Ez nem az

|

Murakami Haruki–Frank Galati: Kafka a tengerparton / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

A vállalkozás nagysága – az átdolgozásé és a színre vitelé egyaránt – feltétlen elismerést érdemel. Szikora János rendezése ugyanakkor nem látszik igazolni, hogy ez a lebegő, a valós időből és térből minduntalan kilépő történet színpadi megvalósítás után kiáltana.

Kiss Diána Magdolna, Nagy Péter         Fotók: Kiss László

A darabból egy kissé tétova, szófukar, ám erős fantáziáktól űzött tizenéves fiú fejlődéstörténete, felnőtté érésének folyamata rajzolódik ki. Ezzel párhuzamosan pedig egy kicsit furcsa, értelmi képességeiben a gyermekkoránál megrekedt öregember halad az életből kifelé. Kafka (Nagy Péter) és Nakata (Gáspár Sándor) egymástól független élettörténete – anélkül, hogy tudatában lennének ennek – egy ponton túl szövevényesen egymásba fonódik.

A színpadi feldolgozás alapjául szolgáló regény – ha tetszik – értelmezhető valamiféle nagyon különös fejlődésregényként is, bár a sokszálú, vibráló történetsor, amely valahol az evilág és a túlvilág, az idő és az időtlenség határán játszódik, nem feltétlenül kondicionálja az olvasót az ilyen típusú besorolásokra. Murakami Haruki művében az a legizgalmasabb, ahogyan az író a valóság rétegét kibogozhatatlanul egybefonja a képzelet – a vágyak és a félelmek – szférájával, és sosem sugalmazza, mi is az úgynevezett igazság. Hihető: mindez, így együtt – párhuzamos világok határmezsgyéjén. Az olvasóban pedig fel sem merül, hogy a realitás koordináta-rendszeréhez próbálja mérni a szürreális történések értékét. Bámulatos fantáziával megírt mű, amely partnerként tekint az olvasóra: bízik a képzelőerejében.

Nagy Péter, Andrássy Máté

Hogy az író miért a nagyregényformát választotta, nem is lehet kérdéses. Ugyanakkor az is magától értetődő: egy ehhez hasonló különleges történetet a színház is szeretne elmesélni. Optimista megközelítésben: nagyságához mért inspirációként tekintve a feladatra. (Kevésbé derűlátó verzióban: aligha reményteli vállalkozásként.) Világos: az adaptáció önértékén tekintendő, azaz nem kérhető rajta számon az alapmű. A szakmai-gyakorlati oldalról fontos intés azonban a befogadói oldalon könnyen gellert kap, hiszen ha már egyszer megismerkedtél egy regénnyel, nem tudsz kiismerkedni belőle. És ha nagy élmény fűz hozzá, nem kétséges, hogy ezt várod el majd a színházban is. Ha pedig nem jön össze, és ennek okait kutatod, minden belátás ellenére sem tudsz teljesen elvonatkoztatni.

A Kafka a tengerparton dramatizálásának alapötletét az átdolgozó, Frank Galati magából a regényből meríti. A főszereplő irodalom-megszállott fiú, aki magának a Kafka (kavka csehül: ’csóka, varjú’) álnevet találta ki, időnként a Varjú névvel illetett alteregójával folytat eszmecserét. Az adaptáció ebből rendszeres narrációt épít fel, és kihasználja a regény más narratív részleteit is. Galati azonban – gyakorlott adaptátorként és gyakorló színházi emberként – a történetnek elsősorban is a leginkább színpadszerű elemeit próbálja megtartani, és nem erőlteti folyamatos elbeszélés keretei közé a színre vitt eseményeket. Cserébe viszont lemond óriási jelenetekről – a mit miért nyilván nehéz döntések sorozata lehetett, az átdolgozónak mindenképpen, de talán a dramaturgnak, Perczel Enikőnek is. (A recenzió keretei viszont nem adnak teret a művek összehasonlítására, sem a szelektálást illető kételyek részletezésére.)

