Bizonyos emberektől nem akartam függeni

|

Interjú Hernádi Judittal

„Tojok az illemre, a szabályokra. Az érdekel, ami egy kicsit más” – olvashatjuk Hernádi Pont című önálló estje színlapján a gondolatot, mely gyakran meghatározta döntéseit. Mondhatni, szokványosan indult a pályája, hiszen a főiskola elvégzése után a Vígszínházhoz került. Hamar letért a simának tűnő útról és a rögösebbet választotta: nyolc év után elhagyta a társulatot, azóta szabadúszó. Hernádi Judittal pályája alakulásáról és legújabb bemutatójáról is beszélgettünk.

Fotó: Takács Attila

Sok baja származott abból, hogy nem tudott, illetve nem akart megfelelni bizonyos elvárásoknak?

Nem, ezt soha nem éreztem. Persze, nem tudom, mi lett volna, ha… Sohasem azzal foglalkoztam, hol ért bántódás. De ha mégis bármilyen sérelem ért, inkább azt kerestem, mit rontottam el. Nem szeretek másokat hibáztatni, azt gondolom, nagyrészt mi magunk teremtjük meg a saját helyzeteinket, a jókat és a rosszakat egyaránt.

Mi késztette annak idején a szabadúszás vállalására?

Egyszer csak úgy éreztem, nem bírom tovább, lépnem kell. Nem akartam megfelelni, nem akartam, hogy azért kapjak meg egy szerepet, mert úgyis ott vagyok, hanem azért, mert azt nekem kell eljátszanom. Tisztán akartam beszélni bizonyos dolgokról, hogy egyértelmű legyen, mi miért történik.

A Vígszínházból lett elege, vagy mindenáron le akarta vetni magáról a társulati kötöttségeket?

Inkább az utóbbi igaz. Soha nem tagadtam meg azt az időszakot, szerettem ott lenni, jó szerepeket kaptam. De el kellett jönnöm onnan. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy bárhol vagyok, előbb vagy utóbb onnan is eljövök.

Nehezen hozta meg ezt a döntést?

Nagyon. Harmincéves voltam akkor, ami különösen érzékeny kor mindenki életében. Erős nyomást éreztem magamban, mert tudtam, hogy valamerre el kell indulnom, de amikor megszületett az elhatározás, megkönnyebbültem. Ez is azt mutatja, hogy jól döntöttem.

Mindig így gondolta? Sosem merült fel, hogy mégis jobb lenne társulatban?

Legfeljebb csak rövid ideig, de bizony előfordult, hogy megijedtem, és úgy éreztem, társulatra lenne szükségem. Tettem is ez irányba lépéseket, de valaki még időben felnyitotta a szemem, amikor azt mondta, hogy nem véletlenül hagytam ott annak idején a Vígszínházat. Be kellett látnom, hogy igaza volt az illetőnek. Egyébként nem csak nekem, mindenkinek jobb, hogy nem vagyok társulatban.

Fotó: Takács Attila

Miért?

Mert mindig rámutatok a hibákra, és ezt általában nem szeretik. Ha viszont egyetlen munkára szerződöm, akkor nem kell ezzel foglalkoznom. A véleményemet szívesen elmondom, ha megkérdeznek, de nem harcolok.

A szabadúszással nagy kockázatot vállalt, szerepek egész sora mehetett el ön mellett, s mintha a szakma sem figyelte volna annyira.

Nem baj. Nem érdekelt különösebben. Bizonyos emberektől nem akartam függeni és meghatározódni. Kívülről nézve viszont időnként szórakoztatott, ahogyan ők meghatározták, és sajnos néha megnyomorították egymást ebben a szakmában. Nem mondom, komoly eredményeket értek el, de nekem nem volt ehhez kedvem. Ma sincs tyúkszemem, pedig elég szép nagy lábam van, és néha felvettem olyan cipőt is, ami kényelmetlennek bizonyult. De csak rövid ideig viseltem, ha nagyon szorított, levetettem.

A kockázat mellett kétségkívül megvan a választás szabadsága, eldöntheti, milyen cipőt hord. Ha új feladat előtt áll, mit tesz mérlegre?

Megnézem, mi az, amit el kell játszanom, kikkel, hol, mennyiért, és meddig tart a munka. Ezeket osztom, szorzom, és így döntöm el, hogy igent vagy nemet mondok.

Akkor is ezek a szempontok játszottak közre, amikor csatlakozott a Művész Színház alkotóközösségéhez?

Nem, az más eset volt. Akkor valamitől úgy éreztem, muszáj menni. Majdnem bele is haltam. Az máig feldolgozatlan és kibogozatlan történet. Már az elején el akartam jönni onnan, de nem tehettem meg, mert azok közé tartoztam, akiket különleges szerződés kötött, és azt nem lehetett felbontani.

Voltak azért olyan pillanatok, amelyekre szívesen gondol vissza?

Ott nemigen volt emlékezetes pillanat, inkább felejteném, ami akkor megtörtént velem. Az merő tévedés volt az életemben, és csak azt húzta alá, hogy ha egyszer úgy döntöttem, nem szerződök le sehová, akkor tartsak ki emellett.

Bár szabadúszó életformáját továbbra sem adta fel, nemrég csatlakozott az Orlai Produkció tizenkét fős társulatához. Mit jelent az ön számára a szlogen (együtt, szabadon), mely az ottani összetartozást fémjelzi?

Ez olyan barátság, amit Tibor ebben a formában is meg akart erősíteni. Mivel mindkét szóval könnyen tudok azonosulni, amikor megkért, boldogan fogtam meg a kezét, és adtam a nevem ehhez az együttműködéshez. Erősen kötődünk egymáshoz, de továbbra is csak olyan szerződést írunk alá, ami darabokra szól.

2011-ben Orlainál mutatták be A Bandy-lányok című produkciót, most pedig hetedik premierjére készül ott. Milyen tekintetben áll közel önhöz, ahogyan Orlai Tibor gondolkodik a színházról?

Leginkább azt szeretem a Tiborban, hogy olyasmit csinál, ami igazán érdekli, miközben pénzt is keres vele. Olykor bevállal olyasmit is, ami nem feltétlenül hoz üzleti sikert, de fontosnak tartja, hogy beszéljünk bizonyos, mindenkit érintő problémákról.

Happy Ending         Fotó: Takács Attila

Ilyen volt a Happy Ending?

Igen. Az például elég necces volt. Valósággal összeszorult a gyomrom a félelemtől, mert nem voltam biztos benne, hogy bevállalhatjuk-e a darabot. Eleinte kissé idegenkedve fogadták a nézők, de aztán a helyére került, fontos előadássá vált, és látványosra sikerült, amennyire ezt a téma, a rákbetegség megengedte. A Happy Ending egyik lényeges kérdése az önrendelkezéshez kapcsolódóan, hogy jogunk van-e szabadon eldönteni, hogyan és milyen körülmények között akarunk meghalni.

Lehet minderről humorral, szórakoztató módon beszélni?

Sőt, azt hiszem, kell is. Ne felejtsük el, hogy színházban vagyunk, és ott kell tartanunk a nézőket, mert ha kimennek, nincs miről beszélni. Ezen kívül persze vannak könnyedebb, kevésbé rizikós produkciók, mint a Római vakáció, a Mindent Éváról, vagy a Hitted volna?, egy nagyon kedves, melegszívű, egyáltalán nem szokványos vígjáték, ami abszolút sikerre van ítélve Kern Andrással és velem.

Legutóbbi bemutatója, A félelem megeszi a lelket az Átriumban került közönség elé Alföldi Róbert rendezésében. Hatvanas takarítónőt játszik, aki beleszeret egy nála jóval fiatalabb bevándorlóba…

Igen, de itt nem a szexualitás a lényeg. Inkább úgy mondanám, hogy egymásra találnak, mert szükségük van egymásra. Emmi már felnevelte a gyermekeit, egyedül marad, úgy érzi, felesleges az életben, ezért önmagát is megtalálja ebben a kapcsolatban. Alinak pedig pont arra van szüksége, hogy valaki gondoskodjon róla és emberszámba vegye. A darab, mely Fassbinder azonos című filmje alapján készült, a hetvenes évek Németországában játszódik, nem sokkal a müncheni terrortámadás után, amikor az arab és török vendégmunkásokat nagyon ellenségesen fogadták. Nagyjából ott tartottak az elfogadás tekintetében, ahol mi most.

A félelem megeszi a lelket         Fotó: © Mészáros Csaba / Átrium

Ezért sem volt szükség aktualizálásra?

Különösebben nem kellett aktualizálni. Viszont van egy mozzanat a filmben, ami akkoriban a németek számára nem volt annyira hangsúlyos, de számunkra rendkívül tanulságos. A két főszereplőt körülvevő emberek egyszer csak, hosszas belső küzdelem árán elmozdulnak az elfogadás irányába, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha elfogadnák ezt az embert, mert rájönnek, hogy rá is szüksége van a társadalomnak. Ez teljesen más hozzáállás a feltétlen elutasítással szemben, és nagyon fontosnak tartom, hogy beszélünk erről a darabban. Azok a nézők, akik jegyet vesznek és eljönnek hozzánk, általában nyitottabbak ezekre a kérdésekre és a befogadásra, és nem feltétlenül hisznek el mindent, ami feléjük árad.

Talán már alámerült a darab világába, amikor az őcsényi történésekről értesültünk. Hogyan befolyásolta mindez a felkészülést?

Azért nem befolyásolta erőteljesebben, mert sajnos nem volt váratlan, egyenes út vezetett odáig.

Milyen gondolatokat, érzelmeket indított el önben az eset, illetve az a kampány, amely körülvesz bennünket?

Ez nekem rettenetesen fáj. Őszintén szólva, 1990-től tiszta szívvel hittem abban, hogy itt valami történni fog és jó irányba indulunk el, de utólag rá kellett jönnöm, hogy nem tudjuk kezelni a demokráciát. Én sem tudtam, hogy mi a demokrácia, pedig érett embernek gondoltam magam. Azt hittem, ez jön magától. Nem jön. Dolgozni kell rajta, meg kell tanulni, hogy ha a másik ember mást mond, attól még nem hülye, sőt, akár igaza is lehet. Ha egymásnak feszülnek is a gondolatok, feltételezni kell, hogy mindkét fél azt akarja, hogy mindannyiunknak jó legyen. De mindazt, amit most látunk, sajnos a gyűlöletre és a kirekesztésre építették, és azt gondolják, hogy a másik mindenképpen rosszat akar. Nagypapámnak sok szempontból igaza volt, amikor gyakran mondogatta: „Édes fiam, nem lesz a kutyából szalonna.”

Bányai Kelemen Barna, Hernádi Judit         Fotó: © Mészáros Csaba / Átrium

Emmi karaktere teljesen más, mint a korábban eljátszott figurák. Ez nehezít, vagy éppen felszabadít?

Alföldi Róbert hitt abban, hogy ezt a szerepet nekem kell eljátszanom, én pedig minden tekintetben hittem neki és mentem vele. Ő nagyon erős kezű, határozott rendező, pontosan tudja, mit akar és hogyan. Ez nem ért váratlanul, mert korábban már dolgoztunk együtt. Rendezett engem Szegeden a Szentivánéji álomban, majd a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Csárdáskirálynőben, de a Nyugalom című filmjében is szerepeltem. Egyébként régebben játszottam hasonlóan letisztult, egyszerű, befogadó típusú szerepet Taub Jánosnál Schwajda György Himnusz című darabjában. Volt tehát erről emlékem és tapasztalatom, de az kétségtelen, hogy általában nem szoktak ilyet rám bízni.

Inspirálta önt Alföldi munkamódszere és gondolkodásmódja?

Nagyon. Jó dolog ám hinni valakinek. Nem nagyon szoktam, ez tény. Még akkor sem, ha úgy csinálok, mintha hinnék. Nem mondom, hogy bizalmatlan vagyok, de ha valaki nyújtja a kezét felém, hogy lesegítsen a villamos lépcsőjéről, akkor először mindig az jut eszembe, hogy eggyel kevesebb szabad kezem van, ha elesek. Én ilyen beállítottságú ember vagyok, de azért általában el szoktam fogadni a segítő kezet.

Mint most az Alföldiét.

Hogyne. De őrá valóban lehet is támaszkodni.

Ahogy Emmi és Ali egymásra talál, ugyanúgy az önök egymásra találásának is szemtanúi lehetünk partnerével, Bányai Kelemen Barnával. Könnyen egymásra hangolódtak?

Nagyon kedvelem a Barnát, nagyon bírok vele játszani, remek partner. Lehet rá támaszkodni, végig figyel rám, én is figyelek őrá. Szerencsésnek mondhatom magam, mert általában jó partnerekkel játszhattam.

Ez az asszony sokáig némán tűri a feléjük áradó gyűlölethullámot, de egyszer mégis kitör. Amikor pedig kolléganői elfogadóbbá válnak, úgy mustrálják közösen Ali testét, mintha rabszolgavásáron lennének. Mi megy végbe ez idáig Emmi lelkében?

Ez nagy hiba. Annyira örül, és annyira tartozni akar valahová, hogy a legnagyobb jóindulat mellett is megalázza a másikat. Gyakran teszünk ilyet anélkül, hogy észrevennénk. Például amikor így fogalmazunk: „Látod, milyen szépen kifestették a lakást, pedig cigányok, de nagyon szépen dolgoztak.” Hát ez sajnos ugyanaz, de legalábbis hasonló. Az ember azt állítja magáról, hogy nem rasszista, hanem elfogadó, ám egyszer csak rá kell döbbennie, hogy igenis vannak előítéletei. Ezért folyamatosan dolgozni kell önmagunkon, hogy mindig pontosan tudjuk, hol tartunk. Nem könnyű, és nem lehet azt mondani, hogy én már tiszta vagyok, mert akár egy pillantás vagy egy rosszul megfogalmazott mondat könnyen rácáfolhat erre. De ez valahol így természetes. Nem vagyunk szentek.

Másfél éve játssza Hernádi Pont című zenés színházi estjét, amit akkor egy kerek születésnap, és a hozzá kapcsolódó visszatekintés, számvetés hívott életre. Változott-e az előadás a bemutató óta eltelt időszakban?

Hogyne, folyamatosan változik egy kicsit – miközben az előadás konstrukciója állandó marad –, ahogy a világ változik körülöttem, és a színház mindig reflektál a külső történésekre. Mivel ez nem előre megírt színdarab, és végig én beszélek, rugalmasabb lehetek, még akkor is, ha a mondatok nagyrészt meg lettek szerkesztve, és már tudom, hogy mire mennek ki. De mindig adódnak helyzetek, amikor kicsit másképp szólalnak meg.

A műfaj sajátosságaiból adódóan egyedül van a színpadon, játszótársak nélkül.

Többnyire egyedül vagyok, a zenészek vannak még ott rajtam kívül. Sokszor voltam egyedül életemben, szeretek így lenni.

Nem nehéz?

Egyáltalán nem. Más. Alkalmas vagyok rá. Engem nem zavar, ha ott van velem szemben a közönség. Észreveszem, ha köhintenek egyet, vagy akár bele is szólnak. Szoktam rá reagálni, de sosem bántóan, mert szeretem őket, miattam jöttek oda. Emellett persze nagyon nehéz másfél órán keresztül ugyanarra az emberre figyelni, ezért találtuk ki, hogy legyenek vetítések. Pelsőczy Réka jó érzékkel rakta föl mindezt a színpadra.

Fotó: Takács Attila

Eddig a múltról és a jelenről beszéltünk. A jövő mennyire foglalkoztatja úgy általában? És mi vár önre ebben az évadban?

Nekem már nem lehetnek különösebben terveim. A műsorban is elmondom, hogy már nem függ tőlem senki. A gyermekem hál’ istennek felnőtt, megtalálta a maga útját, sikeres abban, amit csinál. (Tarján Zsófia, a Honeybeast énekese – a szerk.) Két évvel ezelőtt azt mondta nekem, hogy „anya, nehezen mondom ki, de nem fogadok el több pénzt”. Azt hiszem, nagy dolog, hogy megáll a saját lábán. Szóval, nagyjából jól vagyok, és megpróbálok örülni annak, ami van. Az időskor egyik ajándéka, ha az ember nem beteg, hogy nem kell már presztízsért harcolni. Lehet, de nem kell. Ami pedig az évadot illeti, már próbálom Szikszai Rémusszal Az oroszlán télen című darabot, amelynek bemutatójára decemberben kerül sor a Belvárosi Színházban.

CÍMKÉK: