Wajdi Mouawad: Futótűz / Csiky Gergely Színház, Temesvár / Határon Túli Hétfők / Thália Színház
Bárhol, bármikor játszódhat ez a történet, de leginkább ott, ahol az emberi érzések útját fal méretű lelki akadályok zárják el.
Különösen akkor meredek, ha egy ilyen családterápia egészen szokatlanul, egy végrendelet ismertetésekor indul. Mert egy ikerpár életét nem könnyíti meg, ha anyjuk ötévi némaság után meghal, és igen sajátos „örökséget” hagy az ikreire. Wajdi Mouawad Futótűz című drámája a családi múlt egészen bizarr mélyrétegeit járja be, Oidipusz mítoszát újrahangszerelve. A dráma alapötlete és a belőle Radu-Alexandru Nica által rendezett előadás koncepciója önmagában még biztató lehetne, ám a szöveg és a színrevitel megvalósításaiban annál több a félrecsúszás, ami félreviszi a jó alapozást.
Jelenet az előadásból
A családdráma egy félbevágott betonszarkofágra hajazó térelem körül zajlik (díszlet: Irina Moscu), amit a forgószínpad segítségével a szereplők hol az egyik, hol a másik oldalára fordítanak. A színpad hátterében vetítésre alkalmas fal, amit a projektor hangulateffektként ki is használ: egyszer vörösben, egyszer fehérben dominál ez a hátfal. A minimalista térrendezés a lelki rezdüléseknek szeretne utat engedni e megoldással. Bárhol, bármikor játszódhat ez a történet, de leginkább ott, ahol az emberi érzések útját fal méretű lelki akadályok zárják el. Ott, ahol az én és a másik megismerése a konvenciók, a megszokások falaiba ütközik. Halott tér ez, ahol minden csak e kezdeti elidegenedettségből tud elindulni valamerre.
A dráma is egy halállal – az ikrek anyja végrendeletének felolvasásával startol. Simon (Kiss Attila) és Jeanne (Éder Enikő) igen különös hagyatékkal szembesülnek: soha nem látott öccsüknek és apjuknak kell majd egy-egy levelet átadniuk. A feladattól – anyjukhoz fűződő kapcsolatuk miatt – menekülnének, ha a végrendelet felügyelője, a közjegyző, Hermile Lebel (Bandi András Zsolt), mint anyjuknak jó barátja, állhatatosságával rá nem venné a gyermekeket a végakarat teljesítésére. Önismereti roadmovie indul, nagyon sok alfejezetet nyitva, amely széttöredezetté és vontatottá teszi ezt az alapjában nagyon érdekesen induló krimidrámát.
Kiss Attila Simonja egy bokszolóhoz mérten (a szerepe szerint is amatőr bokszoló) küzd a képtelennek tartott anyai kívánság ellen. Nem is akarja elfogadni, megérteni ennek az anyai akaratnak az üzenetét. Simon harcol az anyai emlékekkel, a negatív anyaképpel. Ki akar törni mindabból, ami őt anyjához kötheti. Vívódik, bár néha ezek a vívódásai észrevétlenül színpadiasságba csúsznak. Figurája képes fejlődni, amitől elhisszük neki, hogy az öccse keresése közben az anya, Nawal személyiségét is egyre jobban megérti. Szikár bokszolója belül törik ketté, de ebben a törésben benne van a karakterének érése, mélyülése is. A „vagy én, vagy te győzöl”-világ felosztásából jut el Simon egy cizelláltabb életolvasatig.
Jelenet az előadásból
Éder Enikő Jeanne-ja a matematikus racionalitásából eredően hárít. Az egy meg egy logikájától jut el igen nagy kerülőkön át a személyes igazságok megkérdőjelezhetetlenségéig. Simonhoz képest Jeanne teljesíti előbb a levélkézbesítési feladatot. Feladatot, ami inkább lelki, mintsem fizikai teher. A gráfelméletet tanítványainak magyarázó doktorandusz, anyja múltjával való találkozás által, eljut a kombinatorika érzelmeket is tökéletesen megrázó alapjaiig. Szembesül, mert végigkutatja Nawal elszakíttatását gyerekkori szerelmétől, megismeri Jeanne az anya-lánya és a nagyanya közti, generációkon át húzódó gyűlöletet és Nawal börtönéveinek éneklőasszony-múltját. Éder Enikő alámerül az anyai múltnak a feltárásába, amiben az elméleti káoszból nagyon is elevenbe vágó érzelmi káosz lesz.
Kétségbeesett keresései, kutatásai így egy másik, közel-keleti kultúrába nyitnak neki kaput azért, hogy saját gyökereinek szerteágazóságát megérthesse. Nagyobb baj inkább az, hogy ez a dramaturgiailag jól tagolt keresés igen hosszúra, egymásból nyílóra sikeredett, minden drámai fokozás nélkül. Ezért érezni önismétlőnek, vontatottnak sokszor. Hiányzik a drámai ív, és az egymásból nyíló, egymásba kapcsolódó jelenetsorok terjedelme, mondanivalójuk azonossága repetitív hatást kelt. Nagy kerülők árán tör ki Jeanne-ból – mobilján keresztül – a Simonnak szánt, türelmetlenül követelő kérés: „Értsd meg, anyánk rengeteget szenvedett itt!” Ám erre a fordulatot jelentő mondatra száz percet kell várni, mert előtte többszörösen, elnyújtva gyűrűztetődik a történet, hogy idáig érkezhessen.
Jelenet az előadásból
Azért, hogy utána igen hamar, már sokkal frappánsabb tempóban a történet végére érjünk. Ahol kiderül, hogy az ikrek apja – a börtönben Nawalt megerőszakoló börtönhóhér – és a Simon-Jeanne ikerpár öccse azonos. Mert Nihad, az öccsük (Molnos András Csaba) a közel-keleti háborúkban embereket gyilkoló, majd őket lefotózó ifjú és később a börtönhóhér posztját betöltő egy és ugyanaz az ember. Nem csak az ikerpár, hanem ő is anyjától, Nawaltól messze kerülve sodródik, így lesz tudtán kívül anyát, az éneklő asszonyt megerőszakoló öccsapává. Sebesülése, mikor az apának és az öccsnek szóló leveleket Simontól és Jeanne-tól egyszerre kézhez kapja, nem megrázó érzelemmegnyilvánulás, inkább a hallgatás némasága. Minden megdöbbentő szembenézés, patetikusság nélkül. Molnos András Csaba játéka inkább meg- és visszaidézése az anya, Nawal önmagát vádló némaságának. Aki ott is áll a színpad szélén (Tokai Andrea, mint a hatvan-hatvanöt éves Nawal), és „hangosan felolvassa” az átadott leveleket. Dramaturgiailag mindez azért történik, hogy ezek után Simon és Jeanne rávéshessék anyjuk, Nawal sírkövére: „Anya”.
Kiss Attila, Molnos András Csaba, Éder Enikő Fotók: Bíró Márton
Radu-Alexandru Nica egy az egyben, minden sűrítés, fókuszálás nélkül, a maga drámaiságával interpretálta ezt a Wajdi Mouawad-szöveget (fordító: Molnár Zsófia), ami nem feltétlen baj, de roppant kevés. Mert a Futótűzből kétségtelenül tud filmforgatókönyv lenni ebben a formájában is, de színpadi, dramatizált alkotás egyáltalán nem. A családterápia bármennyire is éles, meredek fordulatokkal teli, azonban a felkínált fordulatokból csak érzelgős, emelkedettséget kikényszerítő ívelés sikeredett ebben a színrevitelben. Kár, hisz akár csak egy erőteljes dramaturgiai húzás képes lenne a szöveget e szándékolt üzenetéhez juttatni. Épp azért, hogy ez a markáns, fordulatokkal teli darab mindannyiunkban a saját, családi szembenézéseinkre késztető „futótüzet” indíthasson.
