Pintér Béla: Szutyok / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Hargitai Iván rendezése Pintér Béla szövegkönyvének újrafeldolgozását tűzi ki célul. A székesfehérvári produkció hűen követi az alapmű cselekményét, miközben világosan kirajzolódik a rendező törekvése, hogy újragondolja, és együttesének játékmódjára alkalmazza a darabot.
Kortárs leltár Fotók: Horváth Gábor
Egy házaspár, amelyről kiderült: nem születhet gyerekük (a háttérben egy minősíthetetlen jellemű orvossal) és két tinilány, akik – egy fehér, egy cigány, jó barátnőkként – nagyon szeretnének együtt kikerülni az intézetből (a háttérben egy minősíthetetlen jellemű nevelőnővel). Mire jutnak egymással, és mire jut velük a falu, ahol élniük adatik? Milyen viselkedési minták, emberi minőségek játszanak közre abban, hogy az egyik lány elcsábítja a nevelőapjukat, a másik pedig felcsap szélsőjobbosnak, végül az apa brutális tettre szánja el magát?
A Hargitai Iván rendezte előadás egyike azoknak a bemutatóknak, amelyek Pintér Béla valamely szövegkönyvének újrafeldolgozását tűzik ki célul. A székesfehérvári produkció hűen követi az alapmű cselekményét, miközben világosan kirajzolódik a rendező azon törekvése, hogy újragondolja, és saját együttesének játékmódjára alkalmazza a darabot.
Elöljáróban érdemes hangsúlyozni: egy előadást elsősorban önmaga szándékaihoz, illetve lehetőségeihez ildomos mérni, nem pedig az előzményének fényében beszámolni róla; már csak azért sem, mert a nézők általában nem látják mind a két produkciót. Ezúttal azonban mégsem kerülhetők meg az ősbemutatóra vonatkozó utalások, hiszen az előadás olyan szöveghez nyúlt, amely egy összetett színpadi nyelvezet egyik elemeként, adott társulatra fogalmazva jött létre. Kérdésként vetődik fel tehát: miként tud működni egy másik közegben, kiragadva az eredetileg egymással szorosan összeszőtt színházi rétegek félreismerhetetlenül Pintér Bélá-s kevercséből?
A székesfehérvári előadás alkotói a műben a realista vonulatba illeszthető, direktebb megközelítés lehetőségét keresték. Hargitai a történet lélektani vonulatát ragadja meg: a darab érintette társadalmi betegségtünetekről kíván szólni. A színlapon a cím alatt ez áll: kortárs leltár. A tematikai-műfaji meghatározás minden bizonnyal arra utal, hogy az előadás sokfajta bornírt beidegződéssel, lelki defektussal kíván számot vetni.
Rózsi – azaz nem véletlenül kapott gyerekkori csúfnevén: Szutyok – karcos, nehezen kezelhető személyiség, külseje is több mint sajátos; nem is nagyon szereti senki, ami már az intézetben sem volt másképp. Viszont használható otthon gyerekpótléknak, a faluban pedig ingyenmunkaerőnek és szexuális tereptárgynak.
Pálya Pompónia Szutyok sértettségét, szavakba önthetetlen elkeseredettségét emeli ki
Pálya Pompónia eleinte Szutyok bumfordi sértettségét, szavakba önthetetlen elkeseredettségét emeli ki, később pedig megmutatja, miként fordul mindez primitív, bosszúálló indulatba. Anita még nagyobb hendikeppel indul: eleinte a falubeliek szóba sem akarnak állni vele – itt soha nem laktak cigányok! –, ám neki megvannak a jól bevált eszközei, hogyan váltsa ki mások jóindulatát. Kerkay Rita finom eszközökkel érzékelteti, ahogyan a lányban az őszinte érzelmek elegyednek az odafigyelést megvásároló rafinériával. Aztán Anita ellop egy kövér pénztárcát, és Szutyok irigysége, féltékenysége végre lecsaphat rá. De Anitában is az agresszió kerekedik felül: amikor, nevelőapjától terhesen, már nyeregben érzi magát, rikácsoló hárpiába megy át. A nevelőanya, aki Varga Gabriella alakításában csupa kedvesség, finomság, jóindulat, nemigen akar szembesülni egyik súlyos problémával sem, ami végül a családja széthullását eredményezi. Merő tehetetlenségből Szutyokba kapaszkodik, aki ekkorra már gárdista-egyenruhában masírozik, és a cigány mostohatestvére meg a lezsidózott nevelőapja „fattyának” nemkívánatos voltáról szónokol. Az apa Egyed Attila megformálásában nem különösebben cizellált lélek; kapacitásait fizikai munkájának és a falu színjátszó csoportjának szenteli, a nők mellett inkább csak sodródik a mindenkori eseményekkel. Amikor Szutyok az utolsó reményeit is széttiporja, felgyülemlő keserűsége hirtelen indulatból elkövetett gyilkosságba torkollik.
Az előadás – a pszichológiai alapozású megközelítés ellenére – nem helyezi a darabot hagyományosan berendezett dobozszínházi térbe, és bizonyos fokig a színpadi stilizáció eszközeivel is él. A díszlet (Cziegler Balázs terve) egy lécekből ácsolt és vastraverzekkel kiegészített dobogó- és pallórendszer, amely kiválóan alkalmas az összes helyszín megjelenítésére. Az előadást zenei effektusok élénkítik: a komor színekkel a szintetizátoron játszott Vivaldi-motívumok teremtenek kontrasztot, máskor ritmikus dobogások, zörejek fokozzák a feszültséget. (Zene: Dobri Dániel.) Fontos szerephez jut továbbá egy fiatalokból álló csoport (a Nemes Nagy Ágnes Színészképzés hallgatói), akik hol a szinte a föld alól előkéredzkedő menhelyi gyerekek csapatát, hol – elrajzolt maszkokban – a falu közösségét jelenítik meg. Elsősorban a Krisztik Csaba játszotta öregemberrel és egy amatőrszínházi fesztiváli betéttel pedig a drámai történéseket ellenpontozó humor is helyet kap a színpadon.
Az előadás arról tanúskodik: az alkotók a lehető legtöbbet kihozzák a vázlatszerű figurákból és a klisékből építkező történetből. (Koreográfia: Blaskó Borbála, jelmez: Kárpáti Enikő.) Szeretném kiemelni, hogy a két jelzőt nem negatív értelemben használom: Pintér Béla előadásai – már a legelső Népi rabléttől kezdve – éppen a jellemek és helyzetek klisészerű felmutatására épülnek. A szerző-rendező ezeket a paneleket halmozza össze, tükrözteti meg egymásban, majd szürreáliába oltva helyezi ellenfénybe őket. Ha jól sikerült Pintér-előadásról van szó, a sok irányból jövő hatásokkal körbefuttatott történet – a zenei, táncos, mozgásszínházi és látványbeli elemek kereszttüzében – olyan stilizált világot teremt, amelyben értelmetlen volna pszichologizáló kérdéseket feltenni a kiragadott részletek miértjével kapcsolatban.
Egyed Attila, Kerkay Rita
Ha azonban a szöveg – a fentebb érzékeltetni próbált módon – a realizmus viszonyrendszerébe helyeztetik, éppen ezekből a vázlatos megoldásokból és klisékből fakad a legtöbb probléma, hiszen itt már a hitelességet a „hagyományos” színház ábrázolásmódjához mérjük. És máris özönlenek a kérdések, amelyeket az előadásban nem dolgoztak ki. Például hogy miért is választanak a szülők az intézetben minden mérlegelés nélkül egy nem túl szimpatikus tinédzsert a még nem is látott barátnőjével együtt, ha valójában kisbabát szeretnének (illetve azt is leginkább csak az anya)? Ha Szutyok még nyolcadikba jár, amikor kiveszik az intézetből, hogyan alakult a továbbiakban az iskoláztatása? Ha ennyire sokat gyömöszköli a lába közét, hogyhogy a szüleivel nem terelődik a szó soha efelé? Miért nem kerül színpadra az apa–Anita kapcsolat, miért csak szóban értesülünk róla? Minek köszönhetik létjogosultságukat a cselekményhez sehogyan nem kapcsolódó amatőrszínházas betétek? (Ez utóbbi persze az ősbemutatóval kapcsolatban is felmerül; a szkénés közegben azonban a Regős-paródia, ha darabidegen volt is, a hely szelleme legalább némileg legalizálta.) A kérdések még tovább sorolhatók, de a legaggályosabb mégis egy feltételezés: a cselekmény realisztikus értelmezése sajnos olyasfajta – az alkotók szándékával nyilvánvalóan ellentétes – olvasatot sem zár ki, amely éppen az előítéletek elmélyítésére alkalmas.
Kerkay Rita, Varga Gabriella, Pálya Pompónia
A Kozák András Stúdióból lefelé jövet két párbeszédből is elkaptam foszlányokat: a fiatal nézők az „ez most miről szólt?” kérdést szegezték beszélgetőtársuknak. Azt viszont már nem hallottam, megtalálták-e a választ.
