Molière: A mizantróp / Nagyváradi Szigligeti Színház
Megy a seggriszálás a kifutón, szól a Gangnam Style, agybutító zenékre gerjedő szereplők váratlan revübetétei színesítik a bulit, pénzes cápák esnek váratlanul egymásnak a nappali luxusmedencéjében, öntelt celebek dobálják le magukról az elvarázsoltan szupertrendi göncöket. Az embergyűlölő – úgy is mint mizantróp – luxusingatlanok lágy hűvösében veti meg az emberiséget.
Fotók: Fülöp-Crisan Olivér/Szigligeti Színház
Ez egy piac,
ezek azt nézik, hogy miért mit adsz.
Egy röhejesen elcseszett világ, továbbá a klasszikusok reménytelensége.
Röviden ennyi.
Van még seggriszálás a kifutón, szól a Gangnam Style, agybutító zenékre gerjedő szereplők váratlan revübetétei színesítik a bulit, pénzes cápák esnek váratlanul egymásnak a nappali luxusmedencéjében, öntelt celebek dobálják le magukról az elvarázsoltan szupermodern göncöket. Az embergyűlölő – úgy is mint mizantróp – luxusingatlanok lágy hűvösében veti meg az emberiséget. (Díszlet: Ianis Vasilatos. Jelmez: Florina Bellinda Vasilatos.) Azzal együtt, hogy a színpadi mű minden ízében Molière-ből táplálkozik, némileg romantikus hevületnek tűnik direkt a szupergazdagokra szűkíteni az örök emberit. Az ő világuk nyilván látványosabb.
A design diadalmaskodik…
Tény, ami tény, így is színpadra lehet fogalmazni Molière-t. Így is, meg úgy is. Novák Eszter nagyváradi rendezésének legnagyobb dobása, hogy a szokásosnál szabadabb tereket nyit az értelmezésnek. (Ascher Tamásnál szokott ily módon kinyílni az értelmezési tér. De nála, ha nem figyelünk eléggé, ránk is záródik.) A maira szabott Molière-i emberhalmaz, azon túl, hogy kizárólag a saját boldogulására rugózik, emberi arcot kap. Egyedeinek egyszerre szerethető, gyűlöletes, megvetendő, szánalmas és mindeközben megejtően humoros mivolta szabad asszociációs térben lebeg, megítélésük pillanatról-pillanatra változik, mondhatni végtelenül rugalmas, állandó bizonytalanságban tartva ezzel a szemlélőt. Szándékosan nem adnak egyértelmű fogódzót ahhoz, amihez a néző a való világban sem talál kapaszkodókat.
Novák felnőttnek nézi a nézőt…
Senki nem őszinte itt. Ami, Molière fogcsikorgató komédiába oltott társadalomkritikai indulatait tekintve, nem olyan meglepő. A vicc az, hogy az önnön erkölcsi fölényében tetszelgő Alceste, vagyis maga a mizantróp sem. Sőt. Ő a nagy manipulátor. Lázadása magamutogatás. Nem az erkölcsnek akar megfelelni, hanem saját magának. Nem a világot akarja megmenteni, hanem saját magát. Imád zavarba hozni bárkit, s miközben világmegváltó bátorsággal mondja be a tutit, lerombol mindent maga körül.
Azt a keveset is, ami még a világból maradt.
De legalább közben nevetünk. Dimény Levente Alceste-je a hős-antihős tartományban mozog. Protesztfigura, aki a lázadás szellemétől dúltan nagy igazságokat mond ki, de túl ostoba és szűk látókörű ahhoz, hogy akárcsak karcolja a körülötte lévő valóságot. Épp a jellemtelenke Celimene-be szeret bele és ez még csak egy cucc a sok közül. De… De neki is megvannak a maga igazságai.
És ez a de ott lebeg az előadás minden mozzanata mögött. Nem hagyja békén, molesztálja a gyanútlan nézőt, nógatja továbbgondolásra. Akár Tasnádi-Sáhy Noémi látványosan érzéketlen, ugyanakkor a végsőkig kiszolgáltatott Celimene-jének vadítóan nyers, világot bekebelező nemiségéről, akár Kardos M. Róbert minden szinten taszító Oronte-jának esendőségéről, akár Tóth Tünde felsőbbrendűségtől fölfuvalkodott, röhejes Arsionéjának nettó boldogtalanságáról vagy Ababi Csilla aszexuálisan bájos Eliante-jának kislányosan pimasz pálfordulásáról van szó. De ott ez a de Szotyori József józan gondolkodású Philinte-jének gyáva unalmasságában, miként Petri György dallamosan szikár verssorait mondja, és egyáltalán Alceste és Celeste egész kapcsolatában, amely az önérvényesítés állandó kényszerének a hullámzásában sodoródik, mint egy elszabadult hajó.
Így lesz belőlük az a mások érzelmeit fásultan elutasító, meglehetősen taszító, ugyanakkor sebezhető és szánalmas emberpár, akiknek idegesítően mai mivoltukban lövésük sincs, valójában kit rejt a másik személyiségének varázsa. Nagy szerencséjükre végül nem is találnak egymásra.
Van valami reménytelen abban, ahogy a klasszikusok a fejünkbe verik, hogy a világ nem változik. Nem lesz jobb. Alea iacta est. Nem tehetünk semmit. Valahogy mégis a mégist keressük.
A mizantróp című előadást március 14-én a budapesti József Attila Színház látta vendégül.
