Ketten a világ ellen

|

Rainer Werner Fassbinder: A félelem megeszi a lelket / Kultúrbrigád, Átrium

Mi történik akkor, ha egy társadalom varázsütésre levetkőzi az előítéleteit, és az emberi értékeket (láss csodát) az emberi értékek alapján kezdi mérni. Ha itt ez a rendes fiú, az Ali, és itt van az idősecske szerelme, aki egy hegyet is arrébb tolna érte, ám egyszer csak azt veszik észre, hogy nincs senki ellenük…

Szatory Dávid, Hernádi Judit         Fotó: © Mészáros Csaba / Átrium

 

-Nem értem irigy

-Irigység az, ha valaki nem bírja látni, hogy a másiknak valamije van.

-Értem. Irigy.

Szerelmi történet. Írja precízen a színlap, ám az önsorsrontó legendás német rendező, Rainer Werner Fassbinder mellbevágóan rideg, engesztelhetetlenül szókimondó munkásságát tekintve az ember gyanakodni kezd, valóban komolyan gondolja-e. Mindenesetre az előadást rendező Alföldi Róbert meglátta a lehetőséget a német közállapotokat rendületlenül ostorozó Fassbinder 1974-ben született művében, amely, ha úgy vesszük, plasztikusan modellezi a mai magyar társadalmat.

Közeg, ahol a gyűlölet és a (fortélyos) félelem igazgat.

Igen ám, de a félelem, miként a cím is mutatja, megöli a lelket… Az 1972-es müncheni olimpia drámai eseményei után vagyunk, egy olyasfajta társadalmi fölhorgadás közepette, amelyet a német társadalom elleni agresszióként is fölfogható – valós – esemény váltott ki. Olyan kívülről jött támadás, amit az arra fogékony néplélek kirekesztő előítélet formájában őriz tovább. Ebben az ellenségeskedő miliőben talál egymásra a hatvanas évei közepén járó takarítónő és az autószerelő műhelyben napestig keccsölő, Marokkóban született, alig negyvenes Ali. Alföldi meghagyja a múltban Fassbinder filmjének a maga korában nagyon is jelen idejű történetét (színpadi változat, dramaturg: Ugrai István), szabadabb teret engedve ezzel a gesztussal az itt és most áthallásainak. És valóban. A nézők pisszenés nélkül, árgus szemekkel figyelik, mi végre jut a történet.

Milyen képet fest, milyen erkölcsi tanulságokkal zárul, mit hitelesít és mit nem a mai helyzetből a történelmi közelmúlt.

Bányai Kelemen Barna         Fotó: © Mészáros Csaba / Átrium

Alföldi, mint már annyiszor, most is jól veszi észre, mire fogékony a közönség. Fassbinder árnyaltan beszél arról a társadalmi konfliktusról, amelyet összefoglalva idegengyűlöletnek neveznek. Stílusosan szólva: nála semmi nem fekete vagy fehér. A takarítónő, aki feltétel nélkül és rajongva szereti a színes bőrű Alit, az Osteria Italianába, Hitler kedvenc éttermébe vágyik, miközben a háztulajdonos fia az egyetlen, aki – minden várakozásunknak ellentmondva – a pártfogásáról biztosítja a közösség által látványosan kirekesztett, újdonsült szerelmeseket.

Izgalmas a közeg is, ahova Fassbinder helyezi a szereplőit. A hetvenes évek sötétebb tónusú Münchenjének valóságos szereplői nem nélkülöznek egyfajta bizarr teatralitást. Ez a teatralitás Alföldinél leginkább a mellékszereplők elrajzolt, groteszk karakterében nyilvánul meg. A Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs, Szatory Dávid formálta figurák ironikus mivolta – főleg, hogy ők jelenítik meg a női mellékszereplők többségét is – egyfajta jó értelemben vett színpadiasságot kölcsönöz a látottaknak, miközben Parti Nóra mint az Ali érzelmeiben szintén érdekelt, fiatal kocsmárosnő, valamint a két főhős, Hernádi Judit takarítónője és Bányai Kelemen Barna Alija a virtigli valóságból szakadnak ki. Hernádi és Bányai amúgy is Fassbinder megejtő főhőseire hajaznak, azzal a különbséggel, hogy alakjuk még megejtőbbnek, sebezhetőbbnek mutatkozik. Esendőségük írja körül azt a fajta zsigerig ható vonzalmat, kiteljesedő szerelmet, amely nem eszi meg az emberi lelket.

Ketten együtt, egymáshoz préselődve a világ ellen.

Mihályfi Balázs, Bercsényi Péter         Fotó: © Mészáros Csaba / Átrium

Ám mielőtt még belefeledkeznénk a hagyományos keretek között hömpölygő sztoriba, egy adott ponton a történet váratlan fordulatot vesz. Emmi és Ali elutaznak nyaralni, és mikor visszatérnek, hipp-hopp minden jóra fordul. Emmi fölnőtt gyermekei hirtelen elfogadják idős anyjuk színes bőrű szerelmét… A szomszédok ellenségesből barátságosra váltanak… Az Alit kitiltó sarki fűszeres reményét fejezi ki, hogy ismét nála veszik meg a napi betevőt… A takarítónők néhány fős közössége pedig – jóllehet addig a létezéséről sem akartak tudni  – ámulva tapogatja Ali kőkemény izmait…

Alföldi rendezése azonban mintha elbagatellizálná ezt a néző számára teljességgel váratlan, (és ami a lényeg) a történet szempontjából kulcsfontosságú mozzanatot. Mintha nem tartaná fontosnak elmagyarázni azt – amit Fassbinder filmjében a Giulietta Masinára feltűnően hasonlító Brigitte Mira egyetlen, jól dekódolható arckifejezéssel a helyére tesz –, hogy egy adott ponton miért vesz melodramatikus fordulatot, mért vetkőzik ki önmagából ilyen látványosan a történet. Hogy itt nem arról van szó, hogy hirtelen minden jóra fordul.

Ez csupán írói gesztus, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy a történet elsőrendűen nem az idegengyűlöletről szól.

Ennél is mélyebben kutakszik. Az emberi természet olyan mélységeiben, ahol már nincs jelentősége annak, hogy ki színes bőrű és ki nem. Mert mi történik akkor, ha egy hirtelen fordulattal a közösség hirtelen elfogadja azt, amit különben csak nagy nehézségek árán tudna elfogadni? Ha a társadalom mintegy varázsütésre levetkőzi az előítéleteit, és az emberi értékeket (láss csodát) az emberi értékek alapján kezdi mérni. Ha itt ez a rendes fiú, az Ali, és itt van az idősecske szerelme, aki egy hegyet is arrébb tolna érte, ám hiába lettek egyenrangúak, egyre kevésbé tartoznak össze. Nincs kivel harcolniuk… Mi mást tehetnének, élik tovább az emberi nem békés mindennapjait. Ali kifelé tekintget a kapcsolatból, a felesége pedig a fent említett körülmények között büszkén mutogatja színes bőrű férje jól fejlett karizmait.

Aztán vagy megküzdenek a szerelmükért, vagy nem.

Bányai Kelemen Barna, Hernádi Judit         Fotó: © Mészáros Csaba / Átrium

Fassbindernél maga a társadalom szól közbe. Az a társadalom, amely – engedelmeskedve a művészi kísérletező kedvnek – egy mesés fordulattal nemet mond ugyan a gyanakvásra, a sunyi indulatokra, a mindent elborító gyűlölködésre, de a rombolás, amit a lelkekben végzett, jóvátehetetlen… Alföldi átkártyázza kissé a történet befejezését, némi happy endes beütést csempészve a végkifejletbe, s ez alapjaiban változtatja meg a sztorit. Míg Fassbinder a melodráma eszközeit használja, hogy valóságos társadalmi konfliktusok közepette tárja fel az emberi természet legbensőbb mozgatórugóit, Alföldi valóságos társadalmi konfliktusokból épít melodrámát. Gondosan fölcímkézve. Szerelmi történet. Úgy, ahogy ígéri.

CÍMKÉK: