Lars von Trier: A főfőnök / Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza
Komédiát láttunk, de nemcsak az emberi galádságról, hanem a megérintettség erejéről.
Fotók: Janics Attila, Móricz Zsigmond Színház
A húsvét utáni hóesést szélvihar zavarta el, s az emlékeimben élő virágos Nyíregyházával nem sikerült találkoznom. A mindent lefedő térkövek nem eresztik le a vizet, s ahol megsüppednek, fekete tavak képződnek a városban. Ám a Krúdy Kamaraszínpad fénnyel és meleggel fogad. Bérletes előadás van. A közönség házaspárokból és baráti társaságokból áll. Élvezet látni, s hallgatni is az érkezőket. Láthatóan nem először mennek végig az üveglapos plakátok mellett, sorolva emlékeiket, hogyan s miként is volt, amikor ő meg ő – mutatják és néven nevezik kedvenceiket – ezt meg ezt csinálta a színpadon. „Hogy az milyen jó volt!” Boldogan tulajdonolják a színházukat, s tele vannak várakozással.
Várakozom én is, hisz bármily hosszan ment is A főfőnök Anger Zsolt rendezésében a Radnóti Színházban, valahogy mindig elmulasztottam. Most végre látni fogom hát a Dogma 95 néven ismert szellemi mozgalom vezéralakjának, a filmjeiről híres rendező és forgatókönyvíró, Lars von Trier első komédiáját. A Kovács Krisztina adaptációja nyomán született változatot itt Koltai M. Gábor rendezte, dramaturg társa Sediánszky Nóra, díszlet- és jelmeztervezője Vereckei Rita volt.
A szerzői mentegetőzést, miszerint nehogy már túlságosan komolyan vegyük magunkat, lazítsunk, és véletlenül se keressünk a most következő darabban semmi tanulságot, leánykahang olvassa be. E választott formában, különösen, mikor a döngicsélés vissza-visszatér, egy árnyalattal több az édesség, mint az könnyen viselhető, de a hang a publikum szívét nyomban elnyeri. Nevetnek, nevetni és szeretni akarnak az emberek, s erre alkalmat adtak nekik. Kezdhetünk.
Másoló- és egyéb gépek kéken derengő fénye teremt akváriumi irodahangulatot a csíkos mintázatú plexiparavánok mögött, s máris a történések közepében vagyunk. Egy dán számítástechnikai cég hat alkalmazottja évekkel ezelőtt saját pénzecskéjét is beáldozta a jövő érdekében, ám a summát egyénileg felhasználó, puha gerincű vezető, Ravn (Gulácsi Tamás), most – őket kisemmizve – meg akar szabadulni a vállalkozástól. Mivel éveken keresztül fenyegette és kecsegtette munkatársait egy általa kitalált, távoli főfőnökkel, arra kenve minden kellemetlen döntését, most, amikor el akarja adni a céget, muszáj valahonnét kerítenie egy fickót, aki eljátssza ezt a górét a vevő, Finnur, az izlandi keményfiú (Nagyidai Gergő) előtt. Fel is kéri hajdani ismerősét, az épp ráérő, finoman szólva „szabadúszó” színészt, Kristoffert (Horváth László Attila), játssza el ő a kitalált férfiút. Csakhogy homokszem kerül a gépezetbe. Kristoffernek, vagyis az „igazi” főnöknek újra meg újra meg kell jelennie a zűrös időszak közepén, annak ellenére, hogy halvány fogalma sincs arról, mibe is keveredett. Hogy mi van? – ül ki az ábrázatára nem egyszer az elképedés. De lassan megérti.
Remek csapatmunka adja az előadás alapját. Műgond és erő jellemzi a rendezői munkát, de kell Koltai M. Gábor zenei érzékenysége is, hogy a commedia dell’arte antréira hajazó jelenetek megálljanak a lábukon. Lars von Trier könnyed kézzel építkezik, gondosan ügyelve arra, hogy ne tessék ki a darabból, hogy a szerző nincs otthon teljes mértékben a számítógépes piac gazdasági ügyeiben, csak poéntól poénig tart az informáltsága, de a máshoz értőket se terhelje fölösleges kockainformációkkal. A dialógusok legtöbbje szájra álló, igazi színpadi nyelvezettel él. Pereg-forog a történet, tangóra siklanak a guruló székek, s kellően ironikus pillanatban szólal meg majd Beethoven VII. szimfóniájának második tétele. Lassan mindenki megvilágosodik.
Mivel Ravn minden beosztottja számára épített ki levélbeli kapcsolatot a képzelt főnökkel, Kristoffert nyomban falhoz állítják a támadások és az ajánlatok. Lise (Éry-Kovács Zsanna) műkörmös-műbarna HR-es szingli vadmacskája szerzi meg először magának. Ilyen decensen megoldott íróasztali szexet nemigen látni máshol. Heidi (Sirkó Eszter), akinek, mint Kristoffer most megtudja, házasságot ígért, szintén úgy érezheti, érdemes volt eddig várnia. Tüneményes jelenség a Mette figuráját játszó Horváth Réka házikenyér jóságú, majdhogynem néma figurája. Ő az, aki miután a cég zűrös ügyeinek köszönhetően elvesztette férjét, minden kudarcát és keserűségét a nyomtatóval vívott, folyton vesztes csatáiba fojtja.
Gyuris Tibor játssza a nyelvi akadályokkal küzdő, balfék kollégát, Fellinger Domonkos a robbanásveszélyes, zavarodott akcionistát, s Martinkovics Máté a zsenigyanús, szemüveges fiatalembert. Martinkovics Mátét volt már szerencsém látni egyetemi előadásokban, de most értettem meg a róla regélőket. Elképesztően finom, hidra-mozgású színész készül itt, macskamód szívós jelenléttel, az ifjúság sugárzó, számon kérő erejével. S közben azt is elhisszük, hogy tényleg programozózseni.
Egyetlen normális lélek van a történetben, s ez a hirtelen előkerült Kisser (Szabó Márta), aki pár évig Kristoffer felesége volt, s még most is szíveli őt annyira, hogy az izlandiak ügyvédjeként dolgozva, megosszon vele néhány riasztó információt. Elegáns, könnyed, s mégis mély alakítás ez.
Remek párost alkot a szakállas, kopasz izlandi vadember és fintorgó tolmácsa, Nagyidai Gergő és Varga Balázs. Az nem lehet, hogy Varga Balázs ne találkozott volt azokkal az intézményi sofőrökkel, titkárokkal és riszáló tolmácsokkal, akiken most bosszút áll kiváló alakításával. A helyzethez szükséges technikai tudás fölényével az arcán, ő az unalom és a megvetés szobra, a cinikus adminisztrátor veszélyes figurája. Napok múltán is fölnevettem, ha eszembe jutott az a közép-európai undorral megformált fapofa, amivel reagált az eseményekre.
Nagyidai Gergőben nemcsak azt csodálta a közönség, hogy kiakadása csúcspontján tényleg megiszik egy liter vizet, hosszan lehetett találgatni, mi az az északi nyelvek ugatását csak finoman mutató halandzsaszöveg, amit oly hosszan képes kiereszteni magából. Bravúros tirádák szakadnak ki belőle, villogó, fekete szeme, egész harci alkata pedig fenyegetően árasztja azt a dühöt, amit a dánoktól megszabadult izlandiak immár szabadon kimutathatnak. Később tudtam csak meg, hogy ezek a nagy erejű hőbörgések tényleg izlandi nyelven hangzottak el, s hogy ez az izlandi nagykövetség munkatársainak is köszönhető. Jó ügyet szolgáltak. Nagyidai és Varga Balázs duettje zeneileg is parádés produkció, fontos része a majd kiépülő, fő pillanatnak.
A színész, akire fojtogató módon rátekerednek az események, fura figura. Sok szakmai siker aligha lehet mögötte, de már kezdettől fogva hivatkozik valami Gambini nevezetű szaktekintélyre, az abszurd színház sosemvolt, nemzetközi gurujára, s a zavaros ömlengésekből csak annyi derül ki, hogy ő személyesen nagyon oda van érte. Horváth László Attila nem a feladatához felnövő nagy színészt játssza el, aki rájön a társadalom galád praktikáira, s igazságot szolgáltat. Á, dehogy. Horváth László Attila a megérintettek méltóságával rendelkező kicsi embert játssza el ragyogóan, aki lehet, hogy nem elég tehetséges, lehet, hogy maga sem mindig tisztességes, de egyszer megrázta az „áram”, s azóta tudja, hogy van valami, ami van valahol… Lars von Trier jelenetei úgy épülnek egymásra, mint a jól eltervezett papírhajtogatás műveletei. Néha kicsit föl is gyorsítanánk az eseményeket, sok már a vállalati buliból, a főnök jellemtelen nyögedelmeiből. De mikor a tárgyalóasztalánál, szemben az ellenféllel Horváth László Attila megfújja kicsikét az asztalon elé helyezett dán lobogócskát, s az meglibbenget, minden helyére kerül.
S most spoiler következik. Aki tervezi, hogy megnézi ezt az előadást, az itt és most, kérem, hagyja félbe az olvasást. Majd később találkozunk. De meg kell örökítenem a színpadon ritkán átélhető szédületes boldogságnak azt a pillanatát, ami ebben az origami-dramaturgiával összehajtogatott komédiában itt, Nyíregyházán előáll a végén. Már minden adásvételi és átírási problémát ezerszer átrágtak, mindenki csalódott mindenkiben, kölcsönösen elátkozták egymást, és már majdnem-majdnem alá lett írva a szerződés, csak még nem tudjuk, hogy ki lesz végül, aki igaziból eladhat. A menetrendszerűen bekövetkező összeomlás egyik pillanatában az izlandi vadember megjegyzi: „Ez az egész olyan abszurd, mint egy Gambini-jelenet”. Hogy… hogy milyen? – kéri a fordítást Kristoffer. Hát Gambini, aki…. aki,… maga tudja, hogy ki Gambini?… liheg az izlandi, az eddigi dramaturgiai papírhajtogatás egyszerre belobban, láng csap föl, fény árad mindenfelől, pár néző arcán könny csorog végig, s Kisser, a volt feleség, csak annyit mond – Jézus. Mert megérti, hogy miért kezd repülni a vevő, s miért karolja át a kicsi, bajokba bonyolódott hisztriót, azt, aki tudja, tudja, tudja!, hogy ki volt az a Gambini, aki… S már semmi más nem számít. Komédiát láttunk, de nemcsak az emberi galádságról, hanem a megérintettség erejéről.
