Lessing: Emilia Galotti / Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza
Keresztes Attila letisztult formát és puritán stílust választott.
Horváth Réka, Dézsi Darinka, Horváth László Attila
Emilia Galotti látványosan támadt fel haló poraiból. A magyar színpadokon hosszú évtizedek óta nem játszott drámából szinte egymás után készült két bemutató; néhány hónappal ezelőtt a Kamrában Fehér Balázs Benő, most Nyíregyházán Keresztes Attila vitte színre a polgári tragédiát. A nyíregyházi bemutató színlapján legalábbis ez a műfajmegjelölés áll – nem ok nélkül.
Mint ahogy nem ok nélküli a mű feltámadása sem. A két rendezés mind hangsúlyaiban, mind stílusában, mind hangnemében, mind az alkalmazott rendezői eljárások terén élesen eltér egymástól (összehasonlító elemzésükre már csak azért sem vállalkozhatok, mert a Kamra bemutatójáról már volt alkalmam recenziót írni), de a két előadás által körbejárt kérdések gyakorlatilag azonosak. Mi az, amit a nagy, de nem korlátlan hatalommal bíró uralkodó megtehet alattvalójával? Hol húzódnak a hatalmi önkény határai, és lehet-e védekezni ellene? Van-e esélye az ébredező polgári/alattvalói öntudatnak a jól szervezett hatalmi gépezettel szemben?
Díszlettervező: Fodor Viola Fotó: Janics Attila
Az Emilia Galotti átmeneti korban játszódik, ahol a hatalom képviselője már nem tehet meg mindent, nem elégítheti ki vágyait úgy, ahogy akarja – ám a hatalom masinériája és az uralkodói érdekeket gátlástalanul érvényesítő udvaroncok (jelen esetben a kamarás) is rendelkezésére állnak, hogy akaratát tűzön-vízen át keresztülvigye. Ezt a szituációt nyilvánvalóan közelebb érezzük magunkhoz, mint a nyílt és ellentmondást nem tűrő diktatúra ábrázolását – még akkor is, ha az az erős és fejlett öntudatú, acélos morális tartású polgárság, amely itt megjelenik, nehezen feleltethető meg a mai Magyarország bármely társadalmi rétegének. Hogy a dráma nemcsak időszerű, de igencsak életképes is (még akkor is, ha nem éri el a hasonló tárgyú, problémafelvetésű Schiller-drámák – így például a vele leginkább rokonítható Ármány és szerelem – színvonalát), azt igazolja az is, hogy a két rendező teljesen más utakon haladva egyaránt érvényes előadást készített belőle.
Emilia Galotti: Dézsi Darinka Gonzaga herceg: Illyés Ákos Jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz
A pesti bemutató ironikus-játékos teatralitásával és burjánzó játékötleteivel szemben Keresztes Attila letisztult formát és puritán stílust választott. A látvány egyszerűségében megkapó. Fodor Viola díszlete gyakorlatilag egy hófehér szoba; ablakait és ajtóit a falba vájt, valószerűtlenül keskeny álló téglalapok jelzik, amelyeken keresztül fény szűrődik be. Térelemként mindössze néhány áttetsző támlájú szék funkcionál. A helyszínváltozást voltaképpen csak a világítás jelzi; a hercegi palotába hideg kék fények, míg a Galotti-család otthonába barátságos piros fények szüremlenek be, élesen eltérő hangulatot adva a jeleneteknek. A világítás fejezi ki a napszakok vagy éppen a kedélyállapot változásait is – minden látványos trükk nélkül, ám felettébb hatásosan; van, hogy a teljesen világos felületen is kiemeli a fény a fókuszba került szereplőt, máskor a halovány fények összjátékaként szinte csupán a körvonalait látjuk a felénk forduló alaknak.
A jelmeztervező Bajkó Blanka Alíz munkájára is jellemző az a rafinált egyszerűségként érzékelhető komplexitás, amely a díszletnél és a világításnál is érzékelhető. A ruhák időtlenné stilizáltak; úgy tűnnek akár kortárs viseletnek, hogy egyes elemeikkel régebbi korok divatjait idézik meg. Kifejezőek az öltözködés apró (és amúgy gyakran igen mutatós) disszonanciái is: Gonzago herceg például fekete inge és nadrágja alatt mezítlábra húzott ezüstszínű cipőt visel.
Szvrcsek Anita, Illyés Ákos
Nagyon ritka az ennyire következetesen felépített, önmagára direkt módon nem reflektáló, a maga bonyolultan megkonstruált egyszerűségében és szépségében hatni tudó színpadi látványvilág. Aminek velejárója, hogy a rendezés lemond mindarról, amit a látvány a maga realisztikus valójában vagy szimbolikus módon kifejezhetne. Amit látunk, nem jellemzi, nem írja le a közeget, nem teremt distinkciót a szemben álló szereplők világa között, nem ad vizuális kapaszkodót a néző számára a történet direkt értelmezéséhez. Mindezt a színészi játéknak kell megteremtenie, amely nem követi a látvány stilizáltságát.
Az erősen stilizált térben a rendező alapvetően reálszituációkat bont ki, minden erős elemelés, ironikus reflexió nélkül. Olyannyira, hogy az előadás eredeti formáját éppen a látvány és a játék stílusának eltéréséből fakadó feszültség hozza létre.
Horváth László Attila, Dézsi Darinka
Noha a Kamrához hasonlóan Nyíregyházán is Bíró Bence friss fordítását játsszák, a két szöveg feltételezhetően (a két előadás szövegkönyvét nem állt módomban összevetni) némiképp eltér egymástól. A nyíregyházi szövegváltozatban (dramaturg: Szokolai Brigitta) mindenesetre nincs nyoma kiszólásoknak, (ön)ironikus reflexióknak. Itt a történet a maga valóságában bomlik ki előttünk. A szerepformálás teljesen természetes eszközökkel, már-már inkább stúdióba, mint nagyszínpadra illő hangsúlyokkal történik. Ám a színészi alakítások természetessége és a látvány erős stilizáltsága közötti ellentét csupán stiláris; utóbbi tökéletesen időtlenné teszi a történet közegét, a játékmód pedig magától értetődően kortársi hangsúlyokkal ruházza fel az előadást. És sajnos ugyanilyen magától értetődően teszi nyilvánvalóvá az alapmű problémáit (a jellemábrázolás egysíkúságát, a történet bonyolításának kiszámíthatóságát, a titkok, a fordulatok hiányát), valamint azt, hogy a dráma Lessing idejében nyilván katartikus megoldása mai szemmel nehezen fogadható el. A szüzességben megtestesülő becsületének megóvása érdekében habozás nélkül a halált választó lány és a lányát feláldozó apa cselekedetének reflexió vagy radikális újragondolás nélküli színpadi értelmezését legfeljebb egészen kivételes színészi teljesítmény fogadtathatja el – ha egyáltalán. És kivételes színészi erőt kívánna a forma is, hiszen igazán erős kontraszt a radikálisan stilizált, igazán emlékezetes látványvilág és a mai hangsúlyú, realisztikus szerepformálások között csak akkor jöhet létre, ha utóbbiak is hasonlóképpen erősek tudnak lenni.
Fotó: Kuthy Patrícia
A nyíregyházi előadásban viszont inkább csak átgondolt, pontosan felépített, korrekt alakítások láthatóak. Ilyen Dézsi Darinka tiszta, álmodozó, vágyaival kevésbé, kötelességeivel annál inkább tisztában lévő Emiliája, Illyés Ákos szeszélyes, gyenge, az eseményekkel magát egyre inkább sodortatni hagyó Gonzaga hercege, Vicei Zsolt nem szenvedélyesen, inkább csak rosszul értelmezett hivatali kötelességből, üzemszerűen ármánykodó Marinelli kamarása, Horváth Réka polgári értékek mellett a polgári perspektíva iránt sem közömbös anyafigurája.
Valamennyien tisztán, plasztikusan jelenítik meg a figurákat, de játékukból hiányzik az a különleges szuggesztivitás, átütő erő, amely részben-egészben áthidalhatná a fent elemzett problémákat. Igazán erős percei az elhagyott szerető sértettségét szuggesztíven megmutató Szvrcsek Anitának és az Odoardo szerepét eleinte kissé tétován kereső, ám a fájdalom súlyát igazán erőteljesen megéreztető Horváth László Attilának vannak. Így viszont kissé ingerszegény marad az előadás. S hiába emlékezetesen szép a látvány, ez is hozzájárul ahhoz, hogy a játék összességében meglehetősen sterilnek érződik. Minden szépen, érzékletesen kibontott, kifejező, érthető a nyíregyházi előadásban, csak éppen kevéssé hatásos. Lessing drámája ebben az értelmezésben mélyebb intellektuális analízisre nem teremt lehetőséget, a lassan, túlontúl áttekinthetően csordogáló játék pedig minden szakmai erénye ellenére sem igazán tud felkavarni, gyomorba vágni.
