Thomas Bernhard, Samuel Beckett, Grosses Festspielhaus
A Salzburgi Ünnepi Játékok talán legnagyobb vonzerejét az operaelőadások jelentik – és a Grosses Festspielhaus, mint helyszín, megkülönböztetett figyelmet jelent bármilyen műfajú produkció számára.
Thomas Bernhard: A tudatlan és az őrült (Der Ignorant und der Wahnsinnige)
De időről-időre szembesülnünk kell azzal, hogy az Ünnepi Játékok első játékterei hasonlóképp rangos produkcióknak adnak otthont.
Két megrendítő előadással gazdagította közönségét az idei Ünnepi Játékok keretében a Landestheater: Beckett Végjátéka (Endspiel) hét alkalommal került színre, Thomas Bernhardtól A tudatlan és az őrült (Der Ignorant und der Wahnsinnige) pedig kilencszer vonzott telt házat.
Vélhetnénk: a német ajkú közönség kiváltsága eme előadások látogatása, csakúgy, mint a két felolvasóesté, amelyeken Hermann Beil illetve Tobias Moretti adott ízelítőt Thomas Bernhard prózájából. Való igaz: élményt adó első találkozáshoz vagy a szövegek anyanyelvi szintű értése szükséges, avagy – és ez átélés során szerzett nagy tanulság – korábbi műismeret. Itt adózik e sorok írója a legnagyobb elismeréssel, tisztelettel és hálával a fordítóknak, akiknek köszönhetően magyarok számára is „testközelbe került” a 20. századi világirodalom e korszakos jelentőségű alakjának életműve, s mindazoknak a kiadóknak, amelyek lehetővé tették a Bernhard-életmű magyar nyelvű hozzáférhetőségét.
Valljuk meg, Thomas Bernhard „nem könnyű” olvasmány. Kiváltképp regényei olvasása során fedezheti fel az olvasó azt a többrétű zeneiséget, amely az írónak nemcsak stílusát, hanem lényegre törő gondolatközléseit áthatja. Aki rátalál a „ritmusra”, amellyel a hosszú léptékű közlések pulzálnak, az olvasási tempóra, amely még és már lehetővé teszi a nagyívű frázisok áttekintését, s egyidejűleg a néha már-már mániákusan visszatérő szóismétlésekből kialakuló freskó mozaikszerkezetének aprólékos nyomon követését, egy életre elkötelezettje lesz irodalmi munkásságának. És aki olvasóként megélte Bernhard írói nyelvének zeneiségét a fordításokban, nem hagyja ki a lehetőséget, hogy annak eredeti verzióját is megtapasztalja.
Hermann Beil (*1941) irodalomtudományi és zenetörténeti tanulmányokat követően dramaturgból lett rendező, aki felolvasóestjei során rendszeresen aktív részese az előadásoknak, Thomas Bernhard legjelentősebb rendezőjének, Claus Peymann-nak gyakori munkatársa (neki szól mind Bernhard, mind Esterházy Péter dramolettjének ajánlása). Az életrajzi kötetekből összeállított (szünet nélkül mintegy másfél órányi) felolvasás (augusztus 5-én) komplex művészi élményt adott – egyszersmind ez az élő „hangoskönyv” iránymutatóul is szolgálhatott mindazoknak, akik épp ennek az élménynek a hatására vállalkoznak Bernhard munkáinak végigolvasására.
Hasonlóképp remek választás volt Tobias Moretti (*1959) személye: a színész, akit a magyar tévénézők a Rex felügyelő régebbi sorozatában ismertek és szerettek meg, bécsi zenei tanulmányokat követően váltott a színészet irányába, müncheni tanulmányokkal és pályakezdettel, 2001-től lett rendszeres vendég Salzburgban, kezdetben a Jedermann különböző figuráiként – az utóbbi években több rangos operaszínházban rendezett, új területtel gazdagítva munkásságának gazdag palettáját (augusztus 11). „A legsikeresebb koncert” című rövid lélegzetű írást követően érezhető volt a gondolatcsíra iránti fogékonyság – a magyar hallgató közben azon sajnálkoz(hat)ott, hogy Lengyel József hasonló (még komplexebb) parabolája nyomtatásban ítéltetett feledésre (Egy Johann Strauss-koncert). A korszellemnek, életérzéseknek egymástól független, ám ismeretlenül is egymásra rímelő gesztusai…
Der Ignorant und der Wahnsinnige – a salzburgi felkérésre írott mű 1972-es ősbemutatója botrányba fulladt, mert (biztonsági okokra hivatkozva) nem teljesült a szerzőnek az a szándéka, hogy két perces teljes sötétségben fejeződjék be a mű. Az első előadást követően (amelynek felvétele, érthetően korántsem tökéletes technikai minőséggel, szerencsére már évek óta hozzáférhető DVD-felvételen ARTHAUS THEATER 101604) a szerző betiltotta a további előadásokat. A Salzburg iránti ambivalens érzéseiből leginkább a negatívakat írásaiban megörökítő szerző művészetének elismerésével nem fukarkodik a város – a műfajilag leginkább végjátéknak nevezhető darab az idei évad egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó előadása lett.
Most már nyoma nem volt az egykori botránynak (még csak a lehetősége is kizártnak tűnt) – a rendező Gerd Heinz gyakorló színész, s próza területén túl zenés színházakban is jártas. A zárókép megoldásához sajátos módot választott: a második rész helyszíne, ahol A varázsfuvola előadás utáni vacsorára került sor, szinte észrevétlenül egyre világosabb lesz, majd hirtelen vakító fény árasztja el a színpadot, oly módon, hogy a néző immár elvakultan nem látja azt. A Bernhard által előírt teljes sötétség azáltal valósul meg, hogy immár bennünk van. Ide kívánkozik Balázs Béla közismert költői kérdésfelvetése, a hol a színpad, kint-e vagy bent… Az előadás központi figurája a Doktor, ebben a szerepben az Ünnepi Játékok leköszönő intendánsa, az idei programban Mozart három da Ponte-operájának rendezőjeként is foglalkoztatott (gyakran színészként és zenei programok narrátoraként-recitátoraként közreműködő) Sven-Eric Bechtolf remekelt.
Sven Eric Bechtolf
Szövegmondása zenei interpretációt megillető részletező elemzésre méltó; röviden legyen elég annyi, hogy a folyamatok ívének megtartásával (ami önmagában sem kis feladat, a szöveg tudatos töredezettségének ismeretében) hihetetlen műgonddal dolgozta ki a hangzó karakterekig a szavakat, tempó- és ritmusjátéka egyszerre természetes (a szerep karakteréből adódóan) és művi (a szituációk abszurditását hangsúlyozandó). Az egy szünettel, két és fél órás előadás több, mint élmény; élet-tanulságok gyűjteménye, elgondolkodnivalók gazdag tárháza. A nagy többségében német és osztrák közönség soraiban minden bizonnyal voltak, akik egyszeri élménynek könyvelték el az általuk látott színházi produkciót – de remélhetőleg többen vannak, akiket a bernhardi életművel való alaposabb ismerkedésre inspirál ez az élmény.
Az Ünnepi Játékok idején sor került egy három előadásból álló Bernhard-szimpóziumra is – ez a speciális program elsősorban a Festspielfreunde, az Ünnepi Játékok Baráti Köre tagjainak szólt. Társult a szervezőkhöz a város Irodalmi Archívuma is, Thomas Bernhard és Peter Handke életének-munkásságának számos dokumentumát közzétevő kiállításával (Dichter bei den Festspielen), a Salzburgban már-már magától értetődően természetesnek vett szép kivitelezésű, érdekes-informatív brosúrával.
Samuel Beckett: Endspiel
És még mindig irodalom, ez kizárólag a németül értőknek: az Ünnepi Játékok idejére időzítve jelent meg a Jung und Jung kiadó újdonsága: Menschen aus Salzburg. 60 szerző rövid írása salzburgiakról; a város szülötteiről és olyanokról, akik számára meghatározó jelentőségű volt e város, avagy akik munkásságukkal állítottak emléket e városnak. Prominensek és hírességek, ismeretlenek és elfeledettek – ősök és ismerősök, akiknek alakja, egyénisége méltó a továbbörökítésre. Karajanról többen vázoltak fel egyéni perspektívából pillanatképet, s a kötet egyedi értékei között is megkülönböztetett hely jut Jochen Jung írásának, aki Thomas Bernhard lektora volt egykor. A változatos tematikájú (stílusú) írások kaleidoszkópja észrevétlenül tanít, teszi jártassá olvasóit a közelebbi-távolabbi múlt felvillantásával, többé-kevésbé árnyalt társadalmi háttér megrajzolásával.
