Maira fésült történelem

|

Katona József: Bánk bán / Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad

…megkaparintja a figurát és nem engedi. Ráadásul ott csípi nyakon, ahol a legjobban fáj neki. Félredobja a nemzeti hős megtépázott nimbuszát, marad a férfi; szép, termetes.

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

                                   „Mit kíván a magyar nemzet?

Magyar nemzeti hiphop rapet.”

 

Ez, persze, csak vicc. Olyan vicc, amelyet akár komolyan is vehetünk. A Bánk báni nemzetfilozófiát maira fordítva a közönség akár úgy is értelmezhetné, hogy egy másik kultúrát kíván a magyar nemzet. A saját kultúrájába oltva. Már ha egyáltalán akad valaki, aki a nézőtéren a Nemzeti kamaraszínházát betöltő színpadi forgatagban ezen így elgondolkodik. Vidnyánszky Attila rendezése mindenesetre egy szimbolikus jelentésű performansszal indul.

Lebontja a múzeumot.

Egészen pontosan fölemeli a múzeumi tárló üvegkalitkáját, és bizarr életre kelti az ott szunnyadó figurákat. Mit lehet tenni egy klasszikussal? Bármit. (Lásd mint fent.) Erről az előadás elején világosít föl a Gertrudis szerepéből egy pillanatra kilépő Udvaros Dorottya. A bármi itt sok mindent jelent. Múlt időkből fölbukkanó és kiáltóan mai zenéket, groteszk táncmozdulatokat lejtő figurákat, recsegve-ropogva megszólaló Hazám, hazám…at, egy túlzsúfolt, szimbolista – valóságos és metaforikus, önmagukon túlmutató lényekkel teli – világot, amelynek kulisszái között olyan családi dráma bontakozik ki, amely egyszerre fájó, szenvedélyes és szívmelengetően szomorú. Ez a családi dráma, nevezetesen Bánk nagyúr sorsának személyes tragédiája ragad magával, amely oly módon mai, hogy történelmi távlatokat mutat. Fölsejlik mögötte a kor, az akkori és a mostani, egy életstílus, életérzés, és megtudunk ezt, azt a hatalom természetéről is. Tabló a múlt és a jelen összefonódásáról.

Maira fésült történelem.

A múzeumi tárló két élettelenné merevedett figurája – Mátray László Bánkja és Szalma Tamás II. Endréje – úgy áll egymás mellett, hogy szinte előre lejátsszák a drámát. Mátray leszegett tekintettel, arcába hulló hajjal, tragikusan maga elé meredve, Szalma megtörten is méltóságot sugárzó, megbocsátó tekintettel… Az idegen királyné elleni merénylet (amely a tizenharmadik század elején kavarta föl az amúgy sem túl nyugalmas magyar históriát) Katona József történetében úgy fonódik össze – a távol levő királyt helyettesítő ­– Bánk nagyúr személyes sorsával, hogy Ottó, a meráni királyné öccse, homályos hatású főzetek segítségével elcsábítja Bánk feleségét, a hűség mintaképének tartott Melindát. Bánk, ily módon elveszítve becsületét az udvar előtt, megtagadja a családját (Melindát és a kicsinyke Somát), s bár megakadályozza a magyar urak készülő lázadását Gertrudis ellen, saját jogon ő maga öli meg a királynét.

Kamaraszínházi produkciót látunk s ez meghatározza az előadás jellegét. Pontosabban az előadás jellege határozza meg a helyszínt. A látomásos, víziókkal teli stílus alapeleme maga a tér, amely nem csak a játszóké, a közönség is helyet kap benne. Nincsenek elválasztva, ellentétben a nagyszínpaddal nincs köztük az a bizonyos láthatatlan fal, amelyet le kell bontani, hogy föltáruljon a titok…

A titkok között ülünk.

Ajtók, rekeszek nyílnak és csukódnak vissza, ismerős és ismeretlen alakok tűnnek föl a homályos üvegtáblák mögött, akár egy távoli kirakatban, ajtóréseken kiszűrődő, villogó fények, szaggatott hangok utalnak arra, hogy az események hátterében is mindig történik valami. A tér minden szegmensében „akció” zajlik. Kapkodjuk a fejünket, miközben magunk döntünk róla, akár a valóságban, épp mivel akarunk szembesülni. Ez az esetlegesség, persze, csak látszólagos. Az előadás a fontos dramaturgiai pontokon összesűrűsödik, ledob magáról minden sallangot, s onnantól nem vonja el a figyelmünket semmi. Vidnyánszky pontosan bánik ezzel a vibrálóan szétfolyó, elburjánzó stílussal, mederbe tereli.

Jelenet az előadásból

A Bánk bán Bánk bánon áll vagy bukik.

Mondhatnánk, de nem mondanánk igazat. Láttunk már olyat, hogy Melinda tragédiája uralja a terepet, vagy épp a lézengő Biberach lihegi a fülünkbe a kor szavát. Bánk bánnal az is a gond, hogy egyfajta múltban gyökerező közmegegyezés szerint eljátszhatatlan szerep. Nem akármilyen tekintélyek igyekeztek elhitetni Hevesi Sándortól Bessenyei Ferencig. Nos, Mátray László megkaparintja a figurát és nem engedi. Ráadásul ott csípi nyakon, ahol a legjobban fáj neki. Félredobja a nemzeti hős megtépázott nimbuszát, marad a férfi, szép, termetes , szeret egy asszonyt, akivel a világ kerek. Minden adott, hogy a hazájának szentelhesse magát. Aztán jön ez a Melinda-ügy és neki választania kell. Olyan kétségbeesetten, olyan szerencsétlenül, olyan kínkeservvel, ezzel együtt olyan pillanat szülte bátorsággal teszi, mintha valóban akkor és ott, a szemünk láttára döntené el a maga és övéi sorsát.

Mintha nem írta volna meg Katona jóelőre.

Egy laza udvari orgiába fúló éjszaka után (az előadást 16 éves kortól ajánlják), mikor is Farkas Dénes – Olekszandr Bilozub díszlet- és jelmeztervező egyik remekművébe öltöztetett, amúgy is karizmatikus és lehengerlően androgün – Ottója magáévá teszi a félig eszméletlen Melindát, Bánk szétnéz a romokon, a saját porba hullt életén, és nem tudja eldönteni, hogy megölje vagy megölelje (meglepő módon aggszűznek öltöztetett) feleségét. Ezen a ponton olyan erővel izzik föl az a közte és Söptei Andrea Melindája között dúló testi, lelki, ilyen-olyan szerelem, amelyet a következő pillanatban  épp Bánk fog lerombolni, hogy ennél meghatóbbat már csak a kisfiával közös jelenetben tud produkálni, amikor megtagadva a legmélyebb érzelmeit, többször is visszautasítja Teszársz Örs elárvult Somájának apai szeretetért könyörgő kezecskéit… És folytathatnám, mert Bánk és Varga József Tiborcának jelenete egészen egyedi tónusban szikrázik föl, ennek a Tiborcnak öntudata van, az a tartás szorult belé, amelyet Horváth Lajos Ottó ördögien valóságos Biberachjából kispórolt a teremtő.

A történet dramaturgiai csúcspontja Bánk és Gertrudis találkozása. A fojtott indulatú szócsata, amely gyilkosságba fúl. Udvaros tekergő, vonagló Gertrudisa arra született, hogy uraljon egy egész királyi udvart. Pimaszul hataloméhes karakterét ezzel együtt végigkíséri a magyarok közt idegen királyné kiszolgáltatottsága,  esendősége az álarc mögött. Udvaros alakításának legmegrázóbb mozzanata, amint az életét féltő Gertrudis fölfedi a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás egészen mindennapi mozgatórugóit.

Mátray László

Az előadást politikai vonulatát fölfoghatjuk hatalomkritikának, egy olyan hataloménak, amely veszni hagyja a polgárait. Témájából adódóan van mondandója az idegenellenességről is, pro és kontra. De valójában az előadás nem a napi politika szintjén mozog. (Jóllehet Vidnyánszky egy vele készült interjúban úgy fogalmaz a biberachi „ott van a haza, hol a haszon” alapséma mai áthallásairól, hogy „ma a politikai elit és az értelmiségi elit nagy része – ha nem is a biberachi tudatossággal –, de mégis e képlet jegyében működik„)

Az előadás fájdalmas konklúziója, hogy egy adott ponton visszazárja a szereplőket a véráztatta múzeumi tárlóba, mi pedig nem látjuk pontosan, hogy az a vér kívül vagy belül folyik.

CÍMKÉK: