Az sincs, ami van

|

Shakespeare: Macbeth / Spirita Társulat – Bethlen Téri Színház

Csak az üres színpad. Mint egy rémálomban. Sakkfigurák vagyunk egy játszmában, amelynek kimeneteléről már rég döntöttek odafönt.

Fodor Boglárka, Gulyás Ádám         Fotó: Udvarhelyi Gergely

Sötét. Homály. Felvillanó fények. Mennydörgés. Semmiféle díszlet. Csak az üres színpad. Mint egy rémálomban. Vagy amikor olyan szörnyű emlékek rohannak meg minket, amelyeket legszívesebben kidobnánk tudatunk szemetesébe.

Felcsendül a zene. A karzat jobb felső sarkában folyton megvilágított Lovász Ákos (Groom) dj-n, és a pultból feltörő elektronikus zenén túl feltűnik a párkányon három, különböző stílusú (bohó, díva, csábító főnök), ám egyformán feketébe öltözött boszorkány. A csábító, szexis főnök, a vészjósló tekintetű Hekaté szerepében Fekete Patrícia, a dívaként megjelenő Deszpoina Korcsmáros Felicia alakításában és a bohó, hajfonatával kissé infantilis kinézetű, ám – nővéreihez hasonlóan – gonosz mosolyú Brimo, akit Efstratiadu Zoé testesít meg. Vagyis a makrokozmosz képviselői, akik mozgatják a szálakat. Akik rendezik a földi életet. Akik a kezükben tartják minden egyes ember sorsának forgatókönyvét. Rajtuk áll, hogy mikor engednek betekintést a lapok közé. És a mi felelősségünk, hogy a megszerzett információval mit kezdünk.

Ők irányítanak. Varázslattal, homályos jóslatokkal

William Shakespeare legrövidebb, Skóciában játszódó tragédiáját a Spirita Társulat tolmácsolta a közönségnek a Bethlen Téri Színházban. Egyszerűen, sejtelmesen, nyomasztóan és nagyon feketén. Ahogyan a félelmet vagy a halált képzel(het)jük el. (Fordító: Kállay Géza.)

Egressy G. Tamás nem először nyúlt egy klasszikusként aposztrofált drámához. Shakespeare mestert különösen kedveli. A tánckarral megbolondított Rómeó és Júlia, valamint a revüként újragondolt és újrarendezett Hamlet után a skót hadvezér és a körülötte élők végzetét állította színpadra. Végig követi, valamint végig követteti velünk, miként árasztják el a főhős elméjét gyilkos, mérges skorpiókhoz hasonló gondolatok – amelyek aztán szaporábban terjednek el a skót udvarban, mint a pestis. Abban a skót udvarban, ahol az alacsony, ellenben szilárd és határozott Duncan az uralkodó. A Trónok harcában megjelenő királyokra emlékeztethet bennünket Bárány Gergely szerepformálása.

Az őrület kegyelemteljes emberi állapot. Nem érzékeljük a külvilágot, nem vagyunk tudatában sem a jó, sem a rossz cselekedeteinknek. Elfelejtjük azt, hogy igazából senkiben sem bízhatunk. Vagyis senkiben sem merünk igazán bízni. „Forgalmon kívül” helyezzük magunkat, és erre még indokunk is van. Eleinte Gulyás Ádám, azaz a norvégok elleni csatában győztes, kissé heves természetű hadvezér, Macbeth a kábítószerekhez, majd a királygyilkosságot elkövetve az ész elvesztéséhez „folyamodik” azért, hogy ne kelljen látnia éppen beteljesülő sorsát. Gulyás hirtelen változik elmezavarodottan agresszívvá – szinte már túl gyorsan, a megőrülés íve nélkül.

A nagyon vonzó, ám ugyanakkor hideg, számító és hatalomra áhítozó Fodor Boglárka – azaz Lady Macbeth – is követi férjét ebbe a „másállapotba”. Bűnnel (vagy bűnökkel?) terhelt lelkiismeretén csak egy hallucinációs rohammal, és a rohamban megjelenő, az általa közvetetten meggyilkolt lelkek őt injekciós tűvel megmérgező segítségével tud könnyíteni. Mert a bűn sosem marad(hat) megtorlás nélkül. Elvileg.

Hekaté: Fekete Patrícia

De vajon mi a bűn? Van-e abszolút bűn? Vagy e fogalom tartalmát mindenki egyénileg, szubjektíven határozza meg? Bűn-e az, ha – az eddigi Spirita-előadásokban főként komikus szerepekben látható – Nádas Gábor Dávid lojális, tisztességes és decens MacDuffként leszúrja őt, a várandós felesége haláláért (közvetetten) felelős, és szörnyű gaztett árán trónra jutó főhőst? Megbocsátjuk neki, mert Nádas remekül alakítja a „normálist˝ és az „egyszerűt” ebben az abnormális, sötét és füsttel teli világban. Amelyben Macbeth sem koronát visel, hanem napszemüveget és súlyos, szürke bundát.

Amely világ nemcsak a később szétzilált hajú MacDuffot, hanem kedves, csendes, szerény feleségét, Lady MacDuffot is magába szippantja. Perényi Luca „halálos” jelenete a darab egyik fő mozgatórugója. Haláltusájában nemcsak a magzatát és magát Macbeth már régóta tébolyodott katonájával, Connorral – vagyis Sipos Andrással – szemben védő anya, hanem a tehetetlen nő és a magára hagyott ember (vagy emberiség) is jelen van.

Apropó, Connor. Az ő esete (is) bizonyítja, hogy az ital (is) remekül el tudja feledtetni a gondot és a bút. Ha folyton iszunk, akkor örökre. De az sem elvetendő, ha eredendően gyengeelméjűek vagyunk. Akárcsak Bittner Dániel, azaz Fleance.

Lehet, hogy ők járnak el „helyesen” a darabban? Ők, akik kezdettől fogva mesterségesen” vakok a világ szörnyűségeire?

Nyomorult, sötét, kietlen világ keríti hatalmába a nézőt a Bethlen Téri Színházban. És ezen a hangulaton Macbeth bajtársa, Banquo emberi szavai és tettei – (látszólagos?) ártatlansága és embersége sem segít. Hiába hát Korcsmáros András szépen artikulált mondatai és őszinte arckifejezése!

Azt gondolnánk az előadás kezdetén, hogy a kerekesszékben ülő miniszter, Ross jár a legrosszabbul. Aztán rádöbbenünk: Kocsis Fülöp Soma karakterének testi nyomorúsága semmiség a többi szereplő lelki nyomorultságához, és bensőjük folyamatos rothadásához képest.

Gulyás Ádám, Fodor Boglárka         Fotó: Németh Melinda

És feltűnik egy fehér pont. Czibere Krisztián az egyetlen, aki a király fiaként, Malcolmként fehér nadrágot és öltönyt visel. És noha apja erőszakos halála után elmenekül, hogy aztán Macbeth meggyilkolása után átvegye a hatalmat, a remény mégis ott lehet minden egyes nézőben: lehet, hogy ő lesz a halvány fénysugár a végtelenül sötét éjszakában?

Nem a ruha teszi az embert. Hamlet hiába veszi le fekete ingét, a gyász és a keserűség ott tombol a szívében. Így Malcolm is hiába porolja le tiszta zakójának ujját, ha a lelke már feketedik. És ehhez mérten borul el mindjobban Czibere arca.

Az előadás idején szinte végig színen vannak a boszorkányok. A túlvilág háromtagú, szoros egységet alkotó képviselő-testülete egy pillanatra sem hagyja kétségek közt a nézőt: ők irányítanak. Mindig és mindenkor. Legyen szó táncjelenetbe forduló szeretkezésről, tőrdöfésről, pisztolylövésről, őrületről. Ők irányítanak. Varázslattal, szóval, tettel, homályos jóslatokkal. Vagy talán a DJ a dirigáló a téboly hangjaival…?

Sakkfigurák vagyunk egy olyan játszmában, amelynek kimeneteléről már rég döntöttek odafönt. Mi csupán igazodni tudunk az általunk nem sejtett, ám előre megírt végzethez és a hátralévő időhöz. Állítólag így is tudunk még egy kis időt, még egy kis életet csalni magunknak és magunkért.

Tegyük fel a kérdést: megéri?

És válaszoljuk meg önmagunknak a legközelebbi, a Spirita Társulat által bemutatott Macbeth előadáson!

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: