KONTAKT és bizalom

|

Keleti Éva fotói a Magyar Nemzeti Múzeumban

„Évában mindenki megbízott. A legnehezebb természetű kollégák is, mert ő mindig megkereste azt a pozitívumot, azt a külső és belső szépséget, amit csak ő látott.”

wp_20160921_11_48_19_pro

Kiss Mari, Venczel Vera

A kontakt egy fényképcsíkokkal teli lap, ami arra szolgált, hogy a fotós kiválaszthassa a közlésre alkalmas képet. Ilyet Keleti Éva sokat nézegetett az elmúlt több mint hatvan évben.  Több mint félmillió negatív, több ezer riportsorozat tanúskodik munkásságáról. A digitális világ kiiktatta a filmet a fényképezésből. A film még őriz. Megőriz. Különösen akkor, ha hitelesen és szívet szólítón rögzült rajta a magyar ünnepek és hétköznapok valósága.

A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti fényképtára őrzi a Príma Primissima díjjal kitüntetett, Érdemes és Kiváló művész 1976-tól készült alkotásait, a háromszázezerből mintegy kilencvenezer felvételt, eredeti negatívot és diát, amelyből nyolcvanöt, eddig kiállításon még nem szereplő, színművészekről készített képet tekinthet meg a látogató.

wp_20160921_11_03_44_pro

Sinkovits Imre, Kálmán György, Harag György, Kállai Ferenc

Keleti Éva a XX. század második felének meghatározó fotóművésze. Az MTI-nél dolgozott, majd 1976-tól az akkori idők egyik legszínvonalasabb, népszerű hetilapjánál, a százezres példányszámban megjelenő Új Tükörnél és az igényes, de rövid életű Színházi Életnél. Ezek megszűnése után színházi ügynökséget hozott létre, folytatva több évtizedes közösségszervező, mások tevékenységét is segítő munkásságát. Elévülhetetlen érdeme van abban, hogy a magyarok a hetvenes évektől bekapcsolódhattak a nemzetközi fotóséletbe és hogy Magyarországon is megtekinthetők olyan kiállítások, mint a Word Press Photo.

A kiállítás anyagát Szarka Klára fotótörténész válogatta, aki a a művekből egy valódi Keleti Éva-portrét rajzolt számunkra. Döntően a színházi világ jelenik meg a képeket, sok a táncos és a színészportré a hetvenes-nyolcvanas évekből.

Ma már nem készülnek ilyen képek. Nem készülhetnek. A rohanó idő megfoszt bennünket ettől. Színházi fotóinak többsége úgy készült, hogy már ott volt az olvasópróbán:

wp_20160921_11_03_16_pro-2

Törőcsik Mari

„Követtem a próbákat és a főpróbán  már tudtam, hogy mit fogok fotografálni, mert ismertem a darabot, ismertem  rendezőt, ismertem a színészt. Szerettem a témámat. Ma is hiányzik a „masztix-szag”, ahogy a színházban mondják (gyantaszerű anyag, amelyet sokszor használnak a díszletépítők), amikor a levonatot vártuk, mert akkor láthattuk, milyen is lesz a lap. Az volt a legnagyobb öröm. A fiatalok már nem tudják ezt, A világ változik és ezt tudomásul kell venni. A digitalizáció azt hozta, hogy háromszáz kattintásból csak marad egy használható.  Abban bízom, ahogy a színes technika általánossá válásával fölöslegesen temették a fotográfiát, most sem lesz vége. Minden rendeződik majd, és helyreáll a rend. Nekem szerencsém, hogy megmaradnak a negatívok, hogy megmaradt a dagerrotípia és az üvegnegatív. Itt, a múzeumban biztonságban van és hozzáférhető. A hetvenes években mi kitaláltunk egy új formát, nem technikát, figyeltük a színészt, a rendezőt, az előadást és közben fotografáltunk. Azok a képek maradtak meg így, amelyeket fontosnak tartottunk, s ha jó volt a fotós, akkor jó pillanatokban fotografált, színháztörténeti szempontból is érvényesen. A színházak és a színészek nagyon örültek a felvételeimnek. Igen, én szeretem a témámat, szeretem a színészt, szeretem az embert, a színházat és ebből a szerelemből sok-sok jó kép meg sok-sok nem jó kép született.”

Béres Ilona így vall erről: „Évában mindenki megbízott. A legnehezebb természetű kollégák is, mert ő mindig megkereste azt a pozitívumot, azt a külső és belső szépséget, amit csak ő látott.  Ő volt az első, aki próba között fotózhatott. Addig szörnyűek voltak a színházi fotók, mert úgy készültek, hogy feljött a fotós a színpadra, különböző beállításokat csináltak, mi pedig pofákat vágtunk. Éva volt az első, aki valóban dokumentálta az előadást. Én azt hiszem, hogy ő egy boldog ember, azon kevesek egyike, aki megtalálta a műfaját. Ritka dolog az is, hogy nem volt benne irigység. Örömmel fotózta a szép embereket. Gyönyörű dolgokat mutat meg, lényegeset, a valódi karaktereket, az egyéniségeket, az ember legbensőbbjét, a lelkét. Ez jelentik meg ezeken a képeken”

Ebből a szeretetteli megörökítésből teremtődött meg a magyar színháztörténet hiteles  ábrázolása az elmúlt harminc évben. Így látjuk Tímár Józsefet a két bőrönddel. Itt a falakon pedig sok-sok kedves színészarc, úgy, ahogy eddig soha nem láthattuk, magánéletben, nem szerepben. Kaszás Attila csibészes mosollyal, Kálmán György Szerb Antal-kötettel, távolba révedőn, Szirtes Ági kislányosan szoknyáját mutatva, Hámori Ildikó otthonában kanapén heverőn, mosolyog Máté Gábor, Venczel Vera, Pap Vera, Margitai Ági… Jó körülnézni, s álldogálni egy-egy tekintet előtt. Ki félénk, ki kitárulkozó: s a kivételes élmény, valamennyien nagyon szerethetőn.

Keleti Éva kiállítása 2016. november 20-ig volt látható a Magyar Nemzeti Múzeum Pulszky-termében.

CÍMKÉK: