerzésébe, gyanútlan állampolgárok lehallgatásába, megfigyelésébe. (Saját színházában, az Almeidában Icke megrendezte Orwell 1984-ét is.) A kémek, besúgók világa ez. Látjuk már rögtön az elején.

A temetés utáni partin.

Jessica Brown Findlay (Ophelia), Luke Thompson (Laertes)

A helsingőri királyi rezidencia partiján, ahol Gertrúdnak, a királynénak és az elhunyt király öccsének, Claudiusnak a nászát ünneplik. Hamlet útra készen áll, hogy elhúzzon Wittenbergába, ám végül enged királyi anyja és az új uralkodó marasztalásának. Drámatörténeti kötelessége maradni, hisz így fog értesülni arról, hogy királyi atyja merénylet áldozata lett, hozzá nem más, mint tulajdon öccse, az újonnan megkoronázott uralkodó gyilkoltatta meg. Innentől a végzet szédítő erővel rántja magával az ifjú Hamletet. Dacos, kisfiús báját elterebélyesedő, hisztérikus bosszúvágy veszi át. Sarokba szorított, megkínzott vadként groteszk gesztusokkal, görcsösen hadakozik. Előre tudjuk, reménytelenül. Vele bukik a dán királyi ház s tragédiájuk romba dönti egész Dániát… Sorsukat az igazságot felfedő Szellem, Hamlet halott atyjának szelleme pecsételi meg, akit először az őrző-védő szolgálat emberei fedeznek föl a palota zártkörű rendszerének monitorain, és ezt a tényt akár szövegfilozófiai olvasatként is értelmezhetjük. Az, ami a monitoron látható, az van. Nem lehet letagadni.

A Szellem létezik.

Icke előadásának nem ez az egyetlen hátborzongató fölfedezése. Van több is. Azzal együtt, hogy nem mindig tesz jót a produkciónak a három óra negyvenöt perces játékidő, amely a shakespeare-i szöveg terjedelmének megfelel ugyan, ám a nézői türelmet olykor próbára teszi. (Icke átdolgozott Hamletjének szövegét az Oberon Books önálló kötetben jelentette meg.) Nem az előadás hossza a problematikus, hanem az, hogy a közel négy óra nem mindig egyenletes színvonalú.  A lelkes modernségbe olykor a klasszikus színház porosabb levegője kavarodik. Alkalomszerűen rátelepszik, elnehezíti. Ilyenkor Bob Dylan zenéje segít.

Hűvös, visszafogott, egzaltált világ, egzaltált Hamlettel

Aztán eljön a pillanat, mikor egy néző halk sikolya jelzi, hogy a színpadon valami olyan történik, ami felülír mindent. Unalmat, nyűgöt, nézői gőgöt. Andrew Scott mágikus közvetlenséggel Hamlet nagymonológját kezdi mondani… A drámairodalom leggyakrabban idézett mondata úgy hangzik el a szájából, hogy egyetlen hangsúllyal eldönti az univerzum, benne az emberi lét, továbbá a shakespeare-i életmű legnagyobb dilemmáját. Úgy teszi fel a kérdést, hogy abban ott a válasz is. Egy nagybetűs igen. A szomorú nemmel szemben. To be or not…?

Lenni vagy nem…?

Lenni!

Mi más ez a hangosan kimondott felkiáltójel, mint a mély tragédiákon felülemelkedő, feltétlen és megkérdőjelezhetetlen életigenlés. A létezés mindennél előre valóbb voltának biztos tudata. A halk sikollyal együtt az egész nézőtér fölszisszen s onnantól lágyabban, odaadóbban kezdi szemlélni a mű fordulatait. Föllélegezik az előadás is. Sorjáznak a nagyszerűbbnél nagyszerűbb pillanatok… Te is fiam, Brutus? Viccelődik Hamlettel az egérfogó jelenet elején Peter Wight Poloniusa és ezzel nem csupán ostoba tréfát űz a sorssal, de előrevetíti önnön rút halálát is… Derbhle Crotty megrettent anyakirálynéja ír akcentusban válaszol a magából kivetkőzött Hamlet ír akcentusú vádjaira, ha épp az iszonyattól képes bármit is válaszolni… Közben a híradó a hódító Fortinbras csapatainak bevonulását közvetíti… A Téli meséből és a Downton Abbey-ből ismert Jessica Brown Findlay Opheliája apja halálába belegárgyulva imádott fivére, Laertes nyakába csimpaszkodik és vad extázisban párzó mozdulatokat tesz… Luke Thompson Laertése egyetlen húgának temetésén a fintorgó királyi pár nem kis megrökönyödésére belemászik a sírgödörbe, és kirángatja a koporsójából vízbe fúlt testvére bűzlő tetemét…

Hamlet maga, ahogy iszonyatában nem meri megérinteni szegény Yorick földi maradványait. Hogy végül óvó szeretettel két tenyerébe fogja az üres koponyát és régi jópajtásként beszélgessen vele…

S a legvégén… ahogy a Laertésszel való összecsapásra várakozva szép fehér vívóruhában, megilletődötten álldogál a televíziós sportközvetítés helyszínén. Halálra váltan, szemében félelemmel, mint egy saját csínytevésétől megrémült gyerek, összetört „sweet prince”, Dánia édes hercege és olyan védtelen, hogy az őt meggyilkolni készülő Laertésnek is könnybe lábad a szeme…

Nehéz nem megszeretni ezt az egzaltált, magányos fiatalembert, aki századunk bűneit veszi magára mind, hogy végül dicstelenül, egy görcsös és groteszk haláltusában múljon ki. A többiek már vérbe fagyva, a színes bőrű dán műsorközlő pedig monoton hangon épp bejelenti, hogy Fortinbras elfoglalta Dániát.

A Harold Pinter Színház Londonban         Gombos Judit felvétele

Ez történt Londonban egy nem túl borongós délután a Harold Pinter Színház színpadán. The rest is silence. A többi csend. Hogy nem sokkal a hosszúra nyúlt matiné után újrakezdődjön minden elölről.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: