Száll a kakukk fészkére / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Az előadás látomásszerű jelenettel indul; színesre festett testű alakok másznak, vonaglanak fel-alá az ápoltak ketrecein. Ez a szürreális, szimbolikus értelmű stilizálás pontosan illeszkedik az Antal Csaba díszlete által megteremtett látványhoz.
Fotók: Horváth Gábor
Ez utóbbi a bezártság alapélményét úgy érzékíti meg, hogy alapelemei nem realisztikusan, hanem szimbolikusan értelmezhetőek. A betegek hatalmas kockacellákban töltik napjaikat; e cellák mobilisek, ide-oda tologatják őket, s közlekednek is rajtuk keresztül. A fenti/kinti és a lenti/benti világot – vagyis a külvilágot és az elmegyógyintézetet – látványos fémlépcső köti össze. Hátul a rács szinte végtelenül hosszúnak tűnő szögesdrótnak látszik a befogadói képzeletben. A szuggesztív látványvilág és a szürrealisztikus felütés láttán erősen stilizált, a szöveg nagy részét elhagyó, annak lényegét a zene, a mozgás, a látvány segítségével megjelenítő előadást várnánk – ám ehelyett az első felvonás nagy részében gyakorlatilag hagyományos realisztikus játékot láthatunk.
Igaz, maga az alapanyag ezt a játékmódot indukálja. Pontosabban azt az alapvetően realisztikus megközelítést, ahol a történéseknek megvan a maguk allegorikus jelentése is; az elmegyógyintézetben lezajló játszmák, konfliktusok, lázadások és megtorlások a társadalmi-szociális-politikai mechanizmusok metaforikus leképezéseiként (is) értelmezhetőek. Ez a megközelítés színpadon (és filmen) néhány évtizeddel ezelőtt élte virágkorát – nem véletlen, hogy a Száll a kakukk fészkére legendája a hetvenes évekre datálódik. Igaz, a Kakukkfészek inkább azok számára legenda, akik fiatalon látták Milos Forman 1975-ben készült filmjét (Jack Nicholson, Louise Fletcher és Will Sampson főszereplésével) és/vagy a Vígszínház 1977-es bemutatóját, melyben a három főszerepet Bujtor István, Béres Ilona és Koncz Gábor játszották. (McMurphyként Bujtor István színházi pályájának kiugró sikerű alakítását nyújtotta, s a szerepet a későbbiekben még jó néhány előadásban eljátszotta.) Ken Kesey hatvanas években született regényének átütő színpadi sikere – az elsősorban a La Mancha lovagja librettistájaként ismert – Dale Wassermann-nak köszönhető; az ő adaptációjából készült a film, miként a Vörösmarty Színház előadása is.
Magam jóval később, felnőtt fejjel láttam csak Forman alkotását, a Vígszínház előadását még felvételről sem volt alkalmam megnézni; néhány későbbi bemutató és a film alapján pedig úgy érzékeltem, hogy a mű felett – mind tartalmi, mind dramaturgiai értelemben – eljárt az idő. Az egymásra épülő metaforák ma elhasználtnak tűnnek, a hatalmi játszmák megjelenítése átlátszó, a karakterek egysíkúak, a szép, szimbolikus értelmű mondatok („Segíts megnőni, McMurphy”) már-már kimódoltan naivnak érződnek. Azt pedig végképp nehezen tudom elképzelni, hogy az a hatalmi szerkezet, amely a drámában megjelenik, a mai honi állapotoknak megfeleltethető legyen. Így abban bíztam, hogy az a sajátos színházi nyelv, amelyen Horváth Csaba előadásai megszólalnak, majd új kontextusba helyezi és valóban élményszerűvé teszi a játékot. Ezért ért csalódásként mindaz, ami az első felvonás nyitójelenete után történt: a szituációk aprólékos, részletező felépítése, a történet hosszadalmas kibontása, a mozgás, a látvány háttérbe szorulása.
Sághy Tamás, Varga Gabriella, Derzsi János, László Zsolt
A rendező kéznyoma ugyan még így is érződik az előadáson, helyenként fókuszba kerülnek a játék gesztikus elemei és erősödik az atmoszféra – ami elég néhány emlékezetes képhez, és ahhoz is, hogy egy-egy érdektelennek tűnő szituáció valódi tartalommal töltődjön fel, ám kevés ahhoz, hogy új kontextus vagy a tartalmat sokrétűbben, eredetibben kibontó forma jöjjön létre. Az első felvonásban az erre irányuló szándék is csak alkalmanként, néhány jelenetben érződik. A nyitókép, a néhány későbbi mozgáskompozíció, egy-egy szimbolikusan értelmezendő gesztus megnövelt jelentősége és a felvonás erős hatású záróképe nem (vagy csak rövid időre) mozdítják ki a cselekményt a reálszituációk keretei közül. Egyébként határozott vonalú, a karakterek domináns vonásait hangsúlyozó színészi alakítások láthatóak. A főszereplők közül Sághy Tamás (McMurphy) a laza, jó humorú, ki- és feltűnni vágyó, a helyzethez alkalmazkodni nem kívánó vagány szerepsémáját bontja ki, Varga Gabriella (Ratched nővér) a mindenkit kezében tartó, hol szép szóval, hol nyilvánvaló demagógiával manipuláló, helyi diktátort hozza, László Zsolt (Bromden törzsfőnök) pedig leginkább színpadi jelenlétének súlyára épít. A többiek az ápoltak különböző komplexusainak megmutatására helyezik a hangsúlyt.
Amiből akár azt a következtetést is levonhatnánk, hogy a rendezés túlzottan is tekintettel próbál lenni a székesfehérvári közönség vélt elvárásaira, a közérthetőségre, a mű legendájára, a filmhez kapcsolódó esetleges nézői emlékezetre – és az a túlzott kompromisszumkeresés nem engedi érvényesülni az alkotói intenciót. E feltételezésnek azonban ellentmond az, hogy a második felvonásban lényegesen megváltoznak a hangsúlyok. Noha a mozgás, a gesztusok által megteremtett színpadi nyelv itt sem váltja fel (sem teljesen, sem részlegesen) a szöveget, karakterformálást, a szituációk felépítést sokkal inkább meghatározza, mint az első részben.
A betegek hatalmas kockacellákban töltik napjaikat
Ratched nővér egyre természetellenesebb pózokat vesz fel, merev, kifacsart mozdulatai is mutatják a hatalomba való görcsös kapaszkodását – ilyenkor szövegmondása is elemeltebb, stilizáltabb. Vele szemben McMurphy eleinte némiképp megjátszottnak érződő lazasága mind természetesebbnek, magától értetődőbbnek hat. Egyes jelenetek mozgásalakzatokba rendeződve, sűrítve fejezi ki a bennük megfogalmazott szenvedélyeket, kizárva a naturalisztikus megközelítés lehetőségét (McMurphy végső lázadásakor még csak pofon sem csattan; a nyakánál fogva emeli égbe az alulról, a többi ápolt által megemelt Ratched nővért). Mind meghatározóbb a zene szerepe is: Ökrös Csaba kompozíciójának egyszerre érződik balladisztikus és szakrális-rituális jellege. Az „árnyalakok” jelenléte is hangsúlyosabb, miként a fenyegetettség atmoszférája is jóval erősebb, mint az első részben. Ezáltal jobban átélhető mindaz, amit a játék általános és metaforikus értelemben elmond normalitásról és abnormalitásról, a hatalmi játszmákról és az emberi kiszolgáltatottságról.
Néhány jelenet pedig a színészi alakításoknak köszönhetően emlékezetes: Krisztik Csaba például különleges szuggesztivitással mutatja meg azt a felfokozott érzelmi állapotot, amely a férfivé vált és megszégyenített Billy halálához vezet. Mellette és az egyenletes teljesítményt nyújtó három főszereplő mellett leginkább Kádas Józsefnek (Harding) és Kricsár Kamillnak (Cheswick) jut néhány erősebb, emlékezetesebb perc. Ám mindez kevés ahhoz, hogy az előadás egésze túlemelkedjen az anyag korlátain. És nemcsak azért kevés, mert túl éles a különbség a két felvonás közt, hanem azért is, mert a második részben alkalmazott színházi nyelv sem bizonyul elegendőnek ahhoz, hogy a drámát sokkal maibbá, komplexebbé, izgalmasabbá tegye.
A karakterek így sem válnak bonyolultabbá, a manipuláció nem lesz kiismerhetetlenebb, és összetettebb konfliktusok sem épülnek ki. Sőt, a stilizálás, a sűrítés valamelyest a leegyszerűsítés irányába hat; maga a hatalmi játszma talán még az eredetinél is egyszerűbbnek, átláthatóbbnak tűnik. S noha a győztes kiléte aligha lehet kérdéses, az előadás bizonyosan érdekesebb és rétegzettebb volna, ha legalább időről időre kételyeket tudna támasztani ezzel kapcsolatban. Meglehet, ehhez az alapmű radikális átdolgozása szükségeltetne – enélkül míves munka az, amelyet Horváth Csaba és a társulat (főként a második felvonásban) elvégzett, ám jelentősebb hozamát inkább legfeljebb jelenet erejéig látom.
