Interjú Bányai Kelemen Barnával
A marosvásárhelyi Bányai Kelemen Barna sokoldalú színész: éppúgy belefér Ivanov gyűrött zakójába, mint Mágnás Miska istállószagú mellényébe, de legalább ennyire otthonosan mozog Volpone társaként is a Weöres Sándor Színház legújabb Alföldi-rendezésében. Most a szombathelyi színház színésztársalgójában ültünk le átbeszélni „viselt dolgait”.
Bányai Kelemen Barna Fotók: Gombás Mónika
Mikor döntötted el, hogy színész szeretnél lenni?
Középiskolás gimnazista voltam, amikor világirodalom óra előtt belépett egy számomra ismeretlen ember az osztályba, aki egy diákszínjátszó körbe keresett színészeket. Ő volt Tatai Sándor, akit addig nem ismertem, nem is jártam színházba. Izgalmas lehetőségnek tűnt, az osztálytársaim pedig szünetben rábeszéltek, hogy jelentkezzem: úgyis tele vagyok energiával, mindig én találom ki a diákcsínyeket, végre hasznosíthatnám ezeket a tulajdonságaimat. Sokat húztam az időt, de végül rávettem magam és elmentem az egyik foglalkozásra.
Előtte egyáltalán nem érdekelt a színház?
Van egy családi legenda, amit anyukám és a nagymamám szívesen meséltek. Kiskoromban természetesen jártunk színházba: egyszer Marosvásárhelyen a Lear király előadása alatt, akit a későbbi mesterem, Lohinszky Loránd játszott, csodálattal felálltam és egészen a színpadig sétáltam, onnan néztem tovább az előadást. A nagymamám később előszeretettel mondogatta, hogy ő már akkor tudta, hogy színész leszek.
A színjátszó körbe három éven keresztül jártam, nagyon szerettem. Elkezdett mocorogni bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha én ezt komolyabban csinálnám? Ha a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre jelentkeznék? Végül bejártam az előkészítőkre és „odaszoktam”.
Voltak más terveid is? Más út, amin elindulhattál volna?
Persze, volt, szegény szüleim! Beiratkoztam menedzsment szakra, el is jártam körülbelül három hónapig, aztán leraktam a ceruzát. Időközben már folyamatosan színházba jártam, állandóan a különböző színpadok körül lógtam, otthon meg azt hazudtam, hogy bejárok a szakomra is. Édesapám nagyjából egy év múlva tudta meg az igazságot.
A családod hogyan fogadta a tényeket?
Anyukám nagyon örült, apukám kevésbé, bocsánatot is kértem tőle a hazugságok miatt; ő inkább egy rendes polgári foglalkozást képzelt el nekem, hogy folytathassam a családi vállalkozását. Később persze kibékült a helyzettel.
Késő éjjel hirdették ki, hogy kiket vettek fel a színműre. Hamarosan, természetesen még nem volt mobiltelefon, mindenki sorban állt az utcai fülke előtt, hogy hazatelefonáljon. Három embertől is azt kérdezték meg a jó hír hallatára a szüleik, hogy „Nem vagy éhes?” Nálunk apukám vette fel a telefont, ő azt mondta: „Jó, jó, de nem fázol?” „De apa! Érted, hogy felvettek? Harmadiknak, ösztöndíjasnak!” Anyukám évekkel később mesélte el, hogy nagyon büszke volt rám, amikor visszament a hálószobájukba. Azóta is, minden egyes alkalommal, amikor megnéznek, nyugtázza magában, hogy jól döntöttem.
Mint jó kritikus ellenőriz.
Nem nagyon szokott véleményezni, de ha olyat lát, akkor megjegyzi, hogy lehetett volna ez más vagy jobb. Általában tetszem a családomnak, de érzem rajtuk, ha van olyan pillanat, amit kevésbé erősnek tartanak.
El tudnád mondani, hogy a hivatáson túl mit jelent neked a színház és színészet?
Egyszer szépen megfogalmaztam: „Számomra jó sziget a színház.” Ezt azóta sem tudtam jobban kifejezni. Ebben benne van az is, hogy a színház menekülés ettől a zagyva világtól, amit most élünk. Családias hangulat, ismerős környezet, jó biztonságban dolgozni. Mikrovilág, távol mindenkitől, de együtt azokkal, akiket szeretsz.
Ezért jöttél Szombathelyre is, sziget-élményre vágytál?
Egyáltalán nem tudtam, hogy hova érkezem! Elnézést kell kérnem, ennek az oka az én tájékozatlanságom. Egyetlen mentségem az, hogy állandóan annyit dolgoztam, hogy nem tudtam, mi történik más színházakban, nem volt rá fülem és kapacitásom, hogy naprakész legyek. Felkérésre érkeztem, Alföldi Róbert hívott a Makrancos Katába, fogalmam sem volt, hogy mi lesz a vége, egyszerű vendégjátéknak indult. Bajba akkor kerültem, amikor Jordán Tamás a főpróbahét alatt feltette a kérdést, hogy mi lenne, ha jövőre leszerződnék. Volt pár álmatlan éjszakám…
Nehéz döntés lehetett, mert állandó társulati tag voltál a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban.
Az ottani viszonyok kissé eltérőek, a román struktúra nagyon színészbarát. Ha egyszer társulati tag lettél, akkor meghatározatlan idejű szerződésed van; ha elnyerted a jogot, akkor kis túlzással nyugdíjba is mehetsz az első színházadból. Nagyon súlyos dolgokat kell csinálnod ahhoz, hogy kirúgjanak vagy elküldjenek, miniszteri utasítás szükséges hozzá. Természetesen ez nem vonatkozik arra az esetre, ha önszántadból szeretnél elmenni.
A marosvásárhelyi színházba is szinte teljesen véletlenül kerültem. Miután végeztem, több helyre voltak felkéréseim, de nem éreztem azt, hogy igazán ezekbe a színházakba szeretnék menni. Szülővárosom színháza akkoriban nem tartozott a legjobbak közé, de egy kolléganőm felhívta az akkori igazgatót, és leszervezett egy találkozót az irodájába. Felmentem vele én is és megkérdezte, hogy „akarok-e jönni?” Igent mondtam, „lepacsiztuk” és tag lettem. (nevet)
Romániának komoly drámairodalma van és erőteljes a francia színházi hatás. Ez a kulturális áramlat eléri az erdélyi magyar színjátszást is?
A román rendezők és a román stílus hatásai Erdélyben egészen biztosan ötvöződnek a magyarral, a tanáraim is dolgoztak együtt román rendezőkkel, én pedig tőlük tanultam el ezeket az elemeket. Később én is dolgoztam román rendezőkkel és színészekkel. Úgy tapasztaltam, hogy a román színészek kevesebbet kérdeznek, kevesebbet elemeznek. Ha van egy helyzet, ők inkább belevetik magukat és teljes erőbedobással csinálják. A magyar óvatosabb, puhatolózóbb, később jut el idáig. Talán ez a lényegbeli különbség. A végtermék egyik esetben sem jobb, az út másabb.
Végigjártad a szokásos és gyakran hosszú utat a kis szerepektől a nagy szerepekig?
Természetesen, minden státuszt ki kell harcolni munka által. Rengeteget dolgoztam, de nem panaszként mondom, nekem ez a természetes folyamata az előrejutásnak. Sokféle kezdet létezik, én nagyon szerencsés voltam, figyeltek rám a kollégák.
Alföldi Róberttől tudom, hogy a marosvásárhelyi Makrancos Katában is játszottál…
Ott Lucentio voltam, akit itt Jámbor Nándor játszott, az is nagyon izgalmas előadás volt, egy román rendező Sorin Militaru rendezte. Rengeteg szövegre emlékeztem, érdekes volt újra hallani őket. A marosvásárhelyi egyébként teljesen más előadás volt. Ott a Petruchiót játszó kollégám és a Katát játszó lány egy nagyon „bunyós” konfliktusviszonyra építették fel a darabot, úgy emlékszem, hogy össze is verekedtek.
Ha két emlékezetes előadást ki kéne emelned a marosvásárhelyi évekből, akkor melyikek lennének azok?
Egyértelműen a Bányavirág és a Bányavakság, mindkettőt Székely Csaba írta, aki a Vitéz Mihályt is jegyzi. Eredetileg egy trilógiának íródott, de a Bányavíz című harmadik része nem készült el. Az első rész egy faluról szól, ahol minden második ember öngyilkos lesz a kilátástalanság miatt, épp ezért mindenki alkoholba fojtja bánatát; itt alakul ki egy tragédiába torkolló szerelmi háromszög. A darabnak van egy „néma” szereplője, akit nem látunk megjelenni, csak hallomásból tudunk róla, ő a főszereplő apukája, akit a „szomszéd szobában” ápolnak. A második részben ugyanebben a faluban vagyunk, de a szereplők eltérnek. Középpontban a polgármester és az odaérkező román rendőr áll; itt egy korrupciós ügy köré épül a történet. A harmadik rész a vallási szembenállásokra lenne kiélezve, a reformátusok és katolikusok párharcáról szólna. Az egyes részek szálai csak annyira kuszálódnak össze, hogy említést tesznek egymásról a szereplők.
Szombathelyre visszatérve: ez a második teátrum, ahol szerződésed van, és itt is el vagy halmozva munkával: Mágnás Miska, Ivanov, Volpone, ősszel az Ahogy tetszik. A Mágnás Miskában sokszor nyelvjárásban szólalsz meg. Ez az erdélyi tájszólásból építkezett vagy a Vas megyeit tanulmányoztad?
Ez egy ötvözet. A fennhagyott hangsúlyok, szóvégek jellemzőek a pattogós váráshelyi beszédre, de van egy kis cigány is benne. Fel van gyorsítva Miska nyelve, sok elemből építkezik. A Vas megyeit nem igazán ismerem, pedig hallgatóztam, talán nem voltam még elég időt itt.
Mindhárom karaktered, Miska, Ivanov, Volpone nagyon különböző személyiségek, alig állhatnának messzebb egymástól. Gondolom, szükség van közöttük „átállási” időre.
Pont az a szerencsés, hogy nagyon más karakterek; ha hasonlítanának, akkor nehéz lenne másféleképpen megformálni őket. Persze, láttunk már olyan színészt, aki mindig ugyanazt a személyiséget játssza, és mégis nagyon szeretjük.
Az az időszak érdekes, amikor délelőttönként az új darabot próbáljuk, esténként pedig folyamatosan játsszuk az éppen kifutót, ez izgalmas időszak.
Állítólag a szombathelyi közönség képviselői azt kérték Jordán Tamástól, hogy idén ne legyen Csehov-darab, túl statikus, kevésbé nézőbarát. Ennek ellenére az egyetemisták között nagyon népszerű lett az Ivanov: többekkel beszélgettem és sokak kérdése, hogy mi nem mozgatja Ivanovot?
Annyit tudunk Ivanovról, amit a sorok közül kiolvastunk Lukáts Andorral. A mi megfejtésünk egy olyan, élettől undorodott ember, aki már egy csomó mindent megpróbált, de semmi nem jött neki össze. Nem érti a világot és a világ nem érti őt. Őszinte, nem fog csalni és nem fog hazudni. Megmondja a feleségének is: „Amikor jön az este, én nem szeretlek téged. Elviselhetetlennek tartalak.” Ivanov képtelen megalkudni, ezért öli meg magát a végén.
Hasonló alak, mint Albert Camus Közöny című elbeszélésében Meursault.
Igen. Önazonos és nagyon igaz ember.
A közönségben pontosan ez okozza a drámai feszültség nagy részét: az emberek többsége elégedett lenne Ivanov életével. Sőt, emiatt válik ellenszenvessé Ivanov.
Így van. Egy pillanatra sem hazudik, Lvov doktort is ezért szereti. Ő gyűlöli Ivanovot, és ezt a szemébe is meri mondani, aki ezt ritka szép tulajdonságnak tartja.
Az orvos is haldoklik…
Ha megnézzük ezt a közeget, akkor látjuk, hogy senki sem boldog. Egyetlen kis pipacs van, Szása, de ő is belerohad ebbe. „Bárcsak jönne egy átutazó diák vagy hadnagy, aki elvinne innen!”– ez lett volna az egyetlen esélye a menekülésre.
És itt van az aktuális darab, Volpone, akit a színészveterán Jordán Tamás alakít. Szerepetek szerint mester-tanítvány viszony van köztetek. Ez a próbafolyamat alatt érződött, tanított téged?
Igen, abszolút így volt. Azt viszont nem tudom tetten érni, hogy konkrétan miben nyilvánult ez meg. Annyira friss az élmény, és akkora hajtás volt a próbák alatt, hogy erre egyelőre nem tudok válaszolni, ülepednie kell. Rekordidő alatt készültünk el a Volponéval, pedig irtózatos tempójú előadás. Színészi- és ritmustechnikákat egyértelműen tanultam tőle, kell is a kétórás folyamatos feszített játékhoz.
Ez a pontosan kiszámított, őrült vágta egy, Alföldi stílusjegyei közül.
Igen, ő mondta azt, hogy ezt a stílusú komédiát nem lehet másképpen csinálni. Darabjaira hullik, ha másképpen csinálják.
Következő évadra mik a terveid?
Augusztusban Alföldi csinál egy megaprodukciót, a Hegedüs a háztetőnt, abban Perchik-et játszom. Aztán szintén Alföldivel adunk elő egy most készülő szövegkönyvű darabot, A félelem megeszi a lelket című Fassbinder-film alapján, egy bevándorló fiút játszom. Ezt a hetvenes években írták, de manapság is nagyon aktuális szerelmi történet, az Átriumban fogjuk játszani. Szombathelyen Réthly Attila rendezi Kis hölgy a Maximból című Georges Feydeau-darabot, ennek is része leszek. A Katona József Színházban is játszani fogok egy most íródó darabban, aztán jövő tavasszal újra itt a Salemi boszorkányokban. Ez a következő évadom.
