Fotók: Éder Vera
Piroska meghívott.
Megadta a módját. Ritkán látni sminkben, legalábbis látványos sminkben, nem amolyan ’no make up make up’-ban, vagy inkább anélkül, ahogy szereti. A ruha csillogott rajta, a szeme még jobban, az ember szíve összeszorult. Pedig még meg se szólalt. Mintha a szokatlan vendégség némi lámpalázat is előhívott volna belőle, amit, esküszöm, ember nem látott rajta soha. Ettől még megejtőbb lett az egész vendégség. Annak, aki vidám vendéglátásra készült, már rögtön az elején sírni támadt kedve, akár egy végtelen odaadással és szeretettel készült, múltba vesző anyák napi bulin.
Kedves volt, közvetlen, miként egy régi jóbarát, aki fölkavarja a legmélyebb emlékeinket.
Az életéről mesélt. Arról, hogy kinél ivott először pezsgőt, hogy mit tart a férfiakról amúgy, hogy a csillagok és egy fejére koppanó Jeszenyin-kötet szerencsés együttállása folytán a kaposvári Csárdáskirálynőben ő írta a saját dalszövegét, meg arról is, hogy még a főiskolai évek alatt mért kapott röhögőgörcsöt rajta az Operaház igazgatója, a legendás Nádasdy tanár úr. Pontosan rajta, nevezett Molnár Pintyőkén, ahogy az énekes kedvű család hívta még gyerekkorában…
Mesélés közben dalra is fakadt.
Vagy inkább fordítva. Éneklés közben mesélt. Az éneklésben pedig, mint tudjuk, verhetetlen. Meghat, megmosolyogtat, kicsalja a könnyeinket, fölkap, szelek szárnyára ültet, majd visszalök a földre kénye-kedve szerint.
Jó látni, ahogy azt az ijesztő valamit, amit életnek nevezünk, így lehet szeretni.
Emberi hang – Molnár Piroska zenés színházi estje. Rózsavölgyi Szalon, rendező: Vörös Róbert
