B. Török Fruzsina: Végállomás / Weöres Sándor Színház
Tolsztoj közismerten ellentmondásos viszonyban állt a szexualitással.
Bálint Éva, Koltai Róbert Fotók: Weöres Sándor Színház
Tolsztoj kései és rövid elbeszélése már a címében elválaszthatatlanul összekapcsolódik a zenével. Emléket állít Beethoven hegedűre és zongorára írt szonátájának, amely a hegedűművész Kreutzer Rudolfról kapta nevét, ugyanis Beethoven neki címezte: így lett a 9. szonátájából és a 47-ik művéből Kreutzer szonáta.
Dinamizmusának, és az ösztönszerűen használt erős érzelmeknek köszönhetően hamar nagy népszerűségre tett szert. Igazán ismertté azonban Tolsztoj prózai műve tette, amely az előbb említett indulatos érzékiségből merít, a cím és motívumválasztás során. A zenedarab mélyen érzelmes volta még egy nem zeneértő számára is rögtön nyilvánvalóvá válik, az elbeszélés pedig úton útfélen rájátszik erre, nem változik ez akkor sem, ha történetesen színpadon adják elő.
Állásfoglalás a szexualitással szemben
Tolsztoj közismerten ellentmondásos viszonyban állt a szexualitással. Az eredeti Kreutzer-szonáta is, egy erre vonatkozó és sokat értelmezett bibliai szövegrészlettel kezdődik. Máté evangéliumából idéz két olyan szakaszt, amely a testi és házastársi örömök önkéntes megtagadására vonatkozik. Méltó felütése ez a műnek, és az evangéliumból átemelt sorok által megismerhetjük az elbeszélő szándékát. A mottók, előszavak, és idézetek általában a kiszólás lehetőségét teremtik meg, ezzel előzetes mankót nyújtanak az értelmezéshez. Végképp megerősíthet minket az írói szándék felől, ha tudjuk, hogy Tolsztoj ebben az időben vesztette el klasszikus értelemben vett keresztény hitét, hogy megteremtse a hírhedté vált tolsztojánus irányzatot, amit a korabeli pravoszláv egyház mélyen elítélt.[i]
A Kreutzer szonáta történetének egyes elemeivel már számtalanszor találkozhattunk. Felbukkan a szerelemféltésből elkövetett gyilkosság, majd a mű „hőse” keresi a bűnök miértjére adható válaszokat. Ez a téma közel áll az orosz realista irodalomhoz, és természetesen Tolsztoj életművébe is belesimul; nagyon markánsan és következetes könyörtelenséggel formálja az elbeszélést.
A bibliai részletek után rögtön egy vonatút leírásába csöppenünk, ahol a „narrátor” fülén keresztül tanúi lehetünk egy hajnalba nyúló egyirányú beszélgetésnek, ami egy öreg utazó és egy fiatal író között játszódik. A keretes narráció önmagában érdekes, az elhangzott párbeszéd pedig szintén kiválóan komponált és változtatás nélkül közölt, hiszen a mesélő Pozdnisev szavaiból, olyan lebilincselő történet bontakozik ki, ami a csendes szemlélőt is ébren, mi több, éberen tartja. Kiderül, hogy a korosodó férfi a szokásos ifjúkori kicsapongások után a házasságban szerette volna megtalálni azt a menedéket, ami egész hátralévő életére biztonságot nyújt és megoldja a nőkkel, társadalmi elvárásokkal kapcsolatos problémáit. Egy nemesi fiatalembernél megszokott a nőügyek, az ivás, és az úri kalandok hajszolása, de elvárták, hogy kellő időben megnősüljön, és nemzzen gyerekeket, ez Pozdnisev célja is, a tiszta családi élet megteremtése.
Ennek az elvárásnak megfelelve feleségül vesz egy fiatal és elbűvölőnek tűnő lányt, de már a házasságuk első hetében felbukkannak azok a nehézségek, amik később a tragikus „csúcsponthoz” vezetnek. A férj és feleség szinte irracionálisan hamar megutálja egymást, a szeretetlenségen csak közös gyermekeik születése enyhít valamelyest.[ii]
A látszólagos béke hónapok alatt apró ízeire szakad, amikor felbukkan Pozdnisev zenéért rajongó szomszédja, Truhacsevszkij. Az új jövevény hamar megtalálja a közös hangot Pozdnisev feleségével, és ez a kifejezés akár szó szerint vehető: a zene lesz az az erő, ami végül gyilkosságba sodorja Pozdnisevet. A címadó Beethoven-mű is a közös „zenélgetések” alkalmával kap említést.[iii]
Pozdnisev elbeszélése a mélységekig őszinte, bemutatja a nők és férfiak kettős megítélését, a házasság társadalmilag emberekre kényszerített terheit (beleértve a gyereknevelést is), a betegessé fajuló féltékenységet, a feleségek természetesnek vett elnyomását; kiváló továbbá az ön- és folyamatelemzésben. A zenét kapcsolatba hozza a lélek alantas ösztöneinek felkorbácsolásával, összekapcsolja az asszonyokban (és férfiakban) kiirthatatlanul jelenlévő bujasággal és csalfasággal. Végső soron helytálló az az elfogadott elképzelés, miszerint a testi szerelem és az ebből fakadó vélt önzőség kritikája szólal meg Pozdniseven keresztül.
Pontosan ezen az archaikus, de férfiközpontúságában máig élő üzeneten nem változtatott semmit a B. Török Fruzsina és Koltai Róbert által jegyzett színpadra állítás. (Rendező: Koltai Róbert.) Természetesen ez az üzenet korunkban teljesen más reakciókat és állásfoglalást vált ki, mint a 19. század végén Tolsztoj olvasóiból, paradox módon így válik napjainkban is élvezhetővé és értelmezhetővé.
Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy Tolsztoj a Kreutzer-szonáta megírása után is rendszeresen összebújt feleségével – mindkettőjüknek sok aggodalmat okozva ezzel.[iv]
A színpadra állítás kérdései
B. Török Fruzsinának és Koltai Róbertnek már van tapasztalata prózai művek újra gondolásában, hiszen a Thália Színházban és a Weöres Sándor Színházban külön-külön bemutatták a Jelenetek 2 házasságból című Móricz-átiratukat, a Végállomás című Tolsztoj-adaptációt is műsorra tűzte mindkét teátrum.
Koltai Róbert, Bálint Éva
A Végállomást azonban nem lehet és nem is kell a Kreutzer-szonátával egyenértékűnek tekinteni. Szükséges volt a nézői elvárásoknak megfelelő átalakítása, és a krimiszerű történetszál megírása. A színpadon elveszik a mű nagyon különleges kerete is, hiszen a közönség közvetlenül tanúja a vonatútnak: nincsen többé szükség az írásban szereplő fiatal íróra, helyére egy főszereplővé emelt, fiatal nőt kapunk. Ez a veszteséget (amit a Tolsztoj-féle narráció és múltmesélés jelent) azonban könnyen pótolja a darab: a díszlettér és a két főszereplő hosszú, szinte vágatlan beszélgetése megteremti a könyvolvasáshoz hasonló intimitást.
Más a helyzet a tragédia felütésével. Az eredeti műben Pozdnisev (akit Koltai Róbert kelt életre) akkor szólal meg, amikor lehűti a házasság intézményéről vitatkozó útitársait, akik megborzongva a gyilkostól, hamar távoznak. A színdarab semmit sem változtatott ezen a történetkezdésen, épp ezért érezzük szinte feleslegesen jelentéktelennek az ügyvéd és a kereskedő karakterét: egyértelmű, hogy egyetlen és görcsös feladatuk a „vonatút” pályára állítása, majd ahogy lehet, távoznak: ez papíron olvasva jó megoldás, nem érezzük dramaturgiailag kellemetlennek, de egy fizikailag is megjelenő interpretációban már-már sajnáljuk a statisztává vedlett (amúgy kiváló) színészeket. Az alkotók bátran nyúltak az alapanyaghoz, talán az sem ártott volna, ha teljesen kétszereplőssé írják át, hiszen a két karakter, férfi és nő szembenállása és rejtélyes kapcsolata a színpadi feldolgozás legnagyobb erénye, ez az elem az, ami valóban lebilincseli a nézőt.
Belekerült egy fontos fordulat a műbe: Pozdnisev útitársa nem véletlenül ül az ominózus vasúti kocsiban, a hölgy a frissen szabadult gyilkos lánya! Tolsztojnál hiányzik ez a szál, azonban itt erényé válik a megírása. A közvetlen kapcsolat szinte az első perctől tapintható, el is várjuk, hogy egy ehhez hasonló súlyú dologra derüljön fény. Pozdnisevet immár nem csak önnön nyomora vonja felelősségre, hanem saját lánya is szemére veti az elkövetett gyilkosságot, ez vezet a gyors véghez: elsül a cseppet sem tájidegen „csehovi” puska is. Ez a csavar plusz izgalmat ad a történetnek, ráadásul úgy, hogy eredeti értékéből sem von le, nem öncélúan szolgálja ki a nézők fordulatokkal kapcsolatos idényeit.
További pozitívum, hogy szinte szóról szóra a Németh László-féle fordítást használja a darab, ami még élőbbé válik Koltai Róbert ajkán, aki ismét megcsillogtatta rutinos, és csöppet sem fásult játékát: egészen Pozdnisev múltjában érezzük magunkat.
A Tháliában Gubás Gabi, a Weöres Sándor Színházban pedig Bálint Éva a párja a színész-rendezőnek. E sorok írója az utóbbi színésznő kiváló alakítását láthatta a szombathelyi színház stúdiószínpadán, ahol a díszletek mögött még egy zongora is felbukkant, amikor az ominózus szonáta hangjai felcsendültek: így adva nyomatékot Pozdnisev szavainak…
Állásfoglalás Tolsztojjal szemben
Tolsztoj életében szamizdat formában terjedt az elbeszélés, majd a cár engedélyezte, hogy a Tolsztoj-életmű gyűjteményes kiadásában is megjelenhessen. A tolsztojánus eszme követői alapműként forgatták, és parázs vitát szított értelmezői körében: számtalanszor tették fel Tolsztojnak a kérdést, hogy hogyan élhetne túl az ember szexualitás nélkül. Jellemző a válasz iróniája: olyan nagy kár lenne az emberekért?
Természetesen napjainkban teljesen más értelmezést kap mindkét mű. Nem nagyon hinném, hogy a néző emberi tragédiáján és lefegyverző őszinteségén túl bármiben azonosulni tudna Pozdnisevvel, és pont ez a korszellem által kiváltott hatás garantálja azt, hogy a Végállomás végső soron szembeszáll Tolsztojjal; illetve magának a Kreutzer szonátának elolvasása is nagy valószínűséggel ugyanezt váltja ki, hiszen legfontosabb motívumaiban semmi változtatást nem eszközöl az átirat, ezért is működhet jól egészen máig.
Lev Nyikolajevivcs Tolsztoj
A Végállomás nézője már akaratlanul Pozdnisev lányánál találja meg az igazságot, és zsigereiben valami feszítő tiltakozást érez, amikor a férfi a zene káros hatásairól elmélkedik. Ugyan egyet tudunk érteni vele abban, hogy a muzsika hihetetlen és mély erőket tud a felszínre csalogatni, viszont azt is tudjuk, hogy ez csak Pozdnisev iszonyatos féltékenysége és kisiklott élete miatt vezethetett tragédiához. A mai olvasatban inkább az tűnik fel, hogy Pozdnisev az elrontott házasságát két természetes emberi örömforrásra vezeti vissza: a zenére és a szexre. Ahelyett, hogy szembenézne beteges önzőségével, amivel egész családját romlásba taszítja, teljesen nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy meghatározhatatlan okból fél a szerelem és a külső ingerek által kiváltott érzelmektől. Bár hozzá kell tenni, hogy a feleség és Truhacsevszkij ellenpólusával sem tudunk azonosulni maradéktalanul, hiszen mégiscsak házasságtörést követnek el, zene keltette vonzalom ide vagy oda.
Természetesen a többes számú állásfoglalásom általánosít, de valószínűleg megegyezik B. Török Fruzsina szándékával, és legalább ugyanennyire csalódást okozna Tolsztojnak ez az értelmezés; paradox módon pont a szembehelyezkedés Pozdnisev/Tolsztojjal teszi máig élővé és élvezhetővé mind a könyvet, mind a színdarabot. Szofja Tolsztoja, Tolsztoj felesége azonban biztosan egyetértene: válaszkönyvet is írt férjének Ki a bűnös? címmel: képzelhetjük, őt mennyire személyesen érintette a történet.
A Kreutzer szonáta akár olvasva, akár a Végállomás-formában a színpadon, máig lehengerel nyers őszinteségével és gondolkozásra késztet Pozdnisev szavai fölött; intim és sebészi bepillantás egy ember lelki belsőségeibe, fogyasztásra és az azt követő vitára ajánlott.
Források:
Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Kreutzer-szonáta http://mek.oszk.hu/06300/06335/06335.htm#11
Sárközi Balázs: Tolsztoj és Koltai Róbert a Weöres Sándor Színházban – Végállomás http://f21.hu/kultura/tolsztoj-es-koltai-robert-weores-sandor-szinhazban-vegallomas/
Kiss László: Variációk a Kreutzer szonátára – száz éve hunyt el Lev Tolsztoj http://orvostortenet.hu/tankonyvek/tk-05/pdf/2.11/kiss_lev_tolsztoj.pdf
Galamb Zoltán: Lev Tolsztoj, Szofja Tolsztoja: Kreutzer szonáta; Ki a bűnös? http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2012-11-01+09%3A00%3A00/lev-tolsztoj-szofja-tolsztaja-kreutzer-szonata-ki-a-bunos
[i] Máté ev. V. 28., Máté ev. XIX. 10.-12. Ugyanakkor nyilvánvalóan Pozdnisev véleménye nem teljesen azonosítható Tolsztoj véleményével, hiszen az író elsősorban ezekben az időkben a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdött.
[ii] Ez is elsősorban az apa féltékenységét csökkenti, hiszen szoptatós kisgyerekkel az ölében az asszony csak nehezen tudja megcsalni urát.
[iii] „Beethoven Kreutzer szonátáját játszották. Ismeri az első prestót? Ismeri?! – kiáltott fel. – Huh!… Szörnyű dolog az a szonáta. Épp az a rész. Általában szörnyű dolog a muzsika. Mi is ez? Nem értem. Mi a zene? Mit csinál? Mért csinálja, amit csinál? Azt mondják, a zene lelket emelőn hat – szamárság, nem igaz.”
[iv] http://orvostortenet.hu/tankonyvek/tk-05/pdf/2.11/kiss_lev_tolsztoj.pdf
