Profán passió

|

Bartis Attila: A nyugalom / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat – UNITER-díj 2016

 Radu Afrim rendezése a 2016-os UNITER Gálán elnyerte a legjobb rendezésért járó díjat.

Az előadás elég messze rugaszkodik Bartis Attila textusaitól, s a létezés határhelyzeteit vizsgálja nagy erejű víziókban.

55unspecified

Akár egy szerencsétlenség; letaglóz, földhöz ver, zsigerien érint. Először nem tudod, miért, csak érzed, hogy elementárisan hat rád. Blaszfemikus, groteszk, abszurd, szürreális ez a színház. Vicces és misztikus. A mű, azaz az előadás elég messze rugaszkodik Bartis Attila regényeitől. A szikár textusok apropóul szolgálnak a román rendezőnek, Radu Afrimnak, s a marosvásárhelyi társulatnak, hogy létrehozzák nagy erejű víziójukat a létezés határhelyzeteiről, szeretetről, szerelemről, halálról, kiszolgáltatottságról, testek vonzásáról, Erósz hatalmáról.

A szerteágazó, gazdag jelenetsor mögött rendre előbukkan a drámai alapképlet, ami éppúgy hajaz görög sorstragédiákra, mint García Lorcára és Tarkovszkijra. A megérzések, az elfojtások, az indulatok, a vágyak összeállnak itt egyfajta szürreális, sokszólamú szimfóniává. Radu Afrim színpadán szimultán módon, egyazon térben és időben történik minden, a reflexiók is: idősíkok csúsznak egymásba, egyidejűleg vannak jelen másodpercek, napok, évek.

97f56684d4

Vicces és misztikus

Anya, fiú, szerető, szerelem, kurvák, epizodisták forgatagában strindbergi haláltáncot látunk, amelyben a legszűkebb család tagjai élik a mindennapjaikat, gyötrik egymást, próbálják elviselni a másik rigolyáit, megőrizve önnön személyiségüket. Az anya színésznő, de ennek a csaknem háromórás előadás során lassan elvész a jelentősége. A fiú nem tud s tán nem is akar elszakadni anyjától, miközben már felnőtt férfiként próbálja élni az életét. A pszichedelikus szeánsz harmadik tagja a szerető, aki kiadói lektor, az írófiú kéziratainak gondozója, de nemcsak szakmatárs, hanem érzéki kapocs, szextréner, vajákos asszony. S feltűnik még a lány, Fehér Eszter, aki egy személyben testesíti meg a szépséget, a szerelmet, a lét-nemlét határán billegést. Sokszor imbolyognak a szereplők a pusztulás pengeélén; anya, fiú s a nők, akik körülveszik. Meg a tágabb környezet, arcok, figurák, lények, akik áthullámzanak a színen, motiválják, ellenpontozzák, ironizálják vagy eliminálják anya és fiú végzetes egymásrautaltságát.

A látvány verbálisan szinte megragadhatatlan, szegényesek a legcizelláltabb mondatok, a legszofisztikáltabb szósziporkák a burjánzó televényhez képest, ami A nyugalomban a nézőre ömlik. (Díszlettervező: Adrian Damian.) Mert Radu Afrim világa egyfajta Gesamtkunstwerk, totális hatásokra törő intenzív színház, egyszerre hat az érzékekre, a gondolkodásra, az emlékezetre, s a tudattalan mélyére temetett homályos érzetekre; az ösztönvilág pszichológiai működésére, ami mozgósítja, igénybe veszi a néző asszociációs képességét, intellektuális szocializációját. S mindezeken túl is megragad valamit, ami titok, misztikum, természetfölötti spiritualitás, az emberi természet tudatalatti, zsigeri ösztönvilága. Mindez magától értetődő harmóniává áll össze a játékban, úgy, ahogy a mindennapokban is átéled néha. Sűrű szenvedélyek munkálnak e játékban, fájdalom, öröm, szenvedés, lobogó életvágy, kéjvágy, hatalmi mámor. Meg humor is, persze. Akár a vásárhelyiek Karamazovokjában, e felzaklató, mélyvilági Dosztojevszkij-interpretációban. Az előadás egyszerre bombázza az érzékeidet, a látást, a zenei hallást, s úgy kúszik be a tudatod mélyére, hogy nem veszed észre, már beszippantott. Elragad, földhöz ver.

De mi történik az előadásban?

Az első jelenetben egy hisztérikus nő (aki történetesen színésznő) üres koporsóba dobálja legközelebbi családtagja, elbitangolt lánya szeretett tárgyait. Egyszer s mindenkorra véget ér egy anya-lány kapcsolat. Az anya leszámol a lekurvázott lány rekvizitumaival, idegesen rángatja a komódok fiókjait, egzaltáltan gyömöszöli a papírokat, a csecsebecséket a koporsófedél alá. Mindent, ami a távoli világba szakadt, s neki fájdalmat meg bajt hozó lány létezésére emlékezteti.

Pompás színházi szcénát látunk, valaki betámolyog a hátán egy irdatlan koporsóval, cimborája (Galló Ernő) segít odább cipelni az ormótlan fadobozt, lökdösődnek, civakodnak, abszurd és groteszk a jelenet, s bejön még valaki a térbe, pontosabban a szobába, azazhogy a térnek ama szegletébe, amely szobának is tekinthető, s részvétet kíván a jelenlevőknek. Hiszen mit is keresne egy koporsó egy konszolidált polgári lakásban, ha ugyan nem halt meg senki. Márpedig nem halt meg senki, csak az anya számára szűnt meg létezni a lány. El is temetteti az üres koporsót. Mindezt egy színésznő abszolválja a maga vibráló vehemenciájával, valahogy úgy, ahogy Csehov megírta Arkagyina alakjában és másutt is a kiégett színésznő mélységesen emberi és elviselhetetlen hisztériáját.

S mikor B. Fülöp Erzsébet anyája idegesen cikázva, rángatózva, csak épphogy nem sikoltozva hajigálja egy szem lánya tárgyait a kinyitott koporsófedél alá, miközben ügyelni próbál nagyasszonyi s színésznői méltóságára is, már tudjuk, hogy itt az emberi kapcsolatok olyan végletes és kiélezett verziójával állunk szemben, amely sokkol, elborzaszt, részvétet kelt, a lelkünkbe mászik.

11043363_346551342220605_1489882250603112700_o (2)

Kiss Bora, B. Fülöp Erzsébet, Bányai Kelemen Barna

Aztán az előadás felrajzol egy gyönyörű ívet az anya színésznői ragyogásától és hisztériájától a kataton magába zuhanásig, a bezárulásig, a végtelen kiszolgáltatottságig és leépülésig. A hajlékony szárnyalástól az esetlen fabábu szögletességéig. Ünnepet vizionálva karácsonyfadíszt biggyeszt magára királynői fejékül, sokáig húzza magával a keszekusza csillogó girlandokat, egyszemélyes színházat játszva egyetlen nézőjének, fiának, ő, az egykori primadonna. (Jelmeztervező: Márton Erika.)

B. Fülöp Erzsébet finom és durva és lágy és harsány gesztusokkal virtuózan rajzolja meg a drámát: az anya rajongó szeretetét és gyűlöletét fia iránt, akit imádva szeret, s akit anyatigrisként próbál eltéríteni minden lehetséges nőtől. S végül átéli és megmutatja a biológiai leépülés stádiumait, ami egyszerre elborzasztó, megrendítő, gyilkos és szeretetre méltó. Igen, sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi rettenetesebb.

11036041_10152796530603613_5204499144585016459_n

Héja-nász a Léthe partjain          Kiss Bora és Bányai Kelemen Barna

A fiú megformálója, Bányai Kelemen Barna aprólékosan, illúziót keltően játssza el az ödipális kapcsolatot, a szeretve gyűlölt anya elvesztését, a kitörési vágy kétségbeesett vergődéseit, a férfiélet csapdáit.  Az előadás nemcsak az ösztönvilág bemutatásával sokkol, hanem a szexuális vonzás és taszítás rituáléival is. Amint megjelenik a színen az éteri szerelmet megtestesítő lány, Fehér Eszter, Bányai Kelemen játéka pontosan leképezi az erőteret, az őrlődést, amelyet a fiú a csatakos anyaöl s a szerelem kelyhe között végigjár. Súlyos alakítás. Kiss Bora Fehér Esztere pszichológiailag árnyaltan, szenvedélyesen láttatja, milyen is az, mikor egy fiatal nő magával ragadja a férfit, akit az anyai karok nem akarnak elengedni. Rángatják, dühödten cibálják egymást. Héja-nász a Léthe partjain. A nő a férfit akarja, a férfi nem akarja a nőt. Aztán megfordítva.

