Csehov: Három nővér / HOPPart Társulat – MU Színház
Szinte végtelen érzelmi húrokon játszik az előadás.
Majdnem üres térben játsszák a HOPPart Társulat színészei a Három nővért a MU Színházban. Egy lestrapált fekete zongora, néhány csillogó zongoraszék, meg két fehér ajtókeret szolgál a játék díszletéül Füzér Anni színpadképében. A társasági élet, a Prozorov-ház eleinte kedélyes mindennapjai főként a zongora körül játszódnak, ebédlőasztal, meditációs helyszín, táncparkett, és ki tudja mi még a sokat látott hangszer.
S a fehér padozatú térbe valósággal berobbannak a lányok, az egymást szüntelenül szeretgető, babusgató, mohó életvágyukat, és még vadabb fájdalmukat egymásra zúdító nővérek.
Az előadás plakátja
Forgács Péter szikárrá húzta Kosztolányi Dezső fordítását, s tulajdonképpen konzervatív előadást rendezett, kibontva az érzelmek szeszélyes hullámmozgásait, végtelenségét, a szeretet, az összetartozás dimenzióit, ami a nővéreket egymáshoz fűzi. Szilágyi Katalin (Olga), Kiss Diána Magdolna (Mása) és Simkó Katalin (Irina) megformálásában plasztikusan épülnek föl a jellemek, aprólékosan bomlanak ki az emberi viszonylatok. S bár az előadást főképp a nővérek, illetve Natasa (Marjai Virág) játéka élteti, majdnem ugyanilyen árnyalatosan rajzolódik ki a kiégett, maga köré jeges páncélt vonó Csebutikin (Gados Béla) figurája. Gados nem kiégett öregembert játszik, hanem cinikus, megfáradt középkorút, akinek már minden mindegy, s aki tulajdonképpen menekülne az élettől. Nem rezignált, hanem a maga módján könyörtelen férfi, kíméletlen a környezetével, s legfőképp önmagával szemben; lerészegedve a zongora alá bújik, összekucorodva hajtogatja, hogy miért is kell még élnie.
Gados Béla, Némedi Árpád és Marjai Virág Fotó: Borovi Dániel
S bár az előadás telítve van dinamizmussal, meg némi jótékony humorral is, a produkció magva mégis a csehovi fogantatású, ám kortársi életérzéseket is felvillantó örvénylő játék: kiúttalan vergődés, végletes helyzetekben való fuldoklás és felszakadó fájdalom.
Tímár Éva, Somody Kálmán Fotó: Borovi Dániel
Szinte végtelen érzelmi húrokon játszik az előadás. Mása magába zárkózottan, egykedvűen burkolózik fekete lepleibe, hogy aztán lassan megnyíljon, kinyíljon Versinyin szerelmétől. Leheletfinom, érzékeny, áttetsző alakítás: Kiss Diána Magdolna azt játssza el, hogy Mása, bár tudja, hogy nem szabadulhat szétzüllött házassága romjaiból, mégis vágyakozik, küzd önmagával és környezetével. Simkó Katalin Irinája ruganyos léptű, derűs fiatal lány, tele kirobbanó energiákkal. Önmagának való lény, gondosan hárítja a tétova Tuzenbach (Barabás Richárd) közeledését, majd az undok Szoljonij (Némedi Árpád) rámenős rohamait, ám egyszer csak elpattan nála a túlfeszített húr, kiömlik belőle a fájdalom, s drámaian játssza el, milyen is az, mikor egy ember, egy fiatal nő, lélekben belehal az életébe. Nagymonológja mély tüzű, megrendítő dráma, katartikus viviszekció Irina ugyanakkor szeszélyes, akárcsak a szkénébeli Rosencrantz és Guildenstern Opheliája. Szilágyi Katalin Olgájának azok a legsűrűbb pillanatai, mikor viharvertségét, zilált fáradtságát vibráló, feszült pótcselekvésekbe oltja: riadtan, sebesen rakosgatja, gyömöszöli a szegényeknek szánt ruhacsomagokat a tűzvész-jelenetben. Ideges, hisztérikus, kiábrándult, mégis kötelesség vezérelte és fegyelmezett nő.
…milyen is az, mikor egy fiatal nő lélekben belehal az életébe Irina: Simkó Katalin Fotó: Borovi Dániel
Marjai Virág Natasája is szépen felépített jellemrajz: látjuk, hogy a megszeppent, gátlásos fiatal nőből hogyan lesz sziszegve parancsolgató, fennhéjázó hisztérika, aki lenézi környezetét, majd szabadjára engedi cezaromán ösztöneit.
A férfiak arcélei elmosódottabbak, vonatkozik ez elsősorban Chován Gábor egy tömbből faragott, csodálkozó Versinyinjére: zárt, tűnődő, majdhogynem érzelemmentes, így aztán kevéssé látszik működni nála az a kémia, ama érzelmi turbulencia, ami Mását és Versinyint „eredetileg” egymáshoz fűzi. Friedenthal Zoltán hobósipkás, elvarázsoltan magába forduló Andreje mindenesetre sokat megérzékít a kalodába záruló űzött férfi hisztériájából, ahogy Herczeg Tamás groteszkre hangolt, fakó Kuliginje is.
„Nagy, sírós ölelések, összeborulások” Herczeg Tamás, Kiss Diána Magdolna Fotó: Jókúti György
Az előadás csaknem négy óra hosszú; az alkotók takarékosan nyúltak a textushoz, csak kicsit modernizáltak a mondatokon (Mása és Versinyin sötétben zajló vallomásaikban tegezésre váltanak); Kosztolányi ma már kissé romantikusnak ható fordítása mégis elevennek hangzik.
A rendező és színészei a legegyszerűbb eszközökkel operálva hozzák egészen közel a nézőhöz a csehovi haláltáncot. Az egyik legsugallatosabb pillanat, mikor a nővérek végtelen szenvedése átcsap fuldokló nevetésbe: a titkaikat szigorúan csak egymásnak megvalló zokogó testvérek egyszer csak visongva kacagni kezdenek: önnön nyomorúságukon, vágyaik semmibe hullásán, a kiszolgáltatottságon, a léten. Nagy, sírós ölelések, összeborulások, földön fetrengések követik a halk epizódokat, erős érzelmi aura teremtődik. A szereplők hol kis dalocskákat fütyörésznek – nemcsak Mása fütyül –, hol hangszereken játszanak (zene: Kákonyi Árpád); az előadás ütős és hatásos. Pedig a Három nővérbe sok színházcsináló bicskája beletört már: ki ne emlékezne lírai futamokba fúló, vagy unalomba süllyedő, klasszicizáló interpretációkra. Akik nem a Katona József Színház hajdani legendás előadásához mérik a bemutatót, nyilván elégedettebben – s nem kevés szellemi munícióval – távoznak.
A HOPPartosok szerencsére elkerülik a kínálkozó csapdákat.
