Perre per – jegyzetek a POSZT-ról
Mintha a jó hagyományokat se vennék át a korábbi szervezőktől, s mintha mind a város(ismeret), mind a szakmaiság alárendelt szerepet játszott volna az új struktúra alakításában.
A legjobb előadás: Macska a forró bádogtetőn
Tudósításom alcíme mindössze arra utal, hogy témaként gyakran megjelent a POSzT idei előadásai közt, a versenyprogramban és a többféle kiegészítő blokkban is a bírósági tárgyalás, jogi eljárás. Most nem offnak hívják azt a részét a színházi találkozónak, amit a versenyen kívül kínáltak. Nagy hangsúlyt kaptak ezek a programok, ami érthető, hiszen az előbbiekre korlátozott számú néző fér be. Az aránytalanság a zavaró. Nagyobb reklámfelületet élveztek a műsorfüzetben ezek az elemek, mint a versenyelőadások, amelyeknek az alkotóit sem tüntették fel itt. Méltányolható, hogy a drágán megépült és kevéssé kihasznált Zsolnay Negyedet is bevonták mint helyszínt, ám ez a belvárosi utcák, kapualjak (pl. Nick udvar) kiüresítésével járt. Szomorú, hogy nem nyüzsögtek idén a színház környékén, a Király utcában, a Jókai téren, a Sétatéren sem a szakma képviselői, sem a látogatók, akik korábban úgy örültek az ismert arcoknak. Most megfosztották ettől az élménytől a városlakókat. Nem övezte zenebona, karnevál a színházat: színháztalanodott a belváros, néhány utcazenész és a foci EB hangjai törték meg a szokatlan csendet. Ám a Zsolnayban sem pezsgett az élet, talán mert bajos volt oda eljutni, ha közben a versenyprogramokra is mentünk, amelyek pedig a színházban zajlottak. Ha a városnéző kisvonat csak a két helyszín közt ingázik, óránként háromszor meg tud fordulni, s akkor ez is megoldódna. Ugyanannyi erővel megtehette volna ugyanis háromszor e célirányos útvonalat, így viszont, hogy csak minden egész órakor indult el a Széchenyi térről, visszafelé pedig bejárta a maga kacskaringós és ráérős módján a fél belvárost, nem sokat segített. Azok például, akik nem jutottak be egy versenyprogramra (a szakma tagjaival is gyakran előfordult), róhatták akár naponta többször a tűző napon a két kilométert, ami félórányi tempós sétával küzdhető le – egyik irányban.
A délelőtti beszélgetések helyszíne a harmadik naptól átkerült a nagyszínház alsó, levegőtlen helyiségébe a Zsolnay ugyancsak levegőtlen, rideg termeiből. Nemcsak klíma nem volt, de még a ventillátorokat sem kapcsolták be. Egyszer kértem, megtették, egy színész aztán próbálta beüzemelni a másikat, ami mögöttük állt, használaton kívül – nem sikerült neki. Mindig hőség van ilyenkor, életbevágó tehát a hűsítés. Egyedül az Istenítélet alatt éreztem kellemesen hűvöset, soha máskor. Pedig szolidan búgnak a légkondicionáló berendezések. Hiányzott a tikkadó közönségnek az ásványvíz és a kávé is, amivel eddig megvendégelték a megbeszéléseken. Mintha a jó hagyományokat se vennék át a korábbi szervezőktől, s mintha mind a város(ismeret), mind a szakmaiság alárendelt szerepet játszott volna az új struktúra alakításában.
Néhány nappal a kezdet után elmaradtak a negyedórás workshopok a szakmai beszélgetések kezdetén „Brigivel” és „Dénessel”. Mindössze az utolsó alkalmon mutatta be őket teljes nevükön az amúgy kiváló Veiszer Alinda, ekkor szólíttatott meg az egyik válogató is. A kritikusokat viszont teljes egészében mellőzték. A dramaturgok, akik együtt kérdeztek Alindával, általában valóban az előadások lényegi pontjaira tapintottak rá, körbejárva a produkciókat. Ám a nézői vélemények összesítése az első napokon, a „workshopokon” katasztrofálisan zajlott. Egyfelől az egyik dramaturg bátortalansága miatt, aki olyan halkan kérdezett, hogy csak egy méterre lehetett hallani, másfelől didaktikus módszerüket okolom a sikertelenségért. Szelektálták, rendbe szedték, konszolidálták az amúgy nagyrészt színházközeli közönség: kritikusok, bloggerek, bölcsészek, magyartanárok, visszajáró fesztiválozók megjegyzéseit. (Én például jeleztem, hogy elsikkadt egy felvetett szál az előadásban, amire a válasz az volt: hagyjuk, még nem tartunk itt – mondjam, tetszett-e az egész vagy nem?) Kiskorúsította ez az eljárás a résztvevőket, jó, hogy egy idő után letettek erről. Volt tehát – több – példa a korrekcióra. A közönség eztán már közvetlenül megszólíthatta az érintett művészeket, míg korábban konkrétan kiküldték az utóbbiakat az első negyedóráról. A jelenlévő alkotók nyitottságától és intelligenciájától függően termékeny eszmecserék alakultak ki később a látottakról. Mindig izgalmas hallani, milyen megoldások születnek ösztönösen a próbafolyamat alatt, mi hogy alakul aztán az itt és mostban, az idő és a tér változásában, s hogy értelmezi a végeredményt a befogadó. Mindezt folyton kérdésekbe csomagolni a szakmai megbeszélésen valójában felesleges. Mind a kellően határozott moderátor, mind a dramaturgok gyakran mentegetőztek, amikor előálltak megállapításaikkal, megfejtéseikkel. Hogy talán ez nem is úgy van, s ez csak az ő mániájuk, tévedésük… Nem az alkotók képezik azt a végső entitást, amely legitimálhatja az értelmezéseket. Ők mindössze a szándékról nyilatkozhatnak, s tanulhatnak a különféle befogadókra gyakorolt hatásokból. Érteni vélem, hogy a moderátor és a két dramaturg így akarta interaktívvá tenni a helyzetet, s ezzel például kiküszöbölni a korábbi hosszas akadémikus bevezetőket, amelyek elvették az időt az érdemi vitától. Most tényleg, a szó szoros értelmében meg lettek szólítva az alkotók. A kritikusok kihagyása azonban komoly hibának bizonyult. Mégiscsak a kritikus ismeri, látja át a legjobban a színház egészét, neki van összehasonlítási alapja. A rátermett Veiszer Alinda őket, meg a válogatókat is képes lett volna bekapcsolni a közös elemzésbe, aminek az alkotók így nem célpontjaivá, eldöntőivé, hanem egyenrangú résztvevőivé válnának. Nem állítom, hogy könnyű megtalálni az egyensúlyt, s a kritikusokat és az alkotókat egyaránt féken tartani, ez volt nehéz a korábbi években is, de Alindát én nem féltem. Nem veszítette el a fonalat, mindig visszaszerezte a szót, nem jött zavarba, vissza tudott vágni – ha kellett –, s képes volt jelezni és ki is mondani, hogy „én irányítok”. (Kisebb pontatlanságait, esetenkénti tájékozatlanságát, nyegleségét elnézem, így is rendkívülien teljesített.)
A legjobb rendezés: A te országod Fotó: Kővágó Nagy Imre
A válogatás színvonala nem tűnt gyengébbnek az utóbbi évekénél. Számomra a mezőnyből kiemelkedett a Zsótér-féle Macska a forró bádogtetőn (kapott is három díjat) eltartott, elemelt karakterábrázolásával, díszletével és spontán hátterével, ami, mint a rendező másnap elmondta, a már felállított Tótékból tetszett meg neki. Áttűnik egy borsodi lakótelep, meg az arábiai sivatag, de a szállodából akár az amerikai bádogvárosokra vagy a kiszolgáló melléképületekre, kukákra is kiláthatunk: mozgásba jönnek mindezek a fantáziák. Bárhol lehetünk képzeletünkben, ahogy az a nyelvi átjárásokban („csináljunk szerelmet”) szintúgy megmutatkozik. A darab más nyelvi rétegeiben is bátran nyúl kreatív megoldásokhoz: a születésnapos Big Daddynek szóló (aki elől titkolják, milyen beteg) „elfújod a halotti tortádat?” Freudnak is tetszene. A Tóték szépségesen tagolt, s egyre dobozosodó fala lenyűgöző, kár, hogy nem kapott díjat. A didaktikus vetítések (hol világháború, hol pillangó) nem hiányoztak, amíg Az Olaszliszkaiban (egy díjat kapott) a végzetes utazás terét képviselték, a tájat és a falut. A Tartuffe-öt nem kellett aktualizálni, elementáris volt (két díjat vitt el, így a legjobb dramaturgét is) a hozzáírt véggel: a király helyreállító gesztusával, miszerint most megkegyelmez, s vissza is adja, amit elvett egyikük a másikuktól. Ám együtt kell élniük, s majd kérni fog tőlük valamit. Nem feledem a „családilag tag lesz”-hez hasonló nyelvi leleményeket. Hasonlóan kitartó ünneplés kísérte az Istenítéletet. Kár, hogy a kórust sem az elején, sem a végén nem lehetett igazán érteni. Stohl András is elismerte a beszélgetésen, hogy túlharsogták az itteni teret – a Vígéhez vannak szokva. Ettől eltekintve mind a hisztéria terjedése a tömegjelenetekben, mind a néhány szereplős részek erősek voltak. Stohl dermesztően jól játszik. A darab tragikuma, dilemmája örök érvényű: az életben maradásért, a legfőbb értékért magunkat még elárulhatjuk az ítélőszék előtt, de a másikra már nem tehetünk terhelő, igaztalan vallomást. Érthetetlen, hogy ez a kiváló produkció miért nem kapott egyetlen díjat sem. A Tizenkét dühös ember bűnbakkereső, igazodó csoportpszichológiája most is működött, a karaktereket viszont nem dolgozták ki eléggé. Zavaró volt a rendezésben az esküdtek mai szemmel nézve ijesztő viselkedése: felelőtlensége, izgágasága, idegessége, ahogy mennének már haza, s nem hajlandók indokolni meggyőződésüket.
A legjobb női főszereplő: Trokán Nóra
Ki leplezi, ki elismeri a rendezők közül, hogy a női társulati tagok számbeli dominanciája miatt ad sokszor férfiszerepet nőszínésznek. Ezzel nincs gond, viszont kezdeni kell valamit az így előálló kettősséggel. A Lear királyban ez megtörtént. A (díjazott, összesen három díj) nagy asztal körüli békés, nagycsaládi ünnepi együttlét hamar átfordul iszonyba, s halotti torral végződik, miközben hol falatoznak a romló ételből, hol magukra kenik azt. A díjazott főszereplő, László Zsolt helyenként rosszul érthető szövegmondása, emelt tónusa az én fülemben csökkentette szerepformálása kétségtelen értékeit. Díjazták (kétszeresen) a testközeli Piszkavas előadását, elismerték kétszeresen a Liliomfi teátristáit (mint az indoklásban elhangzott: az egyikben összevonva a fiatal férfi és női szereplőnek szólót, de csak fiúcsapat ment ki a gálán meghajolni), legjobb rendezésért jutalmazták A te országodat, egy-egy díjat kapott a Vízkereszt, vagy amire vágytok s a Túl zajos magány is. Itt a könyvpréseldébe szorult értelmiségit, a záró Don Quijote-előadáson, az újra könyvek közt játszódó Vidnyánszky-darabban egy, a letűnt ideált epikusan-líraian kergető lovagot láttunk. Az utóbbit nagy ívű, perspektívákat idéző, azokat mozgató díszletek közt, fantasztikus masinériával, szétáradó, eklektikus metaforikával. Megrendítő a sejtelmes, a helyi legendák meséléséből egyéni tragédiák megvallásába forduló A gát intim szépsége, A Bernhardi ügy színre vitelének profizmusa, aktualitása, a perre nem menő, humánus és gőgös orvos önteltségének, s az éppen regnáló politikai akarattól függő emelkedésének-esésének tanulmánya.
A legjobb férfi főszereplő: László Zsolt
Fizikai színházként számomra a Kohlhaas maradandó élmény (A te országodra nem jutottam be) – a kiegészítő programok között mutatták be. Pontos, jó ritmusú, plasztikus, meggyőző jelentés a sérelméért elégtételt venni akaró, ám a vele tartókat hamarosan szükségszerűen magára hagyó tragikus hős vérfagyasztóan kafkai s mai áthallásokkal teli, kortársinak is felfogható peréről. A Zsolnayban látottak közül a Mario és a varázsló varázsolt el még mindvégig bizonytalanságban tartó valóságvonatkozásaival. Igazi bűvészmutatványoknak is tanúi voltunk, amiket még mindig nem értek (majdnem megtapogattam, ahogy jöttünk ki, a lábatlan asztalt), s nem tudom pontosan, ki volt az előadásba beépített ember és ki nem. A mai orosz Guppi pedig a megalázkodó (dobozoló, dobozok közt élő, szimbolikusan is magára záruló), behódoló, mindig szerencsétlenül járó, mindig a rövidebbet húzó nő prototípusával zsigerileg hatott.
Még pár szót a gáláról. Trokán Nóra öröme és László Zsolt frappáns köszönete (legalább aznap estére hadd érezze magát a csúcson) mellett a zavar marad meg a nézőkben. Vajon miért nem küldhettek maguk helyett üzenetükkel valakit, átvenni a díjat – például a sepsiszentgyörgyiek, akik aznap délelőtt még itt voltak a szakmai beszélgetésen? (Ahol elpanaszolták, hogy hét órás út után azonnal, már délután kellett szerepelniük). Miért balettfutamokkal érkeztek meg (a pécsi balett stilizáltan altestnyalogató mozdulatokkal s altesti vágyakkal telített műsora után) a díjak a színpadra? Már ha megérkeztek, mert többször percekre egyedül hagyták az átadót a reflektorfényben. A Fidelio főszerkesztője feltalálta magát: fontolgatta, elmondjon-e egy verset, úgysem jutott be a színművészetire, s most itt van az egész akkori vizsgabizottság. A kísérőszöveg szerint olyan kiemelkedő volt az idei évad színházi termése, hogy a kért 12 helyett 16 produkció szerepeltetéséhez ragaszkodtak a válogatók, s ezek mindegyike fődíjas lehetett volna korábbi POSzT-okon. Ez szép, de ki tudták-e így gazdálkodni a társulatok jócskán megnövekedett összköltségét?
A rendezők elmondták, több volt a jegybevétel idén, mint eddig, s hogy akadtak azért apróbb hibák a szervezésben, ami érthető, hiszen elölről kezdték… Bízom benne, a POSzT marad, s a szükséges innovációk mellett visszanyúl ahhoz is, ami sokszorosan bevált, s amit szerettünk benne a megelőző 15 évben.