10995952_346556315553441_7858690491890037398_o

Kiss Bora

Kiss Bora Fehér Esztere eleinte harmonikus, mennyei szerető, aztán levadult vadmacska lesz, aki szinte beleőrül az intim haláltáncba. S közben a szerelmi sokszögben ott a vetélytárs, a minden hájjal megkent, dörzsölt démon (Berekméri Katalin), aki úgy pörgeti a férfit az ujjai között, ahogy akarja. Berekméri eljátszik egy retardált öregasszonyt is, egy bibliai vénséget, aki burrog és puffog és csoszog és biceg és görnyedten gurgulázza elő a szavakat. (Láttam már efféle enigmatikus nőalakot, Bodó Viktor játszotta egy réges-régi Liliom-előadásban, ő volt Hollunder néni, a fényképésznő.) De hát Radu Afrimnál minden élőlény valóságos és szürreális, legyen az nő, férfi vagy kalickába zárt, csivitelő madár. Berekméri Jordán Évája, mikor a fiú meglátogatja, először eljátssza a bibliai matrónát, majd lecsapja parókáját, lerúgja gönceit, s ott áll az ízig-vérig érzéki, sistergően temperamentumos asszony, aki azt csinál a férfival, amit csak akar.

A történések alatti történések a legizgalmasabbak. Illeszd a cselekvést a szóhoz, áll Shakespeare-nél, ám itt, Radu Afrim színpadán a látványt, az érzeteket, a hangokat, a zenéket, a koreografált mozgásokat kellene hozzáilleszteni a kimondott textushoz. Meg fülelni a mágikus zenére, a hangorgiára, ami körbeöleli, felerősíti, ellenpontozza, eljátssza az örvénylő érzéseknek ama poézisét, amely az első pillanattól az utolsóig árad és zubog és zuhog az előadásban. Mikor egy fülledten erotikus jelenet közepén Kiss Bora átperdül a túlszélre, s torzítottan énekelni meg játszani kezdi a zongorán vad futamait, ugyanaz ismétlődik, mint a testek csatájában. Ugyanaz tart, örökké.

44unspecified

Minden gesztusa poén         Fotó: Adi Bulboacă

Radu Afrim s a vásárhelyiek előadása hihetetlenül merész, bátor, szabad, virtigli módon szatirikus, szürreális alkotás. Igazi csapatmunka, a zenei kompozíciótól a dramaturgiáig. Ha valamely magyarországi művészszínházban egy formátumos rendező hasonló megoldásokkal élne, a szakma egy része giccsről, hatásvadászatról, a színházi hatáselemek öncélú alkalmazásáról kezdene értekezni. És igen: mindenestől teátrális színház ez. Azaz színházszerű, elementáris. Minden gesztusa poén, s minden alkotóeleme stilizáció. A kifacsart beszéd, a torzított ének, a beszélt nyelvről leváló hangok, a sikkantgatások, az állati hörgések, s a végletes gesztusok.

S akkor még egy szót sem szóltunk a térről, amely itt furcsa vizesárokként, szigetként és szárazföldként tagolja a játékot. Léthe vize, a Sztüx folyója, bűzös kipárolgások tava? A gőzölgő-párolgó vizesárok mellett félköríves polgári szobabelső tűnik elő, ósdi szekrényekből, házi kacatokból épült archaikus ikonosztáz, jobbra lepusztult konyha, a szélen semmibe nyíló üvegajtókkal. A koszlott, homályos üvegfalakon túl csillogó fémszerkezetek derengenek, a szemközti oltáron ajtók nyílnak, mögöttük képernyők villognak, a szereplők némelyike ezeken át robban be a térbe. A konyhaajtón egyszerre surran be Jolika, a decens kocsmárosnő, a Balkán gyöngye nagyasszonya (Biluska Annamária) s tódul be egy kutyafalkányi, farkascsordányi férfi, részegen gajdoló garabonciások dühöngő hordája, aztán ott egy patkány is, a rendező vándormotívuma, már Az ördög próbájában is láthattuk. A valóságos és szürreális lények a legteljesebb harmóniában egzisztálnak ebben a valószerűtlen, mégis tárgyias világban, éppúgy, ahogy az emberek, az érzetek, a sejtelmek, a félelmek, az elfojtások. Nemcsak szürreáliákon töprenghetünk, hanem komplett pszichológiai esettanulmányokon is.

A nyugalom katartikus, nagy előadás, a magyar nyelvű színjátszás egyik csúcsprodukciója. (Nem véletlenül jelölték három UNITER-díjra.) Jól tették hát a Deszka Fesztivál válogatói, hogy végre Magyarországon is láthatóvá tették ezt a kivételes alkotást.

CÍMKÉK: