Helló, Európa!

Nem vagyunk mi barbárok / Katona József Színház – Sufni

Miután végigsöpört rajtunk a hullámokban ránk törő, tornádószerű nevetőroham, kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy többet tudtunk meg az emberi nem mai mentális állapotáról mint annak előtte bármikor.

Rajkai Zoltán, Pálos Hanna Fotó: Horváth Judit

– Lehet, hogy etióp.

– Jól fut?

Tízből tíz.

Ennyi humorral aligha beszéltek eddig korunk európai kultúrájának fenyegetettségéről. De milyen humorral. Ez a lúdbőrös, mindent átjáró, velőtrázó humor nem kíméli a szemlélőt. Az első óvatlan pillanatban belerántja a történetbe, hogy aztán végigvezesse az összes lehetséges stáción, a kezdeti félénk mosolytól a zavart vihogáson át a mindent elsöprő nevetés végső, vad extázisáig. Röhögünk, vigyorgunk, viháncolunk. S miután végigsöpört rajtunk a hullámokban ránk törő, tornádószerű nevetőroham, a végén kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy többet tudtunk meg az emberi nem mai mentális állapotáról mint annak előtte bármikor. De nem csupán az emberi nemről, a saját korunkról is. Erről a nyomorult, önazonosságát vesztett, reményteli elveitől fuldokló földrészről, ahol élünk. A száz és száz sebtől sajgó Európáról… s vele azokról a vészesen, viccesen és visszafordíthatatlanul elkorcsosult őslakosokról, akik közé, így vagy úgy, mi magunk is tartozunk.

De mi ez itt?

Teszi föl a kérdést maga a színlap, s tesszük föl mi is. Mert az az élő organizmus, amely nem más, mint a Nem vagyunk mi barbárok című előadás – pillanatról-pillanatra változik, alakul, fogadja el, majd kérdőjelezi meg önmagát. Elindul, megpihen, messze száguld velünk. Vibrál és pulzál. Mintha egy rendszerező elme gondolná át csapongva – végső kétségbeesésében csak magára hagyatkozva – hogy épp mi történik velünk. Mifajta történelmi korra virradtunk. Szinte észre sem vesszük, érveket sorakoztunk föl pro és kontra minduntalan a szereplőkkel együtt, hogy aztán, úgy ahogy van, mindet elvessük.

Fullajtár Andrea, Dankó István Fotó: Horváth Judit

S ha már kisebb merítésben a mai Európa a téma és nagyobb léptékben az emberi nem újszerű formában tárgyalt, sajátosan egyedi specifikumai, előkerül egy menekült is.

Egyetlen egy a valóságos és potenciális milliókból. Látni nem látjuk, de sokat megtudunk róla. Fekete, kreol, kapucsínó vagy világosabb színű. Valahonnan Afrikából, Ázsiából vagy innen a Szaharából. Nemi szerve nagysága nem üt el az európai átlagtól. Viszont használja. Nyelvórára jár, de emberi méltóságát megőrizendő nem végeztetnek vele háztartási munkát. Miután egy éjszaka csak úgy bekopog egy tetszőleges ház tetszőleges lakásának az ajtaján – merő emberbaráti valamiből – az ott lakó emberpár befogadja. A szomszédban lakó másik irtózik tőle. De aztán mégse. Aztán meg mégis. Nem lenne szép ennél konkrétabbat elárulni a történetről. Még csak annyit, (miként azt előre sejtettük) egy potenciális gyilkos lakozik benne. Vagy mégse. Illetve nem csak benne. Mindannyian potenciális áldozatok vagyunk, ugyanakkor mindannyiunkban ott lapul az alamuszi gyilkos.

Az igazságtevés lehetetlenségének a paradoxona formálódik itt elévülhetetlenül gyönyörű történetté.

Röhögünk, vigyorgunk, viháncolunk Fotó: Horváth Judit

Azé az igazságé, amely nem létezik. Mégis a bőrünkön érezzük. És ez nem vicc. De lehet viccesen közelíteni. S miközben alkalmasint sikítva nevetünk, nagy, fekete bogarak rajzanak elő a láthatatlan szőnyeg alól, ahová Európa besöpri a problémáit. De bárhogy is vigyorogjunk – liberálisan, nácin, keresztényül, stb. – a szöveg nem a napi politikát preferálja. Mélyebbre néz. A dolgok eredőjét kutatja. Sőt. Az eredő eredőjét. Ecce homo. Íme az emberi faj. Az egy és oszthatatlan. A maga fölemelő silányságában. Ez a fajgyűlölő, rasszista, ellenrasszista, folyton hezitáló, végletekbe fúló és mindezzel együtt végtelenül vicces valami.

Tessék. Röhigcséljünk el az ő röhejesen idióta, esendően debil, veszélyesen kiszámíthatatlan egyedein.

A ravensburgi születésű, harmincnyolc esztendős német drámaíró (és színházi rendező) Philipp Löhle műve első pillantásra a harmadik évezred eleji Európa egyik alapművének látszik. Erre utal az is, hogy a 2014-es bemutató óta Németország számos színpadát bejárta. A Katonában Vajdai Vilmos Táp Színházon edződött, különleges humora találkozik ezzel a minden szempontból kivételes szöveggel s úgy vezeti rajta végig a színészeit, hogy a bizarrul szókimondó textus minden perspektívából felfedi a mélységeit.

Az összes színésze a topon van. Előcsalogatja belőlük mindazt, amit csak elő lehet csalogatni. Fullajtár Andrea, Dankó István, Pálos Hanna és Rajkai Zoltán alkalmi négyese mindent visz. Talán még soha nem láttuk ennyire különlegesnek – egyúttal hitelesnek, humorosnak, gondolatébresztőnek, sziporkázónak, és a többi, és a többi – egyiküket sem.

A német nyelven született színpadi szöveget a Katona színpadán a magyar irodalom legkatarktikusabb verssorai vezetik be, teszik a helyére már jóelőre. A KZ-Oratórium részletét★ a felvételen maga Pilinszky mondja. Úgy szólal meg mint a szakadozott múlt véletlenül ide sodródott, elárvult relikviája. Nem is nagyonk merünk utána nevetni. De aztán szép lassan megtanulunk. Végül már nevetünk – ahogy az önálló életre kelt előadás a nevén nevezi – a saját sorstalanságunkon is. Amelyet legföljebb ha a sorsunk festhet árnyaltabbra.