Salzburgi Ünnepi Játékok II.
A magyar muzsikus szívesen zarándokol Salzburgba – Schiff Andrást hallgatni. Ő rendszeres közreműködője a Solistenkonzerte sorozatának (hasonlóképp gyakran fellép a Mozart-Woche rendezvényein is).
Schiff András Fotó: Marco Borrelli
Többé-kevésbé rejtett szálakkal kapcsolódnak egymáshoz a különböző évek produkciói; a közkedvelt műveknek ismétlésként is mindig örül a nagyközönség (gyümölcsöző az együttműködés az intendánsként Cecilia Bartolit megnyert Pünkösdi Fesztivállal; annak nagysikerű operaelődásait megkülönböztetett érdeklődéssel várja az Ünnepi Játékok közönsége. Idén a tavalyi Norma és az idei Iphigenia Taurisban egyaránt szerepelt a nyári műsoron).
Az egyik évbenmegszerzett élmények továbbéltetésének speciális módja, amikor áttételesen gazdagodhat az ismeretanyag. Tavaly például az Ünnepi Játékok felkérésére komponálta Charlotte Salomon című operáját Marc-André Dalbavie – idén pedig a Rupertinumban Charlotte Salomon festményeiből láthattunk kiállítást – s akinek ez is kevés: Frans Weisz filmjét is megvásárolhatta DVD-n (LEVEN? of THEATER?). Ez csak egy kiragadott példa arra, ami Salzburgban általános gyakorlat: audio és vizuális, zenei és prózai élmények hatványozzák a látottak-hallottak hatását.
Minden évben külön évfordulónaptárt lehetne összeállítani a kerek számú évfordulókból és fellépésszámokból (miközben megannyi értékes produkció új karrierek indulását segíti elő). Daniel Barenboim például idén ünnepelte első salzburgi zongoristafellépésének 50. évfordulóját, dirigensként pedig épp 25 éve debütált az Ünnepi Játékok keretében. Barenboim azóta is rendszeresen jelen van, West-Eastern Divan elnevezésű zenekarával pedig a világbéke melletti elkötelezettségét is deklarálja. Rendkívül nagy jelentőségű, hogy nemcsak tudja, hanem hangoztatja is: nem elég bemutatni egy művet (a statisztikákat javítandó), hanem az értékes mű iránt felelősséggel tartozik az előadó. Hiszen a hangzás tartja életben a kompozíciókat (késztetve más előadókat is megszólaltatásukra, s a felvételkészítőket a rögzítésükre). Ő is a Boulez-zene elkötelezettjei közé tartozik, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy Argentínában mintegy negyedórás lelkes tetszésnyilvánítást váltott ki a „sur Incises” előadásával.
Bécsi Filharmonikusok Fotó: Marco Borrelli
A hagyományéltetés szép példája, hogy a Bécsi Filharmonikusok (az Ünnepi Játékoknak kezdettől állandó közreműködője) idén (s e programot folytatva, a következő években) olyan kompozíciókat szólaltat meg a zenekari hangversenyeken, amelyek ősbemutatója az együtteshez fűződik, vagy legalábbis, a zenekar repertoárjának gerincéhez tartozik hosszú időn keresztül. E sorozatban vezényelte Riccardo Muti – egymást követő két napon – Csajkovszkij Hegedűversenyét és Brahms II. szimfóniáját.
A Csajkovszkij-mű szólistája az az Anne-Sophie Mutter volt, aki ugyanitt épp 30 éve szólaltatta meg először ezt a versenyművet. Akkor Herbert von Karajan vezényletével – aki elsőként figyelt fel tehetségére. A Luzerni Ünnepi Játékokon való sikeres fellépését követően Karajan meghívására s vezényletével debütált a Salzburgi Pünkösdi koncertsorozaton. A hagyományosan Karajan-koncertnapként számon tartott augusztus 15-i hangversenyt Karajan emlékének szentelte a szólista és a dirigens, akinek salzburgi pályafutása Karajan 1971-es meghívásával kezdődött (dirigensként Muti Karajan szellemi örökösének tekinthető a fesztiválvárosban, ahol a közelmúltban a Pünkösdi Ünnepi Játékok művészeti vezetőjeként ötéves projekt keretében a nápolyi zeneirodalom többé-kevésbé elfeledett értékeivel ismertette meg a közönséget).
A magyar muzsikus szívesen zarándokol Salzburgba – Schiff Andrást hallgatni. Ő rendszeres közreműködője a Solistenkonzerte sorozatának (hasonlóképp gyakran fellép a Mozart-Woche rendezvényein is). Idén különleges programmal lepte meg a közönségét: három hangversenyen Haydn, Mozart, Beethoven és Schubert 3-3 utolsó szonátáját tűzte műsorra. S ha az „utolsó” meghatározás más-más jelentéssel is bír az egyes szerzők életművének egészében, nem volt tanulságok nélküli ezek végighallgatása.
De bármiféle „szemponttól” eltekintve is, zeneünneppé nemesedett mindhárom est, annak köszönhetően, hogy Schiff muzsikálása egyszerűen fenomenális. És egészen kivételes élmény a koncentrált figyelemnek az a csendje, amely az első pillanattól az utolsóig, sőt, még a ráadások során is kitartott! Afféle „Der Dichter spricht” kinyilatkoztatásszerű élményben lehetett részünk, s hasonlóképp hálával tartozunk a művésznek azért is, mert a ráadások sorozatával visszavarázsolta az életbe az elbűvölt közönséget. Megkockáztatom: azért nem részesült bármely estje „standing ovation”-ben, mert a hallgatóság a nagy élményt követően nem vette magának a jogot az értékelésre, a minősítésre.
A zene szentélye lett a Mozarteum nagyterme – ilyen helyeken pedig nem szokás tesztelni, pontozni.
Különleges többletélményre tehettek szert, akik Schubert B-dúr szonátáját Schiff előadásán túl Arkadi Volodos tolmácsolásában is hallhatták (megtapasztalhatták a legnagyobb és az egyetlen szellemes kategória-besorolás igazságát). Volodos a zongorairodalomnak ezt a remekét élményt adóan, csak épp más dimenzióban szólaltatta meg – ugyanakkor csak elismeréssel adózhatunk Volodos emberi-művészi nagysága előtt, amiért a virtuózként megkülönböztetett értékelésben részesült zongoraművész úgy bővíti repertoárját, hogy az ne a bombabiztos siker, a speciális virtuóz darabok irányában gazdagodjék, hanem a kifejezés másfajta eszközeinek meghódítására is törekszik.
Figaro házassága Fotó: Ruth Walz
Salzburgban az Ünnepi Játékok idején korántsem érződik a hangfelvételpiac életképességének aggálya. Valamennyi koncert-helyszínen imponáló kínálattal állnak az érdeklődők rendelkezésére. Az aktuális rendezvény szereplőinek CD- és DVD-felvételei mellett az adott műsoron szereplő művek is számos interpretációban hozzáférhetőek. Öröm látni azt a nagy tolongást, amellyel egy-egy olyan koncert után rohanják meg a standokat, amelynek előadói nem korábban megszerzett nevükkel, hanem aktuális teljesítményükkel váltották ki a nagy érdeklődést. Ilyen volt például a Trio Zimmermann kamaraestje. Schubert B-dúr, Hindemith II., és Beethoven Esz-dúr (Op. 3) vonóstriója felvillanyozó élmény volt. Aki hallotta, egy életre megtanulta Frank Peter Zimmermann, Antoine Tamestit és Christian Poltéra nevét.
Az Ünnepi Játékok idején lehetetlen nem jól értesültnek lenni. Számos újság foglalkozik az eseményekkel, tehát már a hagyományos (papír alapú) tájékoztatás is remek – s akkor az internetes lehetőségeket még nem is említettem.
Nagy feltűnést keltett Elisabeth Kulman bejelentése, miszerint visszavonul a színpadtól, s a továbbiakban dalénekesként fog szerepelni. Az átütő nemzetközi sikerig kalandos úton eljutott énekesnő (nem készült énekesi pályára, de diákkorától mindig énekelt kórusokban, s szólistaként különböző műfajokban, baráti közösségekkel jazzt is – egyetemi tanulmányokat nyelv szakon folytatott, s amikor énekeskénti felfedezésére sor került, először szopránnak képezték, s csak szerencsés pedagógusi észrevételnek köszönhetően hódíthatta meg a mezzo hangfaj irodalmát) nem tekinti megmásíthatatlannak ezt a döntését, de „időt kér”, hogy emberi és művészi életét harmonikus egységbe rendezze.
„Es muss ein wunderbares wein” – Liszt Ferenc dalának címe lehet műsorának mottója, amelyben Liszt, Wagner, Schumann és Schubert dalai szerepeltek, sajátos gondolati szempontok szerint csoportosítva. És sokat elárul az énekesnő művészi kisugárzásáról, hogy a legnagyobb hatást Schubert Bölcsődalának leheletfinom, halk megszólaltatásával érte el. Ekkor felborult az addig betartott rend, hogy a ciklikus építkezést ne szakítsa meg taps – a spontán tetszésnyilvánítás hosszú percekre megakasztotta a műsor folytatását.
És voltak izgalmas operaelőadások, repertoárdaraboké és ritkaságoké, amelyek megannyi szempontot adtak olyan kérdések végiggondolására, hogy meddig terjedhet az előadói, interpretátori szabadság, meddig mehet el a rendező az alkotói tevékenységével, amelynek során saját üzenetének ballasztjával terheli meg esetleg a műveket. Megint csak el lehetett gondolkodni a koncertszerű operaelőadás létjogosultságán – és vég nélkül elmerülni a zenei szépség birodalmában, ahol legfőbb kalauzaink a szép hangok voltak. Köztük a leghatásosabbak azok, amelyek nemcsak önmagukban bűvölték el hallgatóságukat, hanem (színészi végiggondoltsággal és átéltséggel még pódiumon is) a zenében megjelenített történeteket, e történetek szereplőit voltak képesek emberközelbe hozni.
Salzburger Festspiele 2015 Fidelio Florestan: Jonas Kaufmann
Fotó: Monika Rittershaus
Két szélsőséges példa: Beethoven Fideliója, amelynek végén Florestan holtan rogy össze a színpadon (Claus Guth rendezése egyszerre sejteti, hogy ő nem hisz a felvilágosodás eszméiben, s hogy elképzelhetetlennek tartja az igazságtalan büntetés által okozott szenvedésen való túllépést – holokausztos tapasztalatok is közrejátszhattak ebben), s Mozarttól a Figaro házassága, amelyben a színházat idéző látványvilág sohasem ment a zeneiség rovására.
Életteli figurák mozogtak a színen, s szinte természetesnek tűnt, hogy erős érzelmeiknek és indulataiknak, a szituációkat felerősítendő, gyakran énekelve adnak hangot. S mivel a látványvilágnak köszönhetően állandóan „képben volt” a hallgatóság, akkor is élveztük az együtteseket, ha minden szólam egyidejű szövege szinte követhetetlen (Sven-Eric Bechtolf rendezése). A rendszeres fesztivállátogató még az ismételt produkciókat is csak ritkán „pipálhatja ki”: egy-egy új beállástól meglepetések várhatóak (mint például, Gluck reformoperájában Rolando Villazón beállása Pylade szerepébe).
Salzburg az utóbbi időben évenként egy-egy köztéri szoborral/létesítménnyel gyarapodik. Némelyek (mint a kétségkívül nehezen elfogadható Mozart-szobor) felborzolták a kedélyeket, mások a látogatók szimpátiáját élvezik, mint a Kapitelplatzon látható arany (föld)gömb, tetején egy emberalakkal. E modern alkotások egyik elhíresült példánya a már-már égi magasba érő szék, amelynek ülőkéjét csak körvonalak jelzik. Vélhetőleg testetlen zseni számára készült.
Valahol hasonló magasságban kapott helyet a rendezvények igény- és elvárásszintje, ennek megfelelően a salzburgi produkciók színvonala (abszolút mércével) csak a jó különböző felsőfokú alakjaival minősíthető. S ha netán valamely produkció nem talál tetszésre, az a tanulságok mércéjén foglal el hasonlóképp magas szintet.