Tóth Ildikó, Lábodi Ádám, Gáspár Sándor

A vállalkozás nagysága – átdolgozásé és színre vitelé egyaránt – feltétlen elismerést érdemel. Szikora János rendezése ugyanakkor nem látszik igazolni, hogy ez a lebegő, a valós időből és térből minduntalan kilépő történet színpadi megvalósítás után kiáltana. Az előadás a mű szürreális, álomszerű világának elemeit különféleképpen igyekszik részben megérzékeltetni, részben megúszni. Ez a kétféleség egyszerre példázható a címadó kép színpadi megmutatásával.  Óriás méretben kivetítenek egy szavakkal is bemutatott festményt, majd sokszorosan ismétlődve mindenféle digitális alapú furcsaságot művelnek vele. A szemmel foghatóvá tétel és a tolakodó videotrükkök azonnal felülírnak mindent, ami itt valójában fontos lenne – szó sincs a képzelet játékáról, a sors kifürkészhetetlen erőiről, múlt és jelen párhuzamos, egymás helyére lépni képes világainak megidézéséről. De az illusztrativitásnak nem ez az egyetlen megnyilvánulása az előadásban, elég, ha csak arra gondolunk, ahogyan egy tanárnő elbeszélésének aláfestéseként az osztálya rendre lemozog mindent, amiről éppen hallunk.

Máskor a megrázónak, hátborzongatónak ígérkező részletek (bár némelyikkel kapcsolatban a szórólap a nyugalom megzavarásának lehetőségére figyelmeztet!) szimpla nevettetésbe fulladnak. Johnnie Walker (Tűzkő Sándor) macskadarabolós horrorjelenete az első pillanattól fogva könnyed és vicces (hálás derültség is fogadja a nézőtéren). Tréfás-realisztikus betétszám csupán a filozófia szakos prosti (Pálya Pompónia) fellépése is, a könyvtároshoz (Varga Gabriella) berobbanó két feminista szatirikus, tét nélküli jelenetéről már nem is beszélve.

A reálison túli világokat a rendezés elsősorban – a már említett és más – vizuális effektusokkal és hangkulisszákkal próbálja a színi eseményekhez társítani, amiben egy gong és egy hárfa is szerephez jut. (Az utóbbi órákon át köröz a forgószínpad szélén dolgavégezetlenül.) Emlékezetes képi megoldás a szürreál megjelenítésére egy óriás köztéri pad két hatalmas méretű, bűbájos macskával (díszlet: Szikora János, jelmez: Benedek Mari), és a velük szóba elegyedni igyekvő, az elrajzolt arányok miatt aprócskának tűnő Nakatával. Ez a különös perspektíva még inkább kiemeli Gáspár Sándor szívmelengető alakításának meghatározó vonásait: csetlő-botló kisemberségét, sokirányú kiszolgáltatottságát, és a mindezekkel jól megférő természetfölötti képességeit. Kár, hogy ez a fajta térbeli kibillentés csak egyszeri ötlet marad – pontosabban az óriáscicák háromfős társasága az előadás végére újra felsorakozik (még ha nem tudni is, mi végre).

Jelenet az előadásból

Gáspár Nakatájának árnyékában Nagy Péter Kafkája némileg háttérben marad, leginkább talán amiatt, hogy a rendezés a koraérett, roppant tudatos és széles látókörű, kivételes egyéniség helyett egy nagyjából átlagos mai fiatalt látszik elvárni tőle. Tóth Ildikónál valószínűleg az egész magyar színházi palettán sem akadhatna jobb választás a finom és rejtélyes, nagyon különös személyiségű Szaeki asszony szerepére, a nőére, aki a történet szerint akár Kafka anyja is lehetne, és akivel a fiú így beteljesítené az apjától örökül kapott ödipuszi baljóslatot. Az előadás azonban nem kedvez a többértelműségeknek, néhány gesztussal rövidre zárja a helyzetet – kárára a színészi megformálásnak is. Gáspár Sándoron és Nagy Péteren kívül egyébként mindenkinek – az eddig említetteken kívül Kiss Diána Magdolnának, Andrássy Máténak, Derzsi Jánosnak, Lábodi Ádámnak és másoknak – inkább csak epizódszerep jut a színpadi történetben. Talán rendben is volna így, ha meglenne az ív, amelyen felcsillanhatnak a részletek. De ez sajnos nem az az előadás.

CÍMKÉK: