A kiáltás enyhe mámora

|

Kelecsényi László: Haláltündér. Hét dráma

Kelecsényi legújabb kötete fegyelmezett ,,minimálprogrammal” látszólag csak egynéhány hajszálrepedést mutat a társadalom szövetén – melyeken  keresztül a nagyobb szakadások is értelmezhetővé válhatnak.

 

A dráma nehéz biznisz. A drámakötetek pedig nem a legolvasottabb vagy legeladhatóbb könyvek közé tartoznak – és a legtöbb kiadó nem is bízik bennük annyira, hogy marketingstratégiát építsen köréjük. A közelmúltban mégis megjelentek fontos, akár emblematikusnak is nevezhető ilyen kiadványok, amelyek az effajta olvasói érdektelenség dacára is szép karriert futottak be. A teljesség igénye nélkül érdemes megemlíteni a tavaly ősszel új köntösben megjelent Nádasdy-féle Shakespeare-fordításokat a Magvető kiadásában (Hamlet, Lear király, A vihar), vagy szintén tőlük a tavaly megjelent Esterházy-kötetet a – sajnos – utolsó drámákkal. Megemlítendő még a Scolar Kiadó Spiró-drámasorozata, amely most hatodik köteténél jár (habár a sorozat nem a teljes drámai életmű megjelentetésére vállalkozott). Ugyanígy a Scolarhoz köthető az Ungvári-életmű kiadása kapcsán a drámafordítások közlése (egy válogatás és két egydrámás kötet). Ezt a palettát színesítik az egyes nemrég megjelent drámakötetek (Tasnádi István Cyber Cyranoja, Pintér Béla drámái, Mohácsiék válogatott kötete, a Múltépítés vagy korábban Borbély Szilárd és Kárpáti Péter könyvei említhetők, de az Olvasópróba-sorozat darabjait is ide sorolhatjuk). Ezeket a műveket azonban vagy nagyon nehéz, vagy egyáltalán nem lehet beszerezni. Jellemző az is, hogy a könyvesboltok polcain kis helyet foglal el a drámaszekció, sőt elég gyakran a vers- vagy irodalomtudományi részleggel van összekutyulva. Ebből talán leszűrhető, hogy a magyar könyvpiacon a dráma műneme nem életbiztosítás – sem a szerző, sem a kiadó számára.

Ebben az izgalmas, folyvást átalakuló művészeti közegben – melynek nemzetközi helyzetéről most nem is ejtettünk szót, holott a kortárs európai drámák is rendre érdekes újdonságokat hoznak (például Jon Fosse és Elfriede Jelinek lassú felfedezése) –, a sajátosan rosszul működő magyar könyvpiacon jelent meg a L’Harmattan Kiadó gondozásában, 2017 decemberében Kelecsényi László Haláltündér című drámagyűjteménye. Kelecsényi a hazai értelmiségi közeg érdekes alakja. Szellemi polihisztor – vagy, egyszerűbben mondva –, vérbeli, hamisítatlan bölcsész. Négy évtizedet felölelő pályája során egyaránt jelentek meg színházi, filmes, irodalomtörténeti és szépirodalmi munkái. A címben parafrazeált mű, A szabadság enyhe mámora az egyik legszemélyesebb Ottlik-kötet, amely a magyar szakirodalomban olvasható. Ez a fajta személyesség az, ami talán Kelecsényi munkássága védjegyének is tekinthető.

A hét drámai szöveg mindegyike egyaránt reflektál személyes és közéleti jelenségekre is. A kötet elrendezése esztétikai és rétegzettségbeli különbözőséget mutat. A benne foglalt első három mű (Piaf – egy párizsi veréb; Négy király, meg egy bubi; Tündemese) kevésbé jól sikerült és kevésbé részletgazdagabb, mint a kötet többi drámája (A szabadság kísértete, Haláltündér, Tisztítótűz, Kettős vereség). Előbbiek problémái igen tanulságosak. Ezek valós személyekről írt ,,monodramatikus” művek, melyekben Edith Piaf, Tolnay Klári és Krasznai Tünde figurája, élete elevenedik meg előttünk. Piaf esetében A Piaffá váláshoz vezető út mutatkozik meg, Edith törékeny, de szerethető és szeretendő figuráján keresztül (kicsit rímel mindez a Saulusra, ahol is a regény pont a Paulussá válás pillanatánál végződik), így egy boldog mesét kapunk a tehetséges lányról, aki (tragikus életútja során) az egyik legnagyobb francia énekesnővé vált a XX. században. Tolnay Klári életét szerelmein keresztül követjük végig – pontosabban az által, hogy míg Tolnay kártyázik, közben megjelennek volt szerelmei, és a köztük kibomló párbeszéd, valamint az azokra adott értelmezői monológok építik fel a dráma szövegét. Krasznai Tünde élete annak apropóján tárul elénk, hogy felkérik az énekesnőt egy Karády-estre, s aztán a George nevű szereplővel folytat zavarba ejtően intim, kitárulkozó beszélgetést az életéről. A dialógus végére tulajdonképpen már saját magát énekli fel a színpadra – Karádyt ejtve.

Habár mindhárom élettörténet akkurátusan kidolgozott, szövegként mégis kevésbé sikerültek. Elsősorban a három főszereplő valódi személyisége miatt. Ezekben az esetekben ugyanis hasonló problémákat találunk, mint az életrajzi regényeknél; a valóság, a hitelesség és az igazság fogalmai ugyanis hatványozottan megkérdőjeleződnek, de- és rekonstruálódnak. A három művész egy kötetben való szerepeltetése komoly kérdéseket vet fel, elsősorban Krasznai szempontjából, akit Tolnay Klárival és Piaffal egyazon szimbolikus térbe helyezni igencsak merész lépés. A három szöveg érezhetően alkalmi, előadásra szánt darab hatását kelti, a művek főbb ambíciói láthatóan nagyrészt kimerülnek az alakok puszta megjelenítésében. A Piaf-szöveg – a Krasznairól szólóhoz hasonlóan – erősen zenei felépítésű. A művet Piaf-dalok tagolják, amelyek ugyan felerősíthetnék líraiságát és erejét, de zeneiségük hiányában, pusztán olvasható mivoltukban inkább érzelgős benyomást keltenek.

A kötet következő négy szövege (A szabadság kísértete, a címadó Haláltündér, a Tisztítótűz és a Kettős vereség) egysége is két részre osztható. Míg A szabadság kísértetében és a Haláltündérben fontos szerepet kap a társadalom egyik vetületének felmutatása, a Tisztítótűz és a Kettős vereség már személyes, líraibb mű.

A szabadság kísértetében a rendszerváltás után frissen Kossuth-díjat kapott Ervin nevű festőművész (a házvezetőnő jóvoltából) három korábbi feleségével együtt kénytelen ünnepelni a díjat. Egy (több szempontból is) változékony időszakban ugyanabba a közegbe helyezni a múlt különböző szereplőit, és feltenni a kérdést, hogy: ,,na most mi lesz?” (hát még e kérdésfeltevés középpontba helyezése) valódi drámaírói bravúr – kibontása pedig kellően humoros és groteszk. A fel- és elrajzolt jellemek, az Örkény-, Csurka- vagy éppen Szakonyi-komédiákra jellemző párbeszédek és drámavezetés elegáns főhajtás a megidézett korszak előtt. A humorosan naivnak vagy gyermetegnek láttatott világ egyben a rendszerváltást megélő és abban aktív szerepet játszó értelmiségi réteg – amelyhez a szerző is tartozik – megjelenítése sajátos görbe tükör. Ezek a negyvenes, ötvenes korú emberek gyermeteg módon, naivan élik kényelmes életüket, melyben nem számít, hogy apró élethazugságaik és a közéleti hazugságok mennyiben mosódnak össze. Ezért fontos jelenség, hogy Ervin padláson őrzött festményeit – melyekről ő maga is úgy gondolja, hogy a legjobbak – nem szabad semmilyen formában a köz elé tárni. Ezzel implicit módon a pitiáner életvezetés létfilozófiája mellett tesz hitet. A kötet vélhetően legfontosabb darabja ez a mű, éppen ezért jelzésértékű, hogy (a könyv tanúbizonysága szerint) még nem került színpadra.

A Haláltündér, a címadó dráma a szexuális erőszak témáját járja körül. A nemi erőszak meg, illetve meg nem mutatásának kérdése fontos problémája (gondoljunk csak Mundruczó Kornél vagy a Krétakör Színház darabjaira) a kortárs magyar színháznak. Ráadásul a szöveg a napjainkban a (leginkább liberális) értelmiséget foglalkoztató, talán legnagyobb horderejű társadalmi kataklizma, a szexuális zaklatási ügyek felszínre kerülésének időszakában jelenik meg. A nagymenő, fiatal, a rendszerváltás után szocializálódott és hatalomra került, lassan középkorú elitnemzedék bűnbeesésének és bűnhődésének története ez. Lina karakterén keresztül egy igazi, tarantinói bosszúdráma (mint a Kill Bill) főhősnője jelenik meg, aki az abúzuson átesve szépen lassan megbünteti az elkövetőket. Még Zseromot is, aki pedig valóban jó volt hozzá és segített neki a bosszúállásban. Ezzel a gesztussal a drámai világ egyensúlya helyreáll, hiszen minden bűnös, még a néma cinkosok is megbűnhődnek – a bosszú azonban főhősünket is elmagányosítja. A remekül felépített történet azon túl, hogy alaposan vizsgálja a nemi erőszak témáját, finom ecsetvonásokkal rajzolt, érzékletes képet ad arról a társadalmi állapotról, patriarchális létfelfogásról, ami az ilyen esetek megtörténését lehetővé teszi. Ahogyan a kötet minden darabjában szerepet kap valamilyen művészet, itt a kortárs képkultúrára érzékeny fotózás kerül reflektorfénybe. Az eltitkolt képek helyett az írott szavak képzetein át kapunk pontos (össz)képet: a darabban nem látjuk magát az aktust (mint például a Visszafordíthatatlan című filmben), de a környezet diskurzusrendszeréből mégis rekonstruálhatjuk az eseményeket.

A Tisztítótűz és a Kettős vereség megkapó érzékenységgel szól a szeretet- és a szerelem kérdésköréről. Előbbi Színésze és az általa befogadott lány valóságosan is valótlan kapcsolatából olyan szerelem alakul ki, mely által érzékletesen válik bemutathatóvá a magára maradt, kitaszított (nem véletlen, hogy vidéken játszódik a cselekmény), magányos lelkek egymásra találása. Két ember érthetetlen, kibogozhatatlan, mitikus szerelembe esése vezet a Tisztítótűz címében is megelőlegezett, katartikus élményhez. Ennek tökéletes kontrapunktja a Kettős vereség, amelyben a kortárs kultúrában szintén gyakran mitizált egymásra-nem-találás élményéből bomlik ki a fájdalmas katarzis. Szereplői ugyanis olyan emberek, akik mindig mást szeretnek – hogy ők is szeretve legyenek. Ördögi kör ez, melyben mindenki boldogtalan, és emiatt kegyetlenkedik a másik emberrel. Elfojtott, lefojtott erotika, magány. A Kettős vereség a mai kortárs felső középosztály érzelmi kiüresedésének és pótláskényszerének kitűnő és egyben fájdalmasan realisztikus képet adó portréja.

Kelecsényi legújabb kötete, ha nem is bővíti a kiemelkedő vagy maradandó művek listáját (bár ezt végleg úgyis majd az idő dönti el), már most kijelenthető, hogy fontos látlelete annak, hogy a szerző miként látja mai magyar világunkat. Fegyelmezett ,,minimálprogrammal” látszólag csak egynéhány hajszálrepedést mutat a társadalom szövetén – melyeken  keresztül viszont a nagyobb szakadások is értelmezhetővé válhatnak. Ez az értelmezési kísérlet a színházi világ feladata és célja kellene, hogy legyen. A szövegek a korábban vázolt okokból kétséges, hogy eljutnak-e majd a színházak rendezőihez, de ha meg is találják őket, bizonyosan szükséges lesz rajtuk dramaturgiai változtatásokat eszközölni. A kötet négy nagyobb lélegzetű drámájából érdekes színházi előadások születhetnek, ha értő alkotócsapat kezébe kerülnek. Ez a kijelentés igaz lehet a rövid, egyfelvonásos, életrajzi alkotásokra is, amelyek a hosszabb drámaszövegekhez képest kevésbé kidolgozottak, már-már felületesek. A kötet egésze azonban így, pusztán szöveges formában is jelentékeny, végigolvasásra kínálkozó felmutatása azoknak a lehetséges stratégiáknak, ahogy korunk értelmisége megfogalmazni törekszik önmagát és közelmúltját. Vagy rövidebben úgy is mondhatnánk: a kiáltás enyhe mámorának.

Kelecsényi László: Haláltündér. Hét dráma, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2017, 428 oldal, 3990 Ft  

CÍMKÉK: