A Sugár úti dalcsarnok Háry Estélye
Nemrég még Operabálnak hívták ezt az eseményt, amelynek nemigen volt hagyománya mifelénk, ám mostanság „ilyen-olyan” estély címen rendezik meg a télbúcsúztató farsang hosszú hétvégéjén.
Orbán Bori a Háry Estélyen
Igenis, beköltöztünk. Mármint az Operaházba. Aki szombat este hét körül érkezett, és megvárta a program legvégét, s nagyjából vasárnap hajnali három körül távozott a holtfáradt hostessek és ruhatárosnők udvarias sorfala között, az két megkezdett napot tölthetett Lotz Károly mennyezetfreskói alatt, és az éjféli órán megnyíló színpadon. Nemrég még Operabálnak hívták ezt az eseményt, amelynek nemigen volt hagyománya mifelénk, ám mostanság „ilyen-olyan” estély címen rendezik meg a télbúcsúztató farsang hosszú hétvégéjén. Volt már Rózsa-estély, Shakespeare-estély – hirtelenében ezek villannak fel emlékeimben. Szerényebb hangolás ez az elnevezés, bár szerénynek nevezni egy ünnepi eseménysort, amelynek fényét 2016-ban Placido Domingo emelte, talán pontatlan fogalmazás. Mindenesetre nem Operabál – az idén Háry Estély. Magyar Évadot tart a pesti opera, így természetes, hogy a zenei program középpontjába ez a muzsikába emelt szépirodalmi figura került. Elvégre az asszonygyilkosnak hírelt Kékszakállút – bármennyire világhírű is Bartók remeke – mégsem állíthatjuk példaként a jeles dámák és urak elé. Még torkukra akadnának a feltálalt finom falatok.
Szubjektív leszek – miért is ne lehetnék. Elárulom, hogy utálom a nyakkendőt, csak kivételes alkalmakkor vagyok hajlandó felkötni a kultúrpertlit. Egyetlen szent hely létezik számomra, ahová gondtalanul tekerem nyakamba a „mellfrekvencet”, s ez az Operaház. Nekem ott mindig vasárnap van, nekem az a hely – nem tudok jobb hasonlatot – templom. Az épület a csoda, meg persze azok a régi előadások, mikor a bezáródott országhatárok miatt világsztárnak számítható magyarokat hallhattunk hétköznapi bérleti előadásokon is.
Világsztárok most is voltak. Magyar sztárok úgyszintén. A csodahangok tulajdonosai talán megbocsátják, hogy egy hazai prózai színészt említek először. Remek dramaturgiai ötlettel Háry János jelmezébe öltöztetve Szarvas József ült ki a színpadra, aki Garay János obsitosának eredeti szövegével valamint Litkay Gergely által frissiben utána költött rímekkel ékeskedve konferálta végig a gála kétszer egy óráját.
A nagy felfedezés kétségtelen Ildebrando D’Arcangelo, aki – nomen est omen – valóban angyalhangon szólalt meg, ha ez a hasonlat nem sántítana picikét, hiszen a kitűnő basszbariton csöppet sem angyali figurákat elevenített meg a színpadon. Escamillo torreádor és a rágalomról áriázó Basilio énekmester nem angyali, sokkal inkább ördöngös figurák. A legördöngösebb pedig a ráadásban megjelenített Don Giovanni, akinek a szerenádjával végleg elcsavarta a közönség hölgytagjainak fejét – ha már addig nem tette volna meg.
A tenorsztár az estét beugrással megmentő litván Kristian Benedikt volt. Őt is jogosan ünnepelte a nagyérdemű, ám ez az este – jelen sorok írójának magánvéleménye szerint – a mélyebb hangfekvésű énekeseké, jelesül a hölgyeké volt (még éjfél után is). Carmen és Delila szerepeiben (Habanera és Csókária) Mester Viktória és Schöck Atala bűvölt és varázsolt, s bocsássák meg a többiek, a világot jelentő deszkákon hasonlóképp jól teljesítő magyar énekes hölgyek és urak, ha nevük most leírásra nem kerül, de ez a két énekszám mindent felülírt. Noha egyesek szerint – ugyanis ez a „védelmezők estélye” volt – éppen tőlük, azaz Carmentól és Delilától kellene óvni és menteni a /férfi/világot, mi lenne velünk, nélkülük. Miért és kiért aggódnánk, rajongnánk, borzonganánk – persze szigorúan csak az operában.
S akinek ennyi jó kevés, az az ízlelőbimbóit is próbára tehette az ételek és italok kavalkádjában. A színházban ugyanis állítólag a legfontosabb a szünet. De a gasztronómiai „gyönyörködés” sem feledtette a pompás est két kivételesen megható pillanatát: a kerekes székes párok megjelenését a színpadi nyitótáncban, valamint egy szenzációsan mozgó, öntudatos nyolcéves legényke (Mahovics Tamás) csizmaszár csapkodó bravúrszámát. Őt biztosan fogjuk még látni ezen a helyen.
Aztán, észre se vettük, máris éjfélt ütött az óra, s ha máshonnét nem, egy régi olasz filmvígjáték címéből tudhatjuk: „éjfélkor indul útjára a gyönyör”. Előbb egy jótékonysági árverést követhettünk végig immár megfogyatkozott nézőszámban – és pénztárcában. Az Országos Mentőszolgálat javára ütötte le az erre a célra felajánlott tárgyakat Winkler Nóra, aztán kezdetét vette a „második nap”.
Újra a zene vette birtokába a színpadot, de most az öt muzsikus mellett, mi, földi halandó civilek is felléphettünk a deszkákra: swing muzsikát hallgatni vagy pezsgős hangulatban táncolni, kinek-kinek gusztusa szerint. A talp alá valót egy négytagú együttes, az erre az alkalomra Valami swing néven fellépő ifjak szolgáltatták. Makk András, Kádár Dávid, Gyüdi Sándor gitár-bőgő triásza mellett Babindák István fújta bravúrosan a klarinétot. Világszámok mellett saját szerzemények is felcsendültek előadásukban. Erre az alkalomra a zenekarhoz csatlakozott egy nagyon fiatal, ám kezdőnek már nem nevezhető énekesnő, megint csak egy mezzo-hang. Ám nem Carmen, s nem Delia, egy sokkal szelídebb színpadi alkat. Orbán Bori, aki az elmúlt évben elsősorban Edith Piaf estekkel, francia sanzonok átélten hiteles megszólaltatásával hívta fel magára a figyelmet, az operaszínpadra lépve új énekesi arculatát mutatta fel. Aki nem először hallhatta őt, az is elcsodálkozhatott kifinomult érzékenységén, mindent őszintén átélő hangalakításán. Nem csoda, hogy a majd kétórás bulijuk végén a telhetetlen közönség ráadásokat követelve nem akarta elengedni kvintettjüket.
Minden éjszaka véget ér egyszer. Ennek is ez lett a sorsa. De a hajnali Pesten autózva, az Erzsébet téren újra működő Budapest-Eye kerekét látva, eltűnődhettünk az „egyszer fenn, egyszer lenn” élményét képzeletben újra átélve. S tovább forgott velünk, bennünk a nagy kerék, amit életnek meg művészetnek és muzsikának, vagy összefoglalva életművészetnek hívunk.
