A vége – s összegzés
„Baromira értettem ám a baletthoz is”
„Baromira értettem ám a baletthoz is”, ironizált magán kissé a kémelhárításblokk harmadik részében a belső elhárítás egykori ezredese, akinek hangja elég érdekesen szólt. Faggatták is hosszan a résztvevők, kérdezték, érez-e lelkifurdalást, okozott-e kárt valakinek, normálisnak tartja-e saját személyétől függetlenül, hogy valaki a rendszerváltás után is a titkosszolgálatoknál maradhatott. Furcsa válaszokat kaptunk. Ungváry két napja azt hangsúlyozta: nem a szolgálatok, hanem a megrendelő pártállam felelőssége az óriási. A nyugalmazott rendőrezredes azt ismételgette most, ő csak tette a dolgát, s neki éppen ez volt az. Elvághatta volna a karrierjét azoknak, akik után nyomoztatott, de nem tette, csak kicsit hátráltatta előmenetelüket, például nem engedte külföldre őket. Vagyis ő alig élt ezzel, inkább a társai, de jogában állt neki is, mérlegelhetett… Bár nem látott a megyéjében hús-vér ellenzékit, ám mivel megvolt a norma, hogy mennyit kell prezentálniuk belőlük hónapról hónapra a központnak, az elkobzott szamizdatok (ezt gyakran megtették) szerzőit annak állították be, ellenzékinek – hogy teljesítsék az elvárást. S amikor túllépték a normát, mert azt sem lehetett, visszavettek valamennyit a nyilvántartottak létszámából. A külföldről hazatérőknek mindenképpen együtt kellett működni a rendőrséggel, derült ki egy kérdésre. A homoszexualitás nem számított terhelő adatnak, amivel zsarolhattak volna a beszervezéskor, a házasságtörés igen, a rendszerhűség jó alap volt a megkereséshez, s az anyagi motiváció mindig (?) hatott: öt ellenőrzött jelentés után már vehetett egy Trabantot az illető. A balett pedig a színház, film, irodalom mellett jött szóba: műszaki végzettségével ő döntött ezek engedélyezéséről is, ültek negyvenen a vetítőben, s strigulázták, hol van rendszerkritika a moziban.
A Kemény családra is kíváncsi voltam, ezért maradtam le a végéről – milyen nehéz döntések ezek! Keményék messziről mind testvéreknek látszanak, pedig csak a lányok azok. Kérdezőjük kicsit keverte őket, zavarban is voltak mindannyian, az apuka közölte: ilyen családi cirkuszt többet nem alakítanak, max. ketten lépnek fel eztán egy porondon. Megtudtuk, Joyce és Pynchon után a legzseniálisabb, de nálunk szinte ismeretlen angolszász szerző 1200 oldalát kapták családi fordításra, s bár egyikük nem volt még igazán jó a nyelvben, belevágtak.
A Vylyan nagyszínpadán a nap slammel folytatódott, ami hálás műfaj. Most is jól estek az ütős kijelentések (főleg, ha jól jöttek ki ritmikailag), itt nem volt tabu a politika („Az erő nem szül jogot”: Simon Márton). Kora délután a terasz minden centiméterén Röhrig Gézát hallgatta valaki, s nem értettük, miért nem a nagyszínpadon kérdezi őt Ágoston Zoltán. A Saul fia főszereplőjének ezt az arcát s rezdüléseit is látni akarták a hallgatók. (Talán, sőt igen valószínű: a zenekar készült elő lent, a világ legszebb szabadtéri színpadán akkor, ezért szorongtunk fenn, a szűk helyen.) Költőként mutatták be a katlanfutásról éppen befutott hírességet, de ő nem hívná így magát. (Költőnek.) Pár napja ugyanitt Bagi Zsolt a költőség jól megcsinált emblémájának, definíciójának találta a világadaptert Tóth Krisztinától. Röhrig most azt mondta: ha valaki költőnek hívja magát, az számára úgy hangzik, mintha nyitva lenne a slicce. Intim dolog a versírás. Beszélt József Attilához fűződő ellentmondásos viszonyáról. Biztos abban, hogy nem öngyilkos lett, csak arra hevert éppen, mint annyiszor. Adyról azt mondta, nagyon szereti, de kétségtelenül sok selejttel dolgozik. Röhrig szeretne hazajönni. Amerikában nem érti a szlenget, a nyelv rezdüléseit, s hiába fekszik az utcán a téma, nem veszi észre. Mindenki figyelmét felhívta (most nem én!) a már obligát katlangyíkra, ami ezúttal is átfutott előttük. Szépen beszélt a halottmosdatás metafizikai jelentőségéről. Végül felolvasta saját választásaként versét egy késői találkozásról a nővel, aki megszülte. Kemény vers, zavarba ejtő.
Az esti Sirályra éppen hogy odaértem, egy óra alatt jutottam le gyalog Kisharsány központjába, lélegzetelállító volt közben a naplemente. (Ha nem tűnök el egy pohár borért a slam végén, biztosan levisz az a kedves ismerős család, akikkel összefutottam, de akkor ebből kimaradok.) Az első stoppal a Both-udvarházig jutottam el: meginogtam, maradjak-e: műhelyük zárókoncertje nagyon érdekelt. Az ukrán program helyett ezennel mégiscsak az oroszra voksoltam, mármint Csehovra. Onnan a hegyre egy sátorozó-őskatlanozó házaspár vitt fel, akik már várták a stopposokat, csodálkoztak is, hogy ezen a szakaszon még nem találkoztak velük. (Persze, a többiek a Vylyanról még elérték Kisharsányban előttem a katlanbuszt.) Az éjszakai előadáson a szoborpark tetején viszont majd’ megfagytam. (Ha egy kánikulai nap estéjén vagyok ott, végtelenül élvezem a langymeleget.) Már a nálam lévő Jelenkort és a tegnapról a táskámban maradt, nem használt (ld. előző tudósításom) fürdőruhát rakosgattam magamra rémületemben. Lám, nem csak gyíkozok folyton, hanem újra előjön ez az időjárás-téma, már elnézést. De hát ez volt a központban mint közeg, hiszen testből vagyunk (aminek tiszteletére az iménti költő-színész is felhívta a figyelmet a zsidó vallás szemszögéből): rekkenő hőségben a rosszulléttel küzdünk, a vihar utáni éjjel pedig didergünk az ég alatt. Talán ha pár pokrócot hoznak az alulöltözötteknek a szervezők… Hiszen aki nem autóval jött, esélytelen mint plédhordozó. S a másik véglet esetén legalább félmegoldás, hogy, amint beengedik a terembe, a nagy hőségben régóta várakozónak jéghideg üdítőt nyomnak a kezébe – hisz az ő itala már úgyis felforrt a sorban állás alatt. Igen, mondhatjuk, hogy ez mezítlábas fesztivál és rendkívül olcsó, egyúttal gazdag programkínálatú és színvonalas. Ám ha az eszméletnél maradásért küzdünk a rosszullét határán, befogadható-e a tartalom? Bízom benne, hosszú távon számíthatunk az ördögkatlanra, kap már némi állami támogatást is: mindenképpen érdemes lenne beruházni csendes légkondicionáló berendezésekbe vagy ilyen sátrakat bérelni, mint Kapolcson, esetleg a Mokosba vinni a színházakat mind: ott van hűtés. Kardinális kérdés ez és veszélyes játék. Az előadásokról fizikailag nem nagyon lehet kijönni, illetve nem akarjuk zavarni a színészeket s a többieket. Meg kellene előzni a mindenféle bajokat. Szeretném ezt az írást vitaindítónak felajánlani, jó lenne, ha reagálnának a szervezők is.
A Sirály amúgy príma helyszínen zajlott, fent a szoborpark egy öblében, ideálisabbat Csehov sem álmodhatott volna. Csak a tó hiányzott (odaképzelhettük), de a természetes adottságokat, sziklákat-magasságkülönbségeket, meg egyik-másik szobrot, főként a fallikusat a rendezés kiválóan használta. Volt is néhány erős jelenet. Felrémlett Hernádi monológja a darabból egy korábbi estéről a színésznővé érésről mint tűrésről. A fiatalok megélt ars poeticájaként szólt a darab generációkról, pozíciókról, pózról, művészkedésről, sóvárgásról, elvágyódásról, egyoldalú szerelmekről, önkifejezésről, unott formákról, szenvedélyről, megújulásról. A cím és Zsótér Sándor neve hatott azért igazán. Nagyszerű lehetőség a megmutatkozásra a különféle színiiskolásoknak a katlan, az előadások felét ők adják, s általában nem is csalódunk. Mindenki kipróbálta magát minden szerepben, mindegy, ki milyen nemű, s töprenghettünk, indokolt-e a váltás vagy sem. Ez a nagy kavarodás alaposan megnehezíthette a befogadást a művet kevésbé ismerőknek, érezhető volt kissé a vizsgajelleg. S (főleg a lányok) elég gyengén énekeltek…
Visszafelé felvett egy Hollandiában élő házaspár, akik hatodszor járnak a katlanon, mindent láttak, s éjfélkor még fél órán át taglaltuk közös élményeinket a szállásom előtt – de a jó meleg kocsiban.
A tartozásaim: például Göttinger Pár Caminusa Kisharsányban. Itt a Kovács udvarház szabadulás-szobái, börtönrádiós kiállítása és beszélgetései azért is voltak hitelesek, mert illetékesek vallottak: volt fogvatartottak, akik részt vettek a projektben. Rácsodálkozhattunk arra képekben, mi az álma – s mi a be is teljesült vágya egy szabadulónak. Lefotózták ugyanis. S megtudtuk, hogy milyen műsorokat sugároz egy börtönrádió.
Both Miklós pedig (Veiszer Alinda utolsó beszélgetőtársa a Narancsligetben) azért szeretett bele az ukrajnai asszonyokba s hozta el őket ide, mert autentikus népdaléneklők, amilyenekből már alig van Európában. A cigányok szabadsága pedig, mint mondta, fantáziájuk kifejezésében, mindenféle művészi tevékenység kiteljesítésében rendkívül produktív. Más területeken kevésbé egyértelmű ez az előny, erény. Alinda szerencsétlenül mérte össze végül ennek az utolsó beszélgetésének a látogatottságát az előzőével. Elég lett volna annyit mondani: rád sem voltak kíváncsiak kevesebben, mint Udvaros Dorottyára, lám, itt a nem mainstream alkotók is egyenrangúvá válnak.
A katlansztorizós szoba viszont, ami után kutattam (Faluközpont – Minden más), nem létezett. Miután mindenkit végigkérdeztünk, a múzeumi teremőr telefonon megtudta, hogy nem is csíphetők el: a kitalálók járják a katlant, sztorikat kérve. Hozzám nem jutottak el, így hát itt mesélem el, hogy valamikor a katlanok kezdetén egy palkonyai színiiskolás előadás után nem jött értünk a katlanbusz. Órákat vártunk a kihalt faluban, úgy négyet, mire értünk küldtek egyet, s Pécs érintésével vissza is térhettünk hajnali ötre szállásainkra. Voltunk majd’ harmincan, sok fiatal: a felük pulóver, ital nélkül. Álljon hát itt végül egy kis katlantúlélő-ajánlat a nomádoknak, akik nem autóval közlekednek, tehát nem ugorhatnak könnyen haza az esti dzsekiért (magamnak is újra): feltöltött telefon, töltő, italos flakon, kis keksz, s mindenképpen egy melegebb cucc (jól jön egy könnyű esőkabát is) kerüljön reggel a hátizsákodba. Nem tudhatod, hol kötsz ki, mikor jutsz vissza, s milyen idő lesz közben. S egy kis katlanetikett: mindenki tegeződik – legalábbis ha így szólnak hozzád, viszonozd, mert ilyenkor a magázás nem a tisztelet kifejezése. (Bár túlélhető.)
Ellenőrizném még, mit hagytam ki, de a programfüzetemet kipakolás közben elkevertem (tényleg). Lehetséges, hogy a honlapon már nem látszanak a programok? Vajon miért?
Sebaj, jó volt, megéltük, túléltük a nehezét (időjárás), Laci, Móni, legyen erőtök továbbra is megszervezni ezt az augusztusi hetet! És írjátok is meg, olvasók, ti is a ti katlanotokat (egyelőre főként videóbeszámolókat találtam s képeket, szívmelengetőek, illetve egy avatott kritikát a beremendi Concertóról: http://playliszt.reblog.hu/beremendi-concerto).
Végezetül hadd osszak meg egy személyes érvényű látványt, szóban (lefényképezte esetleg valaki?): a kápolna mögött már zajlik Beremenden pénteken a kamarakoncert, alatta készülődés a nagyra (ld. fent). Sétálok le a dombon találkozni egy volt osztálytársammal – innen származom. S látom Röhrig Gézát a kápolna lépcsőjén üldögélni, nézegeti átellenben a horvátországi hegyeket (1 km), mesél neki valamiről a volt polgármester, akinek hivatali idejében a Megbékélés kápolna megépült. Ezért az életképért is hálás vagyok az Ördögkatlannak.
