Eugène Ionesco: Az új lakó / Nottara Színház, Bukarest / Interferenciák 2014, Kolozsvár
Tompa, aki többször megrendezte a Godot-ra várva című drámát, de a Tangót is, és Az új lakót sem először vitte színre, nyugodtan nevezhető abszurddráma-szakértőnek.
Döbbenetesen feszült, ahogy lassan, fokozatosan, majd egyre gyorsuló tempóban, fenyegetően megtelik az üres tér Az új lakó című darabban. Tompa Gábor a bukaresti Nottara Színházban rendezte meg Ionesco abszurdját, amit Kolozsváron az Interferenciák nevű, nagyszabású nemzetközi színházi fesztiválon is láthattunk. Mi, nézők szintén össze vagyunk zsúfolva, sokan ülünk a nagyszínpadon, ahol a színészek játszanak, közel vagyunk hozzájuk, tán még nem is sejtjük, hogy mennyire fájdalmasan közeli nekünk ez a történet is.
Francisco Alfonsín
Totálisan üres szoba van előttünk, ridegen csupaszak a falak, betrappol a házmesternő, mászkál, bámulja az ürességet. Majd beóvakodik egy szemüveges, ballonkabátos, öltönyös, kemény kalpagos, bőrkesztyűs alak. Fajsúlyos embernek tűnik. Mintha rögtön tele lenne vele a szoba. Titokzatos is. Roppant tartózkodó. Tán fél. De közben meglehetősen határozottak az arcvonásai. Ha csak némán áll, akkor is magához vonzza a tekintetet. Később kiderül, amit rögtön belépésekor sejteni lehetett, hogy milyen jelentős színész játssza. A spanyol Francisco Alfonsín, akit azért hívott Tompa, mert azt akarta, hogy valóban messziről jött idegen alakítsa ezt a szerepet, aki a darab szerint egy számára egészen új helyre költözik. És két szállítómunkással hozatja valamikori élete tárgyait. Minden tárgyhoz fontos emlék fűződik, ez érződik abból, ahogy a férfi végigméri tekintetével ezeket, ahogy láthatóan gondolatok indulnak meg tőlük az agyában, ahogy hozzájuk nyúl, és van, amelyiket úgy simogat meg, mintha élőlény lenne. És a két, szintén kemény kalpagos fickó, akik Ion Grosu és Gabriel Rauta pazar megformálásában sok tekintetben emlékeztethetnek bennünket Beckett Godot-ra várva című emblematikus művének véglényeire, csak hozzák és hozzák az újabb és újabb muníciót.
Szakmai beszélgetés a TIFF házban Fotó: Bíró István
Nagyon is valóságosak ezek a tárgyak, közel sem színpadi jelzések, a két színész kemény fizikai munkát végez.
Ehhez sajátos, groteszkbe hajló koreográfia társul, szaggatott, mind felpörgetettebb mozgással, a szállítók többször körbe hurcolkodják a színpadot különböző tárgyakkal, amiknek az új lakó keresi a helyét, és gyakran igencsak körülményesen találja meg. Ahogy ő nem vert itt még tanyát, amit az is mutat, hogy nem veszi le csaknem földig érő ballonját, a tárgyak szintén nehezen illeszkednek be ide.
Az előadás plakátja
Érkezik például egy Beckett-kép is, az csak fölkerül bal oldalra a falra, Ionesco portréja már rosszabbul jár, először a földre teszik, a férfi mustrálgatja, mustrálgatja, majd arról rendelkezik, hogy fordítsák a fal felé, mert nem szereti. A házvezetőnő, Ada Navrot elsőrangú alakításában, egy ideig meg-megkeményedő arccal, furcsálkodva ki-be mászkál, aztán valószínűleg már látni sem bírja, ami itt történik. Nincs köze ehhez az idegenből ideszakadt pasashoz, és a messziről érkező tárgyaihoz sincs, melyek a múlt értékei. A díszlettervező Helmut Stürmer, Tompa gyakori alkotótársa, festői tárgyakat válogatott össze, több közülük idéz is festőket, például Dalít, vagy Magritte-ot, akinek munkáin a tárgyak különös, plusz jelentéstartalmakra tesznek szert.
Asszociáció követ asszociációt, Tompa rendezése szellemi torna is. Némiképp csehovos reminiszcenciák is bejönnek, ez a temérdek tárgy, melyektől végül már mozdulni se nagyon lehet a lakásban, ugyanúgy az elveszőben lévő múltat, ugyancsak a kacatként kidobásra ítélt értékeket képviselik, mint a Cseresznyéskertben a rideg számítás miatt felparcellázandó birtok.
Ez a megindító, fanyar humorral teli előadás szép, költői segélykiáltás. Az új lakó, mint Noé a bárkájára, összegyűjti mindazt, amit csak lehet, és segítségükkel végigéli a múltat, eltöpreng rajta. Elbarikádozza magát velük, és ezzel elveszi magától a levegőt. De, ha így együtt vannak már nagy vesződség árán, ha megmenekültek a múlt tán egyszer még ismét fontossá váló dokumentumai, akkor rá tán már nincs is szükség. A férfi beleolvadhat imádott tárgyaiba, és elindulhat egy még hosszabb útra, mint amit ez a nehézkes, alig elviselhető költözködés jelentett, a megsemmisülésbe.
Tompa, akinek a Kolozsvári Állami Magyar Színházban bemutatott, A kopasz énekesnő című produkciója temérdek országban sikert aratott, és aki többször megrendezte a Godot-ra várva című drámát, de a Tangót is, és Az új lakót sem először vitte színre, nyugodtan nevezhető abszurddráma-szakértőnek. És az is bizton állítható, hogy ez az egyik legjobb munkája.
