John Osborne: Dühöngő ifjúság / Belvárosi Színház – Orlai Produkció
Ha a háború utáni, perspektívája vesztett nemzedék Jimmy Porterének mélyről föltörő haragja csupán Alisonnak, a naponta földbe döngölt, porig alázott fiatal feleségnek, valamint a velük egy háztartásban élő jóbarátnak, Cliffnek szólna, akkor Osborne szövegéből nem lett volna nemzedéki dráma, egy talaját vesztett generáció kultikus darabja. Egy generációé, amelynek eleresztette a kezét a társadalom…
Kovács Patrícia, Ötvös András Fotók: Pénzes Kristóf
A lázadó, miközben elmerül egy absztrakt feminitás-képzet csodálatában (egy otthon távol az otthontól), vadul megveti és féli a húsvér nőket. Az anyaméh, illetve egy idealizált anya-szerető után vágyakozik, ám ezalatt a közvetlen környezetében lévő nőket gyalázza, menekül a társaságuktól. A lázadó képzeletében a nő figurája egyszerre áldozata és ügynöke a kasztráló konformitásnak.
(Simon Reynolds, Joy Press a zenei lázadási formákról)
Az Y nem dühöng látványosan. Szívat, de nem dühöng. Lenyom, de közben szeme se rezdül. Legalábbis az a középosztályt alulról, fölülről súroló mai Y generáció, amely hasonló korú, mint John Osborne Dühöngő ifjúságának hősei, az ötvenes évek „Y nemzedéke”. Eleinte nem is értjük, mi az a düh, ami Znamenák István rendezésének magas hőfokon indított első jelenetében (ellentétben Tony Richardson hosszan fölvezetett kultikus filmjével) árad a színpadról.
Kinek szól?
Mert ha a háború utáni – perspektívája vesztett – nemzedék Jimmy Porterének mélyről föltörő haragja csupán Alisonnak, a naponta földbe döngölt, porig alázott fiatal feleségnek, valamint a velük egy háztartásban élő jóbarátnak, Cliffnek szólna, akkor Osborne szövegéből nem lett volna nemzedéki dráma, egy talaját vesztett generáció kultikus darabja. Egy generációé, amelynek eleresztette a kezét a társadalom… Ezzel ugyan manapság is jól lehetne azonosulni, de a családi és baráti mikroközösségek hierarchikus rendje, a férfi-nő kapcsolat mai hangsúlyai oly mértékig eltérnek az osborne-i kor mindennapjainak kapcsolatrendszerétől, hogy a figurák konfliktusai, egyéni ambíciói és motivációi korunkból szemlélve óhatatlanul is távolinak, azt ne mondjam, avíttnak tűnnek.
Ötvös András, Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás
Osborne önéletrajzi ihletésű darabja Pamela Lane-nel kötött házasságáról, valamint saját magáról, a férfiról, aki imádta az apját és soha nem bocsátott meg az érzelmekkel fukarul bánó anyjának, fenekestől forgatta föl az akkori angol drámairodalmat. (Osborne-nak öt házassága volt, abból legalább négy boldogtalan. Miután három színésznőt is letudott, elvett egy drámakritikust, Helen Dawsont. Vele, úgy tűnik, jópajtások lettek.) Darabjának dühös lázadója, a cukorkásbódéja bevételéből tengődődő szaxofonos, Jimmy Porter képtelen megbocsátani, hogy a társadalom magára hagyta. Porter az ösztönös lázadó mintapéldánya. A saját céltalansága ellen lázad. De esze ágában sincs lázadni az alárendelt női szerepek, a nők elnyomásán, másodrendűségén alapuló tradicionális családmodell ellen. Sőt. Éppenséggel annak a haszonélvezője. Az övénél jóval előkelőbb társadalmi rétegből származó feleségét épp ezzel a hagyományos családmodellel megtámogatva alázza le naponta, miközben ugyanezen aktussal a fölötte álló társadalmi osztályok egészén is bosszút vesz.
Beszűkült tudatú, céltalan lázadó, aki paradox módon a napi rendszerességgel földbe taposott kapcsolat hagyományos keretei között (a kasztráló konformitásban) talál végül enyhülést.
Szabó Kimmel Tamás Jimmyje a mai harmincasok egykedvű cinizmusával dühös. Valójában nem is igazán haragszik. Inkább csak teszteli a környezetét. Pimaszkodik. Minden szavával fájdalmat okoz. Tűpontos realitásérzékkel tapogatja ki a másik gyenge pontjait s az okoz neki örömöt, ha megtalálja. Ezzel elégül ki agyának jutalmazó központja. Valójában a lúzerségét hárítja a másikra. Teheti, hisz egy olyan „megbízható” férfi-nő kapcsolatban teszi, amely előre leosztott kártyákkal játszik. Kevés az esély rá, hogy a felesége (a jobb körökből „kimenekített” Alison) megkérdőjelezze kapcsolatuk hagyományos kereteit. Inkább tűr. Szabó Kimmel mai felhangokkal ruházza fel az ötvenes évek lázadó karakterét, de ezzel együtt nehezen talál átjárást a lázadó Jimmy és a huszonegyedik század Y-jai között. Igaz, a lehetőségei is korlátozottak.
Alison: Kovács Patrícia
Nála is kegyetlenebbül bánik a szöveg (Nádasdy Ádám szárazul pattogó, modern fordítása dacára) Kovács Patrícia Alisonjával. Minden szenvedésével együtt oly mértékig anakronisztikus nőalak, hogy nem könnyű feladat azonosulni vele. Talán ez lehet az oka, hogy színészi mivoltában olykor jobban meghatódik a figurától, mint amennyire a nézőt meghatja. Ötvös András békésen vegetáló Cliffje, Járó Zsuzsa remekül fölépített, kegyetlenül önérvényesítő Helenája és a szeretetét szemérmesen rejtegető Papp János mint Alison apja, kevésbé korhoz kötött, mai szemmel hitelesebbnek tűnő figura.
Játszmázás folyik. Izgalmas, váratlan fordulatokban gazdag. De ezek a játszmák nem korunk játszmái. Az ötvenes évek erőtől duzzadó, megveszekedetten kitörni vágyó ifjúságának nyers energiáit maira tompítja a kor. Ezzel együtt mágikus szöveg. Mágikussá teszi az utána jövő történelem, a hatvanas évek, mikor ugyanezek a dühös ifjak Amerikától Európáig modernizálták a társadalmakat.
Nem is tudom. Mintha a színházaknak egyelőre nem igazán sikerülne mit kezdeni a mindennapok mélyén dúló alapvető változásokkal. Benne azokkal a társadalmi folyamatokkal, (beleértve az egyre erőteljesebben föllángoló genderforradalmat), amelyek durván átírják a klasszikusokat. Kapunk ugyan kifinomult szellemi ízeket, ha épp arra vágyunk, de biztonságos módon, jól bevált tartósítószerekkel tálalva. Mintha ennél kritikusabban, kor szerűbben is lehetne közelíteni (nem a formáról van szó) a kanonikus szövegekhez, azokra az örök érvényű vonatkozásokra helyezve a hangsúlyt, amelyek még ma is örök érvényűek (kiállták az idő próbáját) és felülírni (maira hangolni) mindazt, amit a kor így vagy úgy túlhaladott. A szokásosnál is érzékenyebben figyelni arra a nézőre, aki az információk vibráló sokaságában szeretne eligazodni. Akire kortárs művek tömege ömlik a képernyőről, innen-onnan, köztük olyanok is, amelyek komplex módon, a lehető legújszerűbben reflektálnak a korra. Mert akárhogy is, de a harmadik évezred kezdete óta alapjaiban változott meg a mai néző viszonya a valósághoz.
Értelemszerűen a klasszikusokhoz is.
Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa
Mintha a színházművészet a maga tradicionális mivoltában – a formák obligát korszerűségén túl – ennél modernebb is lehetne. Esetleg valamivel bátrabb. Ad abszurdum kockáztathatna is. Kilépve a klasszikusok nyújtotta komfortzónából (és mélyen megbízva önnön értékítéletében) színpadra segíthetne mai indíttatású kortárs műveket. Olyan szupertrendi szövegeket például, mint anno Osborne darabja volt, amely elsőre totál kiakasztotta a nézőket és csak kínnal, keservvel küzdötte be magát a mainstream művészetbe. Kínnal, keservvel, de gyakorlatilag pillanatok alatt. A kritika eleinte simán a földbe döngölte (vagy minimum fanyalgott), a színházat ingyenjegyes nézők töltötték meg, de nem sokkal később már olyan is akadt, aki az évtized legjobb darabjának kiáltotta ki. Hovatovább szájhagyomány útján kezdett terjedni a híre. És szép csöndben elkezdtek menni a nézők. A színház így működik.
