Interjú Olasz Renátóval
Közösen, együtt. Ez a lényeg.
Olasz Renátó Fotó: Radnóti Színház
Izgatottan lépkedek a Kálvin téri Prága Kávézó felé. Izgatottan, hiszen akaratlanul is kétségek merülnek fel bennem a két órára megbeszélt találkozóval, egészen pontosan az interjúval kapcsolatban.
Vajon nagyképű? Hiszen egyre ismertebb lesz a színházi szakmában, és az „átlagos” emberek körében is… Vagy netán szerény és csöndes? Harapófogóval kell majd kiszedni belőle a szavakat?
Hogyan „faggassak ki” egy majdnem korombeli srácot, aki – nem mellesleg – (volt) sorozatszereplő, jelenleg végzős színművész hallgató a Színművészetin? És aki már rendez is, nemcsak fellép? És egyáltalán: mindent én irányítsak abban a beszélgetésben? Igen? Nem? Esetleg…?
Ezeregy kérdés kavarog bennem, míg végre megérkezem a kávéház elé. Pontban kettőkor. És Renátó már ott vár!
Beültünk egy kétszemélyes kis asztalkához, hogy ne ázzunk-fázzunk tovább a szakadó esőben. Rendeltünk, azután megfogalmaztam az első kérdést a kérdezek-felel játékban. Az utána következő percek pedig olyan könnyen peregtek, mint a homokszemek a jól működő homokórában. Beszélgettünk a kezdetekről, a Futótűzről és a Kitagadottakról, színészi és rendezői lét(é)ről. No, meg a műhelymunka lényegéről.
Martinovics Dorina és Olasz Renátó a Futótűz Radnóti színházi előadásában Fotó: Dömölky Dániel
A debreceni Ady Endre (művészeti) Gimnáziumból egyértelmű út vezetett az SZFE-re (Színház- és Filmművészeti Egyetem), a színészmesterséghez? Vagy felmerült más alternatíva is?
Amikor általános iskolás koromban hallottam az Adyról, egyértelmű volt, hogy oda akarok járni. Onnantól fogva nem érdekelt semmi más. Ott hallottam a Színművészetiről és tudtam, hogy oda szeretnék menni. Csak az érettségi idején bizonytalanodtam el kissé: mi van, ha netán nem vesznek fel? Ekkor végigböngésztem a vastag pályaválasztási könyvet (Felvi.hu – Felvételi tájékoztató), háromszor egymás után: Nem találtam semmi mást, ami igazán érdekelne, ezért első helyre beírtam az SZFE-t, második helyre Kaposvárt (Kaposvári Egyetem Művészeti Kar).
Elsőre felvettek?
Igen.
Gratulálok! És most, végzős hallgatóként hogyan viszonyulsz a „Színmű”-höz? Korábban azt nyilatkoztad, hogy az első két évben nem szeretted.
Az elején nem, de aztán nagyon szerettem. Nagyon jó, hogy Gáborhoz járhattam (Máté Gábor színész, rendező – a szerk.), iszonyatosan sokat tanultam tőle. Az egész hozzáállásom megváltozott.
Van példaképed akár a szakmában, akár az egyetemen?
Huh, hát, sok van. Nagyon sok. Az a baj, hogyha az ember kihagy ilyenkor valakit…
Tehát mindenkire más szempontból, más-más tulajdonságáért nézel fel?
Igen. Valójában nálam ez több korszakra osztható. Hatással voltak és vannak rám azok, akiket Debrecenben láttam, a Budapesten látott színészek teljesen máshogyan hatottak rám… Tudod, mit? Inkább olyanokat mondok, akikkel együtt dolgoztam, miután láttam is őket. Nagyon szerettem és szeretem Nagy Zsoltot (Örkény Színház) és Rába Rolandot (szabadúszó). Ezért is hívtam őket a Kitagadottak című előadásomba. Az Aranyélet forgatásán ismerhettem meg és játszhattam együtt Thuróczy Szabolccsal (Pintér Béla Társulata) és Ónodi Eszterrel (Katona József Színház) valamint Anger Zsolttal (szabadúszó). Az is nagyon jó élmény volt. A radnótis színészek, akikkel második éve játszhatok együtt, szintén rengeteget adtak nekem. De nem szeretnék többet mondani, hiszen nagyon hosszú lenne a sor.
Talán a következő kérdésem könnyebben megválaszolható lesz: van szerepálmod?
Abszolút. Elég sok…(Elgondolkozik.) Jó, mondjuk ilyet, hogy Peer Gynt, ezt mindenki szeretné eljátszani. Ezenkívül szívesen játszanék Leonce-ot, érdekel az Amadeus című darab (Peter Shaffer – a szerk.) Mozartja… Tényleg sok van. Kíváncsi típus vagyok, minden érdekel!
Ha korábban már szóba hoztad az Aranyéletet, kanyarodjunk vissza oda, belefoglalva a jelenleg a Radnóti Színház repertoárján lévő Futótűz című előadást. (Író: Wajdi Mouawad, rendező: Alföldi Róbert.) A két, általad megformált karakter (Miklósi Márk – Aranyélet, Simon Marwan – Futótűz) sok mindenben eltér egymástól, mégis a valami ellen való lázadás és az olykor pökhendi viselkedés közös bennük. Te hogyan gondolkodsz a két szerepedről?
Alapvetően két teljesen különböző karakter, bár van bennük valami közös, ebben igazad van. Az apa- és anyanélküliség, például. De már a lázadás mikéntje mindkettőjüknél más: a futótüzes figura inkább magában lázong, magába zárkózik, míg Márk nyíltan a világ ellen megy. Az egyik el akar bújni mindenki elől, a másik mindent megoszt a világgal és kitesz a világ elé. Ami az egyikből hiányzik, az a másikban megvan. Ellenkező irányba haladnak, s amíg az egyik talál megoldást (Simon), addig az aranyéletes srác sosem fogja megtalálni a kiutat, szerintem. Ugyanakkor mindketten menekülnek. Csak másfajta módon.
Fotó: Éder Vera
És, nem mellesleg, Simon mindenfajta zavar nélkül menekülhetett magába. Nem volt más külső tényező. Őt segítette László Zsolt karaktere és a nővére is. De Miklós Márk mellől folyamatosan hullanak ki az emberek, illetve ő maga sem foglalkozik azokkal az emberekkel, akik neki segíteni tudnának. Ő bizonyítani akar, míg Simonnak nincsenek ilyen céljai.
Milyen módon készültél a kétfajta alakításra?
Egészen máshogyan. Az egyik film, ráadásul sorozat. Megkapod a nyolc forgatókönyvet előre, és el kell olvasnod annak a tudatában, hogy ezeket a részeket nem egymás után fogjátok leforgatni, hanem összevissza. Nagyon hosszú ívet kellene átlátni, de több idő volt felkészülni, a finomságokra koncentrálni. Ezenkívül az Aranyéletben az én szerepemhez társult egy szubkultúra, a Hip-Hop és egy újgazdag világ, ami sok mindent meghatározott. A Futótűz esetében csak hat hét állt a rendelkezésemre egy egészen más stílusú színházi előadásra, amelyben az események egyébként is felgyorsítottak. A Futótűz kínálta szituációkban inkább egy gondolkodásmódot, egy véleményt kellett magamévá tennem. A sorozat kisreál helyszíneken forgott, míg a Futótüzet stilizált díszletben játszottuk. Egészen más. Máté Gábor tanítását próbáltam szem előtt tartani: a figurával foglalkozzunk minél részletesebben és akkor mindegy, hogy filmről vagy színházról van szó, mindegy a díszlet is. Azt tanultuk, hogy színészként a feladatunk az emberábrázolás.
A színház az idő szempontjából nehezebb „műfaj”, mint a film?
Nem lehet összehasonlítani. Másfajta felkészülést igényel az egyik, és másmilyent a másik. A filmben a karakter ívét kell megtartanod. Tudnom kell, hol tartok, és minden egyes jelenetben, snittben ezt a bennem kialakult jelent kell alakítanom.
Van valamilyen speciális módszered a felkészüléshez?
Nincs. Állandóan izgulok.
Na, ez nem látszik.
Meg tudok őrülni a színpadon. Vagy a forgatás előtt. Kib… izgulós vagyok. De az előadás közben már jó. Csak mielőtt belépek – na, az az időszak gyilkos.
Alföldi Róberttel nemcsak a Futótűzben, hanem a Lear királyban is együtt dolgoztál, abban a rendezésében is szerepelsz. Milyen volt vele együtt dolgozni?
Figyelj, ő nagyon gyorsan dolgozik, amihez fel kellett zárkózni. Durva a tempó, és nagyon tudja, hogy mit akar. Ezt hamar a tudtodra is adja. Elmondja, milyen irányt szeretne, ám azon belül szabadságot ad. Ő inkább a keretet szeretné biztosítani, ott vannak elvárásai, de tartalommal te töltöd meg. Saját magaddal és a saját gondolataiddal.
Milyen, amikor te állsz színpadon és mennyiben más, amikor rendezel?
Az egész „színházasdiban” a közösség számomra a legfontosabb. Már Debrecenben is rendeztem a pincében. Húszan vagy ötvenen nézték meg egyszerre azokat az előadásokat. Ezek belülre mentek, nekünk szóltak, nem kifelé. Annak az 5, 10, 20 embernek, akik együtt dolgoztak. És a közösségi erő a kíváncsiság volt. Kíváncsiság saját magunk vagy valami új iránt, kíváncsiság egy közös szituáció iránt. Vagy egyáltalán nem érdekelt minket semmi, csak játszottunk, vagy kitaláltunk tréningeket, amik, azt gondoltuk, majd vezetnek valamire. Vagy mi eljutunk valahová.
Valahogy az volt a lényeg mindig is, hogy közös a szerelmünk. Van egy tér, és ebben a térben azt csinálunk, amit akarunk. Valamiféle szabadságot éreztünk: kilépünk a valóságból, és csinálunk magunknak egy saját valóságot. Az van, amiről mi döntünk.
Ugyanezt fogalmazta meg az Utolsó estém a Földön című előadásoddal kapcsolatban dramaturgod, Horváth János Antal (aki a Kitagadottak című előadás dramaturgjai is – a szerk. ): Az a lényeg, hogy együtt vagytok, és együtt csináltok valamit.
Jancsival megtaláltuk a közös hangot e téren is. Nagy Zsolt fogalmazta meg jól, amit mi Jancsival fontosnak tartunk: nem lehet úgy játszani, hogy a rendező, a színészek és a többi szereplő között nincsen közös nevező. Ha nem ugyanazt gondoljuk. Tegnap este vettem észre a Kitagadottak próbáján, hogy már nem szavakat mondok nekik, hanem mozdulatokat, gesztusokat. És abból ők megértik, hogy mit akarok. Úgy érzem, hogy megértik anélkül, hogy órák hosszat magyaráznom kellene. Mert értjük egymást.
Ez az összhang Alföldivel is megvolt?
Persze, de itt teljesen más a helyzet. Ebben az esetben van egy társulat, amelyhez jön egy rendező. Ott nincsen annyi idő az anyaggal foglalkozni, meg kell csinálni valamit időre. Mi azért a Kitagadottakkal hat hónapon keresztül próbáltunk. Beleöltünk rengeteg időt és energiát a térbe, a jelentekbe. Ez az, amit hiányolok néhány előadásból: idő, energia, összhang. Nincs elég idő a munkára, muszáj, hogy kész legyen hamar valami és az, hogy egységes formába öntsük, hiszen be kell mutatni. Pedig ennek sokkal nagyobb ereje van, mint a formának. Amilyen színházat láttam eddig, azt mondom, teljesen mindegy, hogy antik a díszlet vagy nem, hogy van benne neoncső vagy nincs. Az egymás közötti összhang és közös irány számít. Sajnos, kőszínházban hat hét egy próbafolyamat. De ellentmondok magamnak: lehet, hogy ez sem meghatározó. Például a Kohlhaast Hegymegi Mátéék azt hiszem három hét alatt csinálták! Csak találgatok, nem tudom mi a megoldás.
Kapcsolódjunk újra a Futótűzhöz: neked mi a véleményed magáról a műről, a történetről?
Maga a szöveg és a történet távol áll tőlem. Először hallva nehéz volt befogadni ezt a szóáradatos stílust. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt hogyan lehet megcsinálni. Az előadást nem látom kívülről, nem tudom, milyen lehet a hatása. Egy ehhez hasonlót láttam eddig, Zsótér rendezte Jelinek Téli utazását. Az is ilyen szóáradat-jellegű dráma. Működött. És a nézők szerint a miénk is működik, hál´ Istennek. Én mindig megpróbálom beletenni, amit tudok, nekem ez a fontos.
Tehát nem fontos, hogy érzelmekkel kötődj a darab cselekményéhez?
Erre azt tudom válaszolni, amit (újfent) Nagy Zsolt mondott nekem. Tudtam, hogy gyűlöli a Schiller-szöveget (Olasz Renátó újonnan bemutatott darabjának színpadi szövegéhez Schiller: Haramiák című drámájának Térey János-féle fordítását használták fel Horváth János Antal dramaturggal – a szerk.), és egy héttel a bemutató előtt (február 18. – a szerk.) megkérdeztem őt: Zsolt, megszeretted a szöveget? Mert azt láttam rajta, hogy egyre jobban szereti játszani. Azt válaszolta: nem, utálom. Vagyis: ha az alapvető gondolatisággal egyetért, akkor tök mindegy, hogy a szöveggel vagy a darab milyenségével van-e baja vagy nincs. Attól függetlenül, hogy a szöveg nem az övé, a szerepet ért(het)i és a többi színésszel képes együtt dolgozni és tud hinni abban, amit csinál. A történet, a mondanivaló a nézőnek szól, nem a színészeknek.
A Kitagadottak az Ódry Színpadon
Végezetül elárulod, hogyan rendezel?
Van egy szabály: nem tudsz rossz lenni. Bármit csinálsz, nem lehet rossz. Ez az alapvető. Mindent kipróbálhatsz. Ha éppen sírnod kell, sírj, ahogy tudsz vagy akarsz. Az a lényeg, hogy legyél jelen egy próbán, és VALAMIT csinálj. Aztán a többi majd alakul magától. Keresgélünk folyton, és ez tetszik nekünk. Mindenkinek kíváncsiak vagyunk a véleményére egy adott helyzetben: ki, hogyan és miként értelmezi azt a szituációt? Fejtsük meg közösen! És ugyanígy, együtt kezdünk el dolgozni a szövegen. Az, hogy mit mondanak, fix volt, de a hogyanban minél több lehetőséget kerestünk. Itt is szabadság van: hogyan mondod a konkrét mondatot, neked mit jelent? Sokáig nem állítottunk be semmit. A Kitagadottak bemutatója előtti harmadik hétig kb. semmit nem konkretizáltunk. Nem az egész stílusán gondolkodtunk, nem azzal foglalkoztunk. Mindent úgy hagytunk, hogy hozzá lehessen még tenni újabb és újabb ötleteket. Ha majd egyben látjuk, akkor majd közösen megállapítjuk, mi ennek a stílusa.
Azt szerettük volna elérni, hogy a próbafolyamat végén is kíváncsiak legyünk, mi kerekedhet ki még az előadásból. Általában egy színházban a rendelkező próba a próbaidőszak elején van. Nálunk fordítva történt: a rendelkező próba volt a legutolsó az előadás előtt. Ezért születhetett meg egy szerintem egységes előadás. Egyik héten az egyik jelenettel dolgozunk, az lesz valamilyen, aztán valamelyikünk a következő héten rájön, hogy lehetne valamit módosítani az adott jeleneten. A többiek gondolkoznak rajta, majd eltelik még egy hét, újabb ötletek jönnek, és ez így alakul folyamatosan. A végére pedig létrejön az, amit mi közösen akartunk kihozni az egész darabból: a közös munka gyümölcse. Mindenki együtt él valamivel, megosztjuk egymással az energiáinkat, gondolatainkat, érzelmeinket. Ez a műhelymunka.
