Örkény István: Nézzünk bizakodva a jövőbe / Baltazár Színház
Baltazárék szellemi holdudvarához tartozni ma már munkával kiérdemelhető, nemesi kiváltság.
Fotók: Bege Nóra
Elek Dóra, a Baltazár Színház vezetője francia színházi iskolákat végzett, s elméletben és gyakorlatban is foglalkozott a nyugati és a keleti kultúrák kölcsönhatásával, például a buto, e huszadik század második felében született japán tánc különös jelenségével. Aztán – még külföldön – látott egyszer egy értelmi sérültekkel készült előadást, s ez az élmény eldöntötte, milyen alkotói utat választ magának. 1998 februárjában, itthon, megalapította együttesét, mely nem a káldeusok legyilkolt királyáról (Dán 5, 23-30.), hanem egy francia film kedves, szürke csacsijáról nyerte a nevét. Sokáig a Ferencvárosi Művelődési Ház fogadta be őket. Itt készült Zelki János Játék az egész című, díjnyertes dokumentumfilmje az alapozó év erőfeszítéseiről. Nehéz volt a kezdés, de a jelen se könnyű. Aligha csak a párizsi egyetemi éveknek köszönhető az a kapcsolatteremtő zsenialitás, amivel Elek Dóra éveken keresztül képes volt víz fölé tartani a házról házra vándorló Baltazár Színház ügyét, az ő acélidegzete és célra törő energiája nélkül nem tartana ott a csapat, ahol most tart.
Az elmúlt években erősen csökkent a nem kőfalak között dolgozó színházak támogatása, az egészségügyi és szociálpolitikai intézkedéseknek köszönhetően pedig kivédhetetlen rendelkezések sújtották a fogyatékkal élőket. Oly kicsire zsugorodott a költségvetésük, hogy csak baráti összefogás tudott segíteni rajtuk. Müller Péter Sziámi, Zorán, Bornai Tibor, Kiss Tibor, Hobó, Koncz Zsuzsa, Tolcsvay László, Szinetár Dóra, Novák Péter, Sasvári Sándor énekelt velük, de sokan tanították is a csapatot, mint például a mostani előadás szerkesztő-rendezője, Kováts Kriszta. A szabályozók nem változtak, de 2013 januárjának végén, a színház tizenötödik születésnapján, a HÉV aquincumi megállójának közelében megnyílt a dán segítséggel épült, s most oktatási központként is funkcionáló, több szintes Baltazár Ház. (A segítséget adó Velux Alapítványok egyébként a legnagyobb civil adományozók közt szerepelnek Magyarországon.)
Baltazárék szellemi holdudvarához tartozni ma már munkával kiérdemelhető, nemesi kiváltság. A zenészi és drámatanári segítség mellett Vörös István, Tóth Krisztina költői személyisége, Darvas Ferenc és Müller Péter Sziámi arkangyali lénye jelzi a mindenkori jelenlét elvárt minőségét. A végső dramaturgiai döntések jobbára Elek Dórára maradnak. Évek óta kísérem ámulattal produkcióik poétikus címeit. Csak néhányat említve: Ébredések, Tollasbál, Repülési engedély – angyaloknak, Múló Rúzs, Kőválasz, Arany lépés stb. stb. Aki meglátogatja a weboldalukat, azt is láthatja, hogy az előadások látványvilága magas szintű professzionalizmusról tanúskodik. Így van ez most is. Az Örkény István legismertebb egyperces novelláiból, mese-leveleiből és családtagjaihoz írott leveleiből szerkesztett legújabb bemutató látványtervezője Ruttka Andrea, sminkese Nagy Réka, fényfelelőse Mudráninecz János.
Fekete körfüggönyös, fekete balettpadlós drámateremben vagyunk. A magasban reflektorok, a terem hosszanti oldalán nézői széksorok. Velük szemben, középütt, széles, fehér sáv fut föl a hátfalra, rajta talpacskák festett nyoma áll össze széles törzsű fává, melynek koronarészére színes falevél-leveleket illesztenek a címzettek a játék során. Balra, hátul, a zenesarokban a zeneszerző-gitáros Schneider Zoltán és az elsősorban ütősökkel dolgozó „ritmusember”, Perger Guszty látható, de többször felhangzik Kováts Kriszta szépen szóló furulyája is. Derűsen özönlik be a gárda, a lányok fehér fölsőben, fekete, kantáros szoknyában, a fiúk fekete pólóban, fehér nadrágban jönnek. Mindenki mezítláb van, s a merev, steppelt fekete ruha anyagából varrott, kellékek számára készült, mesebelien nagy zsebeket viselnek.
Velük nevetünk, saját, peches emberségünkön
A hátfal magasában megjelennek a szertartásmesterek (Müller Péter Sziámi és Kováts Kriszta), s elindítják a groteszk fogalmának örkényi magyarázatát, melyet örömmel illusztrál a csapat minden tagja. A legismertebb egypercesek (Nézzünk bizakodva a jövőbe, Nászutasok a légypapíron) váltakoznak valódi és mese-levelekkel, ez a két műforma fonódik mindvégig egybe. A remek térformák közül is kiemelkedik a Legmerészebb álmaink is megvalósulnak etűd kompozíciója. Lírai lüktetést ad a Dráva utcai pocsolyácska élettörténete, benne a mondattal: „Mi gyorsan élünk…”, s előadóilag is hibátlan a nonszensz buborékká fölfújt strandjelenet, a híres, gumimatracos dialógussal. Finom keret fogja össze a részeket: a „magyarni” szó pergő jelentésmagyarázatával indítanak, s a melankolikus zárlat során kis nemzeti zászlókkal intenek fogyatkozó búcsút, míg a magyar-ságból végül az m-betű is eltűnik, s csak annak kimondása („mmmm….mmmm…. mmmm…”) jelzi a valahová kicsöngő, de már senki által föl nem vett hazai telefon hangját. Ez szíven üti a magára maradt közönséget.
Örkény egyperceseit 1968-as megjelenésük óta viszik közönség elé alternatív, amatőr és gyerekcsoportok. Híres indítója volt a sorozatnak a hetvenes évek végén a Debreczeni Tibor által vezetett Vári Színpad Bevégezetlen ragozás című, nagyhatású „mimetikus oratóriuma”. A szövegek bukfencező humorából, emelkedett iróniájából mást és mást érzékelnek a felső tagozatosok, mást az egyetemisták, de az előadók mindig élvezik és értik, amit bemutatnak. Ez a mostani, jobbára Down-szindrómával élő színészeket felvonultató produkció is példa erre. Egyszerű ez. Problémaérzékenység és rendezői tehetség kérdése „csak” annak megtalálása, mi az, amit egy adott embercsoport – álljon bár egészségesekből, terápiára szorulókból, öregekből vagy fiatalokból – színházi eszközökkel, más embereknek tolmácsolni képes.
Jouvet, a színháztörténet gyógyszerész végzettséggel is rendelkező teoretikusa írta, hogy a „rendező művészete a lehetőségekhez való alkalmazkodás művészete”. Csak tudni kell, hogy mit lehet. Nagy játszmakészségű, reménykedő rendező, mint most Kováts Kriszta, benne hagyja a produkcióban a nehezen énekelhető, ezért szinte biztosan elcsúszó hangokat eredményező számokat. Egy következő alkalommal talán biztosabb megoldást talál ki ezek helyett is, hiszen a színházban csak a biztonsággal ismételhető variánsok élnek meg, adódik feszült pillanat hívatlanul is.
A hazai gyógypedagógusok által vezetett színjátszó-csoportoknak köszönhetően tudjuk, hogy a Baltazárékhoz hasonló összetételű csapatot nem lehet például egyedül hagyni a játéktérben. Míg a normál ifjúsági csoportok esetében mágneses anomáliákat okoz, ha felnőtt kerül a produkcióba, itt merő gyönyörűség Kováts Kriszta és Sziámi jelenléte. Nem a játékuk, – a jelenlétük a fontos. A mód, ahogyan figyelnek mindenre, a biztonságot és védelmet adó bizalom maga.
Amikor Andrea Mantegna 1475-ben megörökítette szeretteit a Madonna és a gyermek című festményén, nem tudhatta, hogy gyermek Jézusként ábrázolt kicsi fia milyen elváltozásoknak köszönhetően nyerte el arcának jellegzetes formáját. A szimptóma első tudományos leírását Édouard Séguin 1846-os munkájában találjuk. „E francia orvos, ahogyan kortársai hívták, „a bolondok apostola”, nemcsak számba vette a szellemi fogyatékossággal járó fizikális problémákat, de hitt abban, hogy a fogyatékkal élő emberek taníthatóak, fejleszthetőek” – írja Trencsényi Katalin a Down Egyesületnél, 2001-ben megjelent Megfinomítom halandó göröngyöd című könyvében. A legpontosabb leírás Langston Down 1886-os publikációjában szerepel, innét a kór elnevezése is, melynek biológiai hátterét, a 21-es kromoszóma triszómiáját (vagyis hogy az adott kromoszómapár nem kettő, hanem három testből áll) Lejeune és munkatársai fedezték fel, 1959-ben. Az egészen különböző szellemi hátrányokat adni tudó elváltozás 120 főbb, meg nem jósolható testi elváltozást is okozhat. Nincs tehát egyszerű szabály, hogy a „downie”-kkal így és így kell dolgozni. Elfogadás és találékonyság, iszonyú türelem, vezetői erő, következetesség és örömvezérelt, felelősségteljes munka tudja csak őket teljesebb élethez segíteni.
De hát velünk nem ugyanez-e a helyzet?
Baltazárék szemében ugyanúgy ott a kárörvendő ragyogás, amikor a mérgezett pogácsát tartalékoló sofőrről elmondják, hogy „…És most viszi.”, mint mindannyiunkéban. Velük nevetünk, saját, peches emberségünkön. Jó okunk van arra, hogy a legnagyobb elismeréssel szóljunk mindazokról az eddig talán nem is említettekről, akik segítenek nekik. Elek Dóra és kollégái, s a folyton változó csapat, felvállaltak egy ügyet, az értelmileg sérült emberek társadalmi integrációjának ügyét – „és most viszik”.
Erőt és szerencsét kívánunk hozzá!
