Kibeszélés

|

Kisvárdai Fesztivál 2

Örök kérdés, mi az a felállás, ami nem hierarchikus, nem megalázó, nem kioktató a társulatoknak, de nem is alákérdező, szakmaiatlan. Amit elfogadnak, amiben jól érzik magukat, ahol termékeny, reflektált eszmecserét tudnak folytatni saját és egymás produkcióiról.

Hajnali 4 – Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház

Kisvárda a fesztiválja idejére háromnapos ciklusokra fogad kritikusokat, akiket – a szereplő művészekkel és más résztvevőkkel egyetemben – több szállásra osztanak szét. Érdekes helyek ezek, becenevekkel, helyi fesztiválmítoszokkal. Idén többen a vendégek közül, mint főszerkesztőm az előző tudósításban hírül adta, már az újonnan elkészült Sportszállóba kerültek. A külső környezetet: a parkot, tavat még alakították (a vízben ruhában dolgozó munkásokat is láttam), az épület viszont már lakható. A helyiek inkább a sporttelep és a vár hívószavak alapján kalauzoltak volna errefelé bennünket nagyobb határozottsággal: magának a Sportszállónak a létezésében nem voltak biztosak – pedig üzemel már a vadonatúj szálloda. (Ágyakra tett, kedves, masnis üzenetekben kéri a vezetőség: ha van valami, amire ők nem gondoltak, jelezzük… itt jegyzem meg: talán érdemes lenne a különböző emeletek szobáit más számmal jelölni, adódhatnak a szobaszám-azonosságból félreértések.) A belváros csigalépcsős, hártyafalú Bástya szállója egzotikus hely, két épületnyire a fesztivál fő bázisától, a Művészetek Házától. Ez utóbbiban – és több más játszótérben folytak az előadások, például a Rákóczi-stúdióban, ami egy iskola leválasztott aulája. A zsinagógában még nem, pedig volt már róla szó, a Bagolyvárban: egy belvárosi, részben fedett szabadtéri helyen viszont igen.

Édes bosszú – Turay Ida Színház

Itt került sor ott tartózkodásom utolsó estéjén egy magyarországi előadásra, a Turay Ida Színház Édes bosszú című darabjára három ismert színésszel: Xantus Barbarával, Sztárek Andreával, Frech Zoltánnal. A harsány, meglehetősen teátrális szalonvígjáték cselekményében bizarr csavar, hogy a rossz, de hatékony, simulékony színészetről is szól. A házasságtörő helyzetbe csöppent férfi, a szobafestő ugyanis dilettáns színművészetét bontakoztatja ki, hogy leszerelje a felbőszült feleséget, aki vetélytársnőjéhez jött reklamálni, s az akció igen jól: meglehetősen édesre sikerül neki(k).

A délelőtt kezdődő s kora délutánba nyúló szakmai beszélgetések s a késő délután vagy este kezdődő előadások közé kevés egyéb program ékelődik, bizonyos időszakokban egy sem, ami azért megnyugtató, mert más magyarországi fesztiválokkal ellentétben a kisvárdai lét így kevésbé zsúfolt. Lehetőséget nyújt a szakmabeliek ismerkedésére, nyugodt, elmélyült, valódi eszmecseréjére, délutáni beszélgetésére – például a fesztiválcukrászdában kávé, sütemények és esténként ízesített fröccsök társaságában. Sajnáltam nagyon viszont, hogy nem vehettem részt az érkezésemet megelőző napi kulturális-helytörténeti sétán a helyi zsidóság emléknyomain, amit egy magyartanárnő, a közönségzsűri tagja tartott. (Czomba Magdolna – a szerk.) Ő aktív hozzászólója is volt a szakmai beszélgetéseknek. Ezeket a diszkussziókat Balogh Tibor felkérésére részben végig, részben pedig átmeneti időszakra, néhány alkalomra ott tartózkodó kritikussal, színházi szakemberrel működő stáb bonyolította, akik az alkotókat is megszólították, bevonták. Az utóbbi mindig nehéz minden hasonló kísérlet esetén, így a többi színházi fesztiválon is, de megéri próbálkozni vele. Örök kérdés, mi az a felállás, az a konstelláció, ami nem hierarchikus, nem megalázó, nem bántó, nem kioktató a társulatoknak, de nem is alákérdező, súlytalan, szakmaiatlan.  Amit elfogadnak, amiben jól érzik magukat, ahol termékeny, reflektált eszmecserét tudnak folytatni saját és egymás produkcióiról.

Én itt és másutt is tapasztalom, hogy ez sikerülhet, mégis hallani, hogy tartanak attól, amikor például budapesti kritikus „vizsgáztatja” őket. Itt annak a verziónak voltam tanúja, amikor nem magyarországi, szabadúszó rendező sorjázta határozottan, érvekkel a kifogásait, igyekezvén mindazonáltal az ő kereteik közé helyezkedni: nem saját rendezői ötleteit kérni számon a társulattól. Humorral, megértéssel, őszinte érdeklődéssel, finom csomagolásban ki tudták fejezni kritikájukat is a beszélgetés kérdezői, elemzői, moderátorai. Valamiképpen kialakultak a szerepek, s ennek közegében kimondódott az élesebb, súlyosabb kritika. A színészek időnként jóízűen, érzékletesen beszéltek a próbafolyamatról, a rendezővel való együttműködésről, a darabhoz, a szerzőhöz fűződő viszonyukról. Hatékony közelítésnek és oldásnak tűnik, ha megkérik őket rövid bemutatkozásra: arra, hogy beszéljenek róla, hol tartanak a pályájukon. Ez helyenként szinte terápiaként működik, működött számukra: beszámolhattak ijedelmükről amiatt, hogy még a bemutató előtti napon is teljesen átalakult az előadás szerkezete, hogy kimaradtak külön, önmagukban jól sikerült részek, kidolgozott monológok, amiért nem szabad, hogy meghasadjon a szívük – de ugyanígy a spontán ötletek bekerülésének útját is nyomon követhettük, amit nagy kedvvel meséltek. Kontextusba kerülünk, megértjük a darabválasztás mikéntjét, a karrier, a pálya alakulásának folyamatát, lehetséges állomásait, fokozatait egy-egy régió esetében – s az azok közti kölcsönhatást is.

A moderátor, Zsigmond Andrea ugyanis (kamatoztatva kutatásait és két évtizedes tapasztalatát a határon túli magyar színházak követésében) megosztotta következtetéseit az egyes teátrumok és régiók sajátosságait illetően s beszélt az általa érzékelt egymásra hatásokról is. Nemcsak az anyaországi centrumoknak és a többségi nemzet színházi életének van befolyása tehát ezekre a nem magyarországi magyar színházi műhelyekre, hanem, megismerkedve a többiekkel, amire éppen Kisvárda is alkalmas, jobban rálátnak magukra és alakulnak általa. Ötleteket, inspirációt kapnak egymástól is a határon túliak. Hallunk itt társulatok friss megalakulásáról, amelyekben csak néhányan tagok s ők is szinte mind osztálytársai voltak egymásnak, a szereposztás sajátosságairól ilyen összetételű színházban s egyes rendezők, szerzők meghívásának motivációiról. Még arról az esetről is, amikor az utóbbi kettő nem róhat fel semmit (?) egymásnak, mert személyük egybeesik.

A kisvárdai színházi fesztivál lebonyolításának jellegzetessége, hogy reggelre, a szakmai beszélgetés kezdetére a friss pogácsával, kávéval ott várja a résztvevőket a fal melletti asztalokon a Kisvárdai Lapok aktuális száma, amely beszámol az előző nap eseményeiről, köztük az elmúlt nap két (vagy több) előadásáról írott kritikával, amit az arra felkért személy éjszaka, a darab megtekintése után készít el, s amire a szerkesztő hajnali egyig vár. Ez a fajta éjszakai sajtóüzem jellemzi tehát a kisvárdai fesztivált, s teszi (az általam ismert hasonló találkozók közül) egyedivé az eseményt, segítve a művek megtárgyalását a délelőtti elemzésen, fogódzót nyújtva általuk a szereplőknek, alkotóknak.  A jól szerkesztett lapban interjúkat, háttéranyagokat s a szakmai beszélgetésekről összefoglalókat is találunk.

Bíró József és Varga Andrea a Hedda Gabler előadásában – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat, rendező: Keresztes Attila

Ottlétem alatt egy számomra kiemelkedő, néhány gyengébb s néhány jó előadással találkoztam. Az utóbbiak közül kettő nem volt meglepetés, díjazták is őket: az újvidékiek Borisz Davidovicsa s a marosvásárhelyiek Hedda Gablere a POSzT-on látott színvonalat hozta. Az Ibsen-adaptáció kapcsán elfogadom, hogy a megjelenített alakok s viszonyok Hedda szemszögéből látszanak így, ilyennek (Vilmos Eszter írta meg a Kisvárdai Lapokban Hullaszag a Barbie-házban címmel): férje papucsnak, annak nagynénjei idegesítőeknek, szánalmasoknak, ügyvédbarátjuk veszélyes ragadozónak, akivel azért lehet cicázni –, exszerelme felzaklatónak, s hogy ő maga pedig iszonyúan rosszul érzi magát köztük. Megoldásként a gyilkolás és öngyilkosság jut csak Hedda eszébe, amire Ibsen is elmosolyodik a falon megjelenő képről a végén. Csehovi párhuzamként, kortársi értelmezői kódként nekünk pedig eszünkbe juthat Anton Pavlovics figyelmeztetése: komédia ez, s ne sírjunk, inkább nevessünk ennyi tehetetlenségen. Keresvén a marosvásárhelyiek felfogásában, ebben a Hedda-képletben a koherens, érvényes, ma is ható réteg jelenlétét ez a lehetséges értelmezői gesztus keretezheti a precíz, ám kiszámíthatóan professzionális feldolgozást. Az unatkozó szépasszony természetét, az unalom mibenlétét, a depresszió térnyerését felmutató előadás a környezetét sújtó sértő fennhéjázást elegáns ridegséggel és áldozati-agresszori attitűddel alakító, legjobb női szereplő díjával elismert Varga Andrea alakjának ellenpontjaként férje, a tudós bölcsész megható szolidaritását állítja elénk pályatársával, akinek a füstbe ment művét fogja rekonstruálni a cselekményidő végén s azután lelkes segítőjével, másnak a feleségével – Tesman.

Bartha László Zsolt, Kádár L. Gellért és Varga Andrea         Fotó: Bereczky Sándor

A Borisz Davidovics síremléke (fődíjas és legjobb férfi főszereplő-díjas) előadásának utolsó felére-harmadára elfogyó ötletek miatt tesz rám felemás hatást. A bujkáló identitás körüli megrekedtség, ami a színrevitel permanens ideológiai komponense, sötétíti és tompítja a horizontot. A helyzet kíméletlensége fokozódik, az öldöklés könyörtelen és véglegessé válik, ám nem lehetünk biztosak benne, kit ér, s bár ez szándékolt, csökkentette szememben a színpadi mű esztétikai komplexitásának érzetét. Azt a metamorfózist nem tudta „megtörténtetni” velem az előadás, amely a kezdeti eszközbeli sokszínűséget, a váratlan: meglepetésszerű változatosságot vérfagyasztó egyértelműségbe sivárítja: nincs mese, tényleg lőnek. A megbeszélésen hangsúlyozták a humor meglétét az előadásban, amit inkább játékosságnak, groteszknek, ötletességnek tekintek. Emlékezetes például ebben a vonatkozásban is a velünk szemben, a színpad elején sorban ülő alakok súgólánca, melyből a középen ülőt kihagyják. A kiközösítés dermesztő élménye a váratlan mozzanattól: a ritmus döccenésétől komikus, de legalább annyira fájdalmas, szívszorító is. Humorosnak abban az esetben tartható, ha a besúgót hagyják ki, azonban éppen az identitás kétségessége nem teszi lehetővé s a történelmi helyzet zavarossága, hogy beazonosítsunk szerepeket, így marad a zavarteli bizonytalanság lebegtetése, a katartikus kimenet hiánya.

Borisz Davidovics síremlke – Újvidéki Színház

Kiemelném most is az emelkedő-süllyedő mozgások alkotta izgalmas panteon kreativitását az előadás elején, illetve az éppen megfoganó, fájdalmas és gyönyörteli életadó aktust a szülőpár szeretkezésében. A megbeszéléskor egy fiatal, teatrológusnak tanuló lány jelezte: életkorából adódóan nem áll össze benne a darab, nem érti azt a kort, amiben játszódik, a színház igazgatója, Venczel Valentin pedig azzal nyugtatta: nem is kell, mert nem a múltról, hanem a mi jelenünkről szól. Jó lenne egyértelműsíteni levegőben lógó utalásokat: vajon mire gondolhatott a megszólaló? Korunkra, nagy szerencsénkre, a mű, a darab és előadás gerincét alkotó fizikai életveszély, az identitás, a személyiség ilyen fokú veszélyeztetettsége nem jellemző. Nem olt ki életet a meggyőződés képviselete, nem ölnek társadalmi-politikai aktivitásért, hiszen nem háborús körülmények közt élünk. A közelmúlt, az alig több mint húsz évvel ezelőtti délszláv háború azonban meghatározza a jelent, az ott élőkét egészen biztosan. Úgy vélem, éppen azért érdemes pontosítani az ilyesfajta nagyívű kijelentéseket, hogy célt érjen a diskurzus: akár a megbeszélésen összeérjen az élmény egy-egy hiányzó kóddal, értelmezői gesztussal.

Autótolvajok – Zentai Magyar Kamaraszínház

A Zentai Magyar Kamaraszínház Autótolvajok című előadása a végén moralizáló bűnügyi bohózat remek és halványabb alakításokkal, szövevényes cselekménnyel az igencsak kreatívan használt autóroncson. Körülötte, alatta, mellette játszódik az előadás: egyedüli díszlet és térképző elem ez a kibelezett autó, és – színházi értelemben, ahogy az egyik hozzászóló mondta – sok szemét járul hozzá. A több karaktert alakító színészek előttünk váltanak egyikből a másikba, ami számukra megterhelő s nekünk nem mindig követhető. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata Csak egy szóval mondd című, három színész által előadott darabjában Ralbovszki Csaba játszik több, köztük női szerepet is. Emlékezetesek bravúros alakváltásai – például a nem menő és a férfivá érő, együttműködő, együttérző férfi karakterei közt. A két színésznő is sok színt, árnyalatot jelenít meg a komikumtól a bizarron át a tragikumig ebben a kissé heterogén előadásban, amelyben ugyancsak szerepet kap egy autó. Az itt presszókörnyezetet imitáló, ám otthon, náluk, Szabadkán valódi utcára nyíló térből ugyanis igazi autó vitte el a szereplőket egy jelenetben. Magányról, megalkuvásról, bizalmatlanságról, veszteségről, kapaszkodásról, reményről szólt a játék, amelynek záró aktusát, a gyermekvállalásét mint (sztereotipikus) kiútét a sok hányattatásból megkérdőjelezte egy hozzászóló a beszélgetésen, kissé legegyszerűsítettnek – egyben talán didaxisánál fogva terapikus érvényűnek is vélve ezt a zárlatot.

Hajnali 4 – Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház

A három nap egyértelműen kiemelkedő alkotása, különleges meglepetése számomra a Hajnali 4 című, Wisława Szymborska lengyel Nobel-díjas költő művei által ihletett előadás a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színháztól. A legizgalmasabb színházi kísérlet díját kapták meg, s én is sajnálom Beretvás Gáborral, hogy ebben a felállásban már nem várhatunk tőlük újabb munkát. Erős vizualitás, zsigerekig ható zene és a szerző hangja; szó, poézis, kivetítés és extravagáns megjelenítés, bravúros tárgyhasználat jellemezte a négy fiatal művész színpadi költészeti produkcióját. A természet: a növények, állatok, kőzetek materiális és mentális, szellemi és lelki közegében meglepő, kreatív, fantáziadúsan egyéni s egyben a legjobb értelemben alázatos értelmezése zajlott előttünk a sokféleképpen felhangzó csodálatos verseknek, amelyek maradandóan szólították meg a szűnni nem akaró tapssal ujjongó közönséget.

Kisvárdai krónika

CÍMKÉK: