Jaram Lee: Stangers’s Song – Pansori Project ZA, Dél-Korea – Interferences 2016
Egy idős úr sétapálcájára támaszkodva üldögél egy genfi parkban. Később egy drága étteremben bélszínt ebédel Homeróval, a vendégmunkás mentőautó-sofőrrel és alkalmi temetkezési vállalkozóval, akinek bevallja, hogy halálos beteg. A mentősofőrt a hazafelé úton a szokatlan ételtől elkapja a szapora. Homero és felesége, a földevők közül származó mulatt Lázara, szegényes otthonukban csúnyán hajba kapnak az öreg miatt, aki egykor hazájuk elnöke volt, és akinek halálából most pénz remélnek. Az öregember megmászik nyolc emeletet, hogy hűvös nyugalommal elfogyassza Lázara rákvacsoráját. Aztán beismeri, hogy nem volt túl jó elnök. Lázara egy elegáns ékszerüzletben feszengve próbálja pénzzé tenni az elnök ékszereit, amelyekről kiderül, hogy jórészt hamisak. Lázara a spórolt pénzükből finanszírozott életmentő műtétet követően otthonukban ápolja a lábadozó exelnököt. Homero és Lázara a genfi pályaudvaron búcsúztatja az öreget, aki a svájci gyógykezelés után visszatér a karibi szigetre. Lázara feldobja az ottfelejtett sétapálcát a már mozgó vonatra. A kis híján kizuhanó elnököt a kalauz sikeresen visszarántja.
Nagyjából ennyi a Gabriel García Márquez Jó utat, elnök úr című elbeszéléséből született előadás sztorija. A fekete, dísztelen színpadon Kolozsvár ünnepelt színésznője, Jaram Lee dél-koreai phanszori énekes hagyományos koreai ruhában, két zenésztársa (Hyang Ha Lee, Yeongdoo Choi) egy legyező segítségével kelti életre nemcsak a modernkori Európában játszódó történet szereplőit, de az őket körülvevő tárgyakat, ételeket, épületeket, hangulatokat is. Leenek, aki most szerepel harmadszor az Interferenciákon, különleges, ihletett tehetsége van a kapcsolatteremtésre. Az első néhány perc még a ráhangolódásé: az énekes bemutatkozik és elmeséli, hogyan találkozott a történettel, ami első olvasásra annyira zavarba ejtette, hogy nyomban mély álomba merült tőle, hogy aztán fölébredve megírja a darabot, mi pedig megismerkedünk a zenészekkel, a dob dramaturgiai szerepével, és megtanulunk egy kicsit koreaiul kurjongatni. Aztán gyorsan eltűnik a távolság színpad és nézőtér között, nem játszik az egzotikum, az idegenség. Ismerős jelenetek vannak, ismerős emberekkel egy ismerős városban, drága éttermekkel és kevésbé drága bevándorló-negyedekkel. Szép ez a Svájc, akár egy távol-keleti tusrajz, egy holdfényben kirajzolódó táj: egyszerű, könnyed ecsetvonások, mégis ott van bennük a teljesség, az itt és most örökérvényűsége.
Ji Hye Park rendezésében Jaram Lee ezúttal egy kedves, szelíd történetet tesz elénk, finom iróniával, apró majdnem-tragédiákkal egy távoli ország valamikori nagyemberének találkozásáról az ő kisembereivel, akik élni, túlélni próbálnak, ha kell, földet esznek, ha lehet, marhasültet, ha itt nem megy, akkor ott, ha ott sem, akkor amott. Kisemberek, akiken rendre átgyalogol az idővel majdcsak történelemmé nemesülő politika, és ők mégsem tudnak nemjók lenni. Nincs itt semmi látnivaló, véres bosszú, leszámolás. Elfogadás van, elszámolás, és mintha lenne valami elégtételféle is. Három közép-amerikai migráns találkozik a békés Svájcban, koreai dalban elbeszélve, aztán megy mindenki tovább a maga útján: ha száz évig, akkor addig. Messziről jött ember, persze, azt énekel, amit akar. De tényleg, milyen messze is van ez a Korea?
Phanszori (판소리)
A koreai népi operának is nevezett, a 17. század végére talán a sámánénekekből kifejlődött, különleges énektechnikát igénylő narratív előadásmód. A Dél-Korea kulturális örökségvédelmi programja és az UNSECO által is védett phanszorit eredetileg egy énekes (szorikkun) adta elő piactereken, miközben a közönség indulatszavakat (cshuimsze) kiabálva biztatta őket. Ennek a hagyományosan műfajnak egyik kiváló modern kori művelője és megújítója Jaram Lee.
Jaram Lee: Stranger’s Song – Pansori Project ZA, Dél-Korea – Interferences 2016 Gabriel García Márquez nyomán
