Robert Musil: A rajongók / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár / Jurányi Ház
Március 22-23-án a Nemzeti Színházban vendégszerepel A rajongók
A szerelem nem édes játék, az élet legnagyobb ajándéka, hanem a szorongás és az elmúlástól való rettegés leküzdésére szolgál.
Lábodi Ádám, Varga Lili Fotók: Vörösmarty Színház, Horváth Gábor
„Figyeld, a kozmosz hogy ragyog ránk! / Tündöklik minden égitest! / A hideg tengeren bolyongván / lényünk a másikból ezt érzi, ezt: / a ránk sugárzó melegséget.” (Fordította: Halasi Zoltán) A kozmikus szorongás, a kétségbeesett szerelmi remény, és a boldog beteljesedés motívumait egyaránt működteti Richard Dehmel a Megdicsőült éj című költeményében, amelynek alapján Arnold Schönberg komponálta ugyanezen a címen a vonósszextettjét.
A cselekmény során a színpad bal oldalára néha erdőrészletet, a jobb oldalra olykor csontvázat vetítenek. Közben meg-megszólal kiemelve vagy éppen ellenkezőleg ellágyítva a drámai hatásokat a Megdicsőült éj, így tölti be közvetítő szerepét a német zeneszerző fájdalmasan szép muzsikája. Nem könnyű eldönteni, hogy honnan indulunk és hova érkezünk. A természetből a halálba vagy éppen fordítva. A záróképben aztán a csontváz az erdei ösvényen tűnik fel, így hangsúlyozódik az emberi élet örök, megállíthatatlan körforgása.
A székesfehérvári Vörösmarty Színház a Budapesti Tavaszi Fesztivállal közösen Robert Musil A rajongók című színművéből Szikora János rendezésében tartott magyarországi ősbemutatót a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban. Nagyon ritka, hogy prózai produkciónak ennyire szerves, ennyire átgondolt jelentéssel bíró része legyen a zene, amely ebben az esetben rövid ideig sem válik egyszerű illusztrációvá.
Lábodi Ádám, Törőcsik Franciska, Varga Lili
Az előadás színészei szimpatikusan küzdenek az osztrák Musil 1921-ben íródott, pokoli nehéz szövegével, amelyet Györffy Miklós ültetett át magyarra, és el kell ismerni, általában győztesen kerülnek ki az összecsapásból. A rajongók esetében nagyobb dicséret nem érheti az alkotókat, hiszen aránylag kevés az olyan rész, amelyben a nyelvet nem sikerül az aktuális szituáció szolgálatába állítani.
A riposztok ugyanis nem a lüktető drámaiság, vagy a költői szépség, hanem sokkal inkább a szikár epika jellegzetességeit mutatják. A nyelvi paradoxonokkal terhelt filozófiai mélységet érzékeltetni úgy, hogy igazán élvezetes három felvonás kerekedjen belőle, nem kis művészi fegyelmet igényel a játszóktól, a nézőtéren ülőktől pedig feszült figyelmet követel.
A rajongók színpadra segítése azért nehéz feladat, mert az érzelmi kitörések, a széthulló lelkiállapotok közepette is hosszú, nem könnyen érthető mondatokban beszélteti figuráit a szerző. A színmű sosem használ három pontot, nincsenek félbeszakadt mondatok, csak a makacs törekvés, hogy szinte természettudományos igénnyel és pontossággal fogalmazzon meg a személyiség magját érintő emocionális változásokat.
A felszínen féltékenységi dráma zajlik a szalonban, majd mindenki megvolt mindenkinek, vagy hamarosan meglesz, azonban a mélyben sokkal izgalmasabb öndefiniálási kísérletek tanúi lehetünk. Itt a szerelem nem édes játék, nem az élet legnagyobb ajándéka, hanem a szorongás, és az elmúlástól való rettegés leküzdésére szolgál. „…a kiválasztott ember iránti szerelem tulajdonképpen semmi egyéb, mint irtózás mindenki mástól.”
Merthogy Musil szerint addig létezünk, amíg igény van bennünk az állandó (újra)fogalmazásra, és amíg a folytonos, öngyötrő belső monológjaink tartanak.
Az előadás világában a lelki lemeztelenedéssel párhuzamosan nem kevesebb, hanem minél több ruha fedi a szereplők testét. A Zoób Kati jelmeztervező munkája nyomán az urakon az jól szabott öltöny és a nyakkendő fölé kerül az elegáns házikabát, a hölgyek pedig végig estélyiben, szebbnél szebb ruhákban és cipőkben pompáznak, miközben egyre ziláltabb belső életek tárulnak fel.
Lábodi Ádám Thomas szerepében különösen a második felvonásban szuggesztív. Az általa alakított professzor biztos világképe, racionális életvezetése úgy tűnik el egyik pillanatról a másikra, ahogy az intenzív felmelegedés tünteti el a jégpáncélt a gleccserről. A harmadik felvonásban arra is van művészi ereje, hogy a felesége által faképnél hagyott férj romjaiból újra felépítse az eddiginél érzékenyebb, önreflexívebb Thomas figuráját.
Törőcsik Franciska váltásai általában jól követhetők, ám a fiatal színésznő többször nem házas asszonynak, hanem fiatal lánynak mutatja Mariát, így például a harmadik felvonásbeli búcsún sem érezni igazán az elválás, a „valami visszafordíthatatlan” fájdalmát.
Lábodi Ádám, Varga Lili, Kerkay Rita
A végzet asszonya ezúttal charleston ruhát és dögös neccharisnyát visel. A titokzatos Varga Lili azonban nem klisészerű femme fatale, hiszen vékony határmezsgyén egyensúlyoz ügyesen a férfigyűjtő méhkirálynő és a valósággal a kapcsolatot mind jobban elvesztő Regine szerepében.
A székesfehérvári Vörösmarty Színház előadása inkább a vájtfülű, a sokszor látott drámáknál változatosabb műsorrendre vágyó, valamint az érzékiségre és a filozófiai gondolatokra is érzékeny közönségnek ajánlható.
