Itt a környéken, avagy egy régen elvesztett játszma vége..

|


Beckett: A játszma vége / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház / Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, Kolozsvár

 

 

Öt hosszú éven keresztül írja újra és újra, zsúfolja, gyömöszöli egyetlen mondatba, szóba, lélegzetvételbe, hangtalan sóhajba az életnek nevezett fogyatékosság halálba hulló szikár metaforáit.

a-jatszma-vege_tompa-miklos-tarsulat-mnsz_foto-rab-zoltan-17

Bíró József, Bartha László Zsolt         Fotó: Rab Zoltán

                                    „Nincs többé természet.

Nincs többé természet?!

 Itt a környéken.”

A létezés minden pillanata magában rejti a létezés végének a lehetőségét, ahogy bármelyik pillanatban az emberi kultúra is beletorkollhat a végső pusztulásba. A vég bizonyosságában vergődő szubjektum nagy kérdése innentől már csak a miként.

Miként sikerül fölszámolnia önnön létezését.

Ez a miként Beckettnél áttevődik az emberi populáció, hovatovább, a földi létezés teljes egészére. A világháború kettétörte huszadik század emblematikus alkotójaként, mint szuverén egyed s egyben az emberi közösség részeként formálódó sajátos alakzat, Samuel Beckett korának pusztuláselméleteit, pusztuláspraxisát, lassú ritmusú pusztulásvariációt kutatta azzal a jól körvonalazható szándékkal, hogy némi enyhülésre leljen a megnyugtató vég bizonyosságának idilli állapotában.

Azzal együtt, hogy eme bizonyosság (mármint a megnyugtató vég bizonyossága), természetesen, nem létezik.

A mélyen drámai paradoxon, amely a keresés aktusa és a megtalálás lehetetlensége között feszül, s amely a Beckett nevű egyedet a Godot-ra várva című opusz megírása után is rendkívül foglalkoztatta, A játszma vége  című darabjában még tragikusabbá sűrűsödik. Vagy legalábbis más megközelítésben lesz vészesen és feltartóztathatatlanul tragikus. Ezerkilencszáz-ötvenkettőtől ötvenhétig, öt hosszú éven keresztül írja újra és újra, zsúfolja, gyömöszöli egyetlen mondatba, szóba, lélegzetvételbe, hangtalan sóhajba az életnek nevezett fogyatékosság halálba hulló szikár metaforáit.

Drámai sűrűségű antidrámája az emberi lét fakó, szomorú, tragikus közönyét vizsgálja, meganagy górcső alá helyezve – megcsonkítva, tűvel szurkálva, mindegyre szekálva – annak porszemnyi egyedeit. Végül a szerzője által megvakított, székéhez szegezett, haldokló Hamm, akinek végóráiban mellesleg a nagy művet is be kéne fejeznie, a megnyomorított testbe száműzött Clov, és a kukába gyömöszölt két öreg, Nagg és Nell porszemnyi mivoltában találja meg a folyamatos haldoklásként megélt létezés általános emberi vonásait.

Az eredetileg franciául született textus, „az európai kultúra szövegeinek feldarabolt korpusza”, – amely tértől és időtől megfosztva egy katasztrófa utáni (előtti) állapotot vizionál szikár szuggesztivitással – a nyelvezet látszólagos egyszerűségével hat, miközben a szavak többértelműsége, gazdagon burjánzó, immanens jelentéstartománya (idézet fölül) a posztmodern felé hajlítja a klasszikusan abszurd becketti műfajt.

a-jatszma-vege_tompa-miklos-tarsulat-mnsz_foto-rab-zoltan-072

Biluska Annamária, Makra Lajos         Fotó: Rab Zoltán

Az idegenség Odüsszeiáját, azaz az idei kolozsvári Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál vezérszólamát, ily módon a szerző személye is magában rejti.

A francia származású Beckettre, akinek ősei évszázadokkal korábban települtek át Írországba, saját bevallása szerint túlságosan is hatott James Joyce nyelvezete, aki, mint titkárának, neki diktálta a szövegeit. Lerázta hát, a béklyót, és – két nyelv között nemegyszer idegenül csapongva – merő szabadságvágyból átváltott angolról franciára. De teret kap a műben egy másfajta idegenség is, a nyelv mint kommunikációs (lét)forma idegensége, tragikus képtelensége a valóság kifejezésére. (Minden nyelv dadogás, ahogy Esterházy Péter egyik utolsó szövege, az Eötvös Péter zenéjére írt Oratorium balbulum végképp nyilvánvalóvá teszi.)

Tompa Gábor, akit mindig is vonzott az abszurd intellektualizmusa, s a vele járó elfojtott, tömény tragikum, a szenvedéstörténetet modern környezetbe helyezi. (Díszlet, jelmez: Dobre-Kóthay Judit.) A becketti üres szoba itt elveszíti maradék otthonosságát is. Könnyező falú, időtlenségbe taszított bunker, szürke és fémes, miként a hegesztőpisztoly hangja, amellyel Clov a gazdájának szánt fémkutyát hegeszti.

Ez a kutya az idegenség maga.

Hideg, halott, érzelemmentes, tapintásra is taszító tárgy. Minden, ami egy kutya nem. A kutyai princípium tagadása. Nem szőrös, nem puha, nem szeret senkit. Simán csak van. Az előadás az adornói kísérletet Beckett darabjának megértésére ebben a színpadi tárgyban foglalja össze. Megtalálja az állatban az emberit. És fordítva.

Bíró József világtalan (…) Hamm-je forgatja, tapogatja, elhajítja. Bartha László Zsolt szolgalétben tartott Clovja – végső elégtételként fejbe is veri vele a haldokló öreget. A haldokló, öreg Hamm lét-nem lét határán imbolygó, kukában tartott szülei viszont nem kerülnek kapcsolatba vele. Beérik az egymás iránti, föl-fölpislákoló érzelmi energiával, miközben éppen elveszítik a legeslegutolsó emberi menedéket is. Mert ne feledjük, Beckett életmetaforájával élve ez itt „egy régen elvesztett játszma vége”. Vagy épp az előadás dramaturgjának, Visky Andrásnak a szavaival:

A fényben való eltűnés lehetősége…

Beckett 1969-ben odaítélt Nobel-díjának indoklása szerint életműve „az ember nyomorúságán keresztül annak felemelkedését kívánja szolgálni”.

Ezt a reménysugarat, a felemelkedés reménysugarát keresi benne minden kor, még ha a keresés aktusa a megtalálás lehetetlenségét is rejti.

x

A környék (ahogyan Beckettnél bármelyik) mélyen elgondolkodtató szó. A fesztivál előadásainak gondolatisága azt sugallja, hogy a környék, a környékünk egyre tágul, miközben egyre közelebb kerülnek a határai. Környék itt minden, Luxemburgtól egészen Koreáig és még azon is túl. Én vagyok az utolsó ember, halljuk a luxemburgiak Rinocéroszokjának utolsó mondatát. Jó hír. Van még játszma és ezek szerint van még ember is.

CÍMKÉK: