Interferenciák, 2016. november 27-29.
Bödecs László élménybeszámolója
Visky András a Medea on Media alkotóival
Életem első látogatását a kolozsvári Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválra sok izgalom előzte meg. Elvárásaimat próbáltam reális mederben tartani; egy ekkora vállalkozás esetében sok apró nehézséggel kellhet majd – utazás, szállás, jegyek, kommunikáció terén – számolni. Szerencsére alaptalan volt a feltételezésem, a fesztivál monumentalitása, hosszúsága ellenére is jó értelemben meghitt és családias, hatékonyan és személyesen lehet intézkedni, ugyanakkor profin működik, amennyire az itt töltött két és fél nap benyomásaiból meg tudom ítélni, és egyben a családiasságot nem a nézők alacsony számára értem, hiszen hatalmas az érdeklődés, előadások teltházzal és pótszékekkel futnak.
Vasárnap és hétfő éjjel két olyan darabot láthattam, melyek az őrület és magány, valamint a társadalom és az abból való kivettetés összefüggéseit vizsgálták, a Seongbukdong Beedolkee Dél-Koreai Társulat Medea on Media című produkcióját, és a Bodó Viktor rendezte Egy őrült naplóját, Keresztes Tamás főszereplésével. Mindkét előadás a Kolozsvári Magyar Állami Színház Stúdiójában került színre, két alkalommal egy nap, egy délutáni és egy késő esti kezdőidőponttal. Tekintve mind a két előadás hihetetlen intenzitását, már az is lenyűgözi a nézőt, hogy a késő esti időpontban, aznap másodjára is, tökéletes, baki nélküli és abszolút lehengerlő energiájú produkciókat tekinthettünk meg.
A dél-koreai színtársulat rengeteg mozgásszínházi elemet, valamint minimalista díszlet, eszköz- és jelmeztárat felvonultató előadásának abszurd humorú jelenetei mind egy-egy a kortárs média világából jól felismerhető, bár néhol kulturális kontextus szerint, inkább csak a keleti, főleg természetesen dél-koreai és japánhoz köthető miliőből táplálkoztak. A szöveg maga is csupán az eszközök között szerepelt, mindig az éppen megjelenített set up kelléke volt csupán – de jól használt, gazdag eszköz, mely a színészeknek lehetőséget biztosított, hogy sokféle karakterben megmutathassák magukat. A nyomozósorozatoktól kezdve, a legvadabb Mónika-show-n át, a szamuráj filmek világán keresztül, közéleti szereplők sajtótájékoztatójáig röpítettek bennünket, az eredeti jelentést legtöbbször megbontva a szövegben, azt bármi áron az éppen fennálló környezet szerint mondva. És bár az asszociációk hálózata, valamint maga az alapkoncepció érezhető erőltetettsége nem állt össze katarzisba vivő egésszé, jelentéssé – ugyanezen tényezők bátorsága és kreatív megvalósítása nem hagyta a nézőt unatkozni, nem hagyta fanyalogni sem, egyszerűen együtt kellett élni az előadással, és nevetni. S bár Medea győzelmét, bosszúját, mely családja lemészárlásához vezetett, szintén csupán az irónia idézőjelei között láthattuk, a győztes nő egy pillanatra félelmetessé és tragikussá is vált, áldozataival a háttérben. Az addig szétszálazottnak ható jelenetek abszurditása képes volt a csúcsponton összesűrűsödni. Az előadás mégis komédiaként zárult, a szórakoztatás jegyében: a rendhagyó tapsrend során a szereplők Dáridó hangulatú zenei műsort megjelenítve hajoltak meg előttünk.
Keresztes Tamás
Az Egy őrült naplója sokkal kevésbé hagyatkozott vad asszociációs technikára, ilyen szempontból klasszikusabb, a Katona József Színházban egyébként megszokott rendezés jellemezte. Az előadás minden mozzanata, szó szerint az utolsó szeg is a díszlet falán metaforikus vagy szimbolikus hálózatba rendeződött, s itt a humor sokkal inkább magában a szövegben, a szöveghasználatban, Keresztes Tamás végtelenül réteges ábrázolásmódjának eredményeképp képződött többletjelentéseiben volt tetten érhető. Az előadást állótaps követte. Kísérőmmel a színház büféjében még sokáig csak azt erősítettük meg újra és újra egymásnak, hogy ez „mennyire jó volt”, és bár a szereplő az anyját kérlelő, fájdalmas monológja után valamivel oldottabb felhanggal (keserű poénnal) zárult a darab, csak a röviditalok elfogyasztása után tudtunk beszélni bármilyen jelentésrétegről.
A TIFF Házban másnap délben tartott beszélgetésen is érezhető volt a darab sikere, látszott, hogy a civil és szakmai közönséget egyaránt izgalomban tartotta; nagy várakozás előzte meg az eseményt, teltház várta a remélhetőleg kulisszatitkokkal érkező Keresztes Tamást és a darab producerét, Orlai Tibort, akikkel Visky András és Tompa Gábor beszélgettek.
Ahogy már utaltam rá, szembetűnő volt a díszlet célszerűsége, kihasználtsága, mutatóssága. A Van Gogh festményét idéző, szürrealista módon megcsavart szobabelső volt az események fő színtere, az előadás még kívül kezdődött, de ezt leszámítva a szereplő talán csak akkor mutatkozott kint (akkor is egy képzeletbeli hajót teremtett magának, mellyel Spanyolországba utazott, aminek királyává álmodta magát) mikor a szobabelső éppen végzetes metamorfózison ment át, az ajtó betegággyá, a függönykarnis rácsos ágytámlává, a foghíjas deszkákból álló padló pedig cellafallá változott. Mindez annyi idő alatt történt meg, míg a szemünk láttára, mint egy bűvésztrükkben, a feje tetejére állt az egykori szobabelső (egyben a világ). Mégis ez a varázslat annyira természetesen következett be az előadásban, hogy csodálkozásnak sem volt helye, az egyszeri néző csak később eszmélt rá, milyen telített pillanatok játszódtak le a szeme előtt pusztán egy díszletrendezés alatt.
Tompa Gábor a díszlettel kapcsolatos kérdésében egyben elismerését is megfogalmazta, mikor Kereszteshez fordult. A színész elárulta, hogy bár a darab szűk értelemben vett próbafolyamata mindössze egy hónapon át tartott, előtte már másfél éves fejben készülés, tervezés és a szövegtanulás előzte meg, már az első próbára kész díszlettel és biztos szövegtudással érkezett – így valójában egy hónapos főpróbahét következett.
A díszlet Keresztes Tamás első tervezői munkája, beszélgetőtársai szellemesen megjegyezték, akkor nem csoda, hogy minden benne van, ami csak lehetséges. Orlai Tibor elárulta, hogy csupán egy megjegyzést tett a színésznek (megérzés alapján), szerinte ez a szerep rá várt. Keresztes bevallotta, hogy nem gondolt előtte monodráma színrevitelére, de a suttogó propaganda megtette hatását, és lecsapott a lehetőségre. A legenda szerint Bodó Viktor rendezővel egy motorozás alkalmával egy rendkívül hosszú piros lámpánál találkozott, ahol megbeszélték, hogy ő fogja rendezni a darabot. Persze a legenda minden szereplőtől különböző változatban hallható. Keresztes díszlete ugyan kész volt, de az apró ötletek, az egyébként páratlan fényhasználat a rendező munkája, és a színész megemlítette, hogy Szakács Zsuzsa rendezőasszisztens is az első próbától nélkülözhetetlen alappillére volt az előadás megszületésének; nélkülük az előadás minden perce más lenne – állította.
Keresztes az őrület visszhangjai megjelenítésének eszközéül egy loopert választott, mellyel az előadás során élőben játszott. Orlai Tiborral kezdetben akár kofferrel is költöztethető produkciót terveztek – de hála a producer bizalmának, végül csupán maga ez az eszköz foglalt el egy koffert a színpadon. Az ötlet már az első megbeszélések során megszülethetett, hiszen a színész másfél évig tanulta a hangszer használatát – lenyűgöző zenei alkotások és hanghatások születtek meg a szemünk előtt, hibátlanul. Visky ebben a DJ-színész jelenségben a mai világ lecsapódását vélte felfedezni, az „őrület mint normalitás” – tételmondattal nyitotta a beszélgetést. Kiemelte, hogy az előadás szerinte szerencsés módon a társadalmi vetület, a rangok és a pozíciók megmagyarázhatatlan rendszere körül forgott, a líraibb, szerelmi csalódással kapcsolatos irány volt kevésbé hangsúlyos. Visky értelmezésére jó példa lehet az egykori családi étkészlet, mellyel az előadás során a szereplő csupán egy falat májkrémet evett, majd az előadás vége felé töviskoronává alakított, a szimbólumrendszer részeként. Keresztes szerint alkatukból következett, hogy ércesebb, durvább előadást készítettek – egyszerűen így alakult.
Az előadás sokrétegű, jellemzően olyan gazdag anyag, hogy egészében, de részleteiben is túlmutat az eredeti szándékokon vagy megtervezhető jelentésmezőkön.
Véleményem szerint a magány állt az előadás középpontjában, az egyetlen józan mondat: „embert akarok” – az őrület határán hangzott el, az utolsó fogódzó a valósághoz a magányból való kilépés vágyában fogalmazódott meg. Érződött, hogy Keresztes pontosan kidolgozta az őrület elmélyülésének folyamatát. Mint az később, Orlai Tiborral beszélgetve tudomásomra jutott, pszichiáter szakértővel is konzultáltak a próbafolyamatot megelőzően. Az előadásba fektetett munka rendkívül pontos kórképet adó, megrázó eredményt hozott.
Kolozsvár, amikor megérkeztem, éppen olyan ködös és hideg volt, mintha Bodor Ádám írta volna meg aznapját. Keveset lehetett csak az utcán tartózkodni a napokban, de a város tele van hangulatos kocsmákkal, és akarva-akaratlanul is találkozik az ember ismerősökkel, ha beül valamelyikbe. Egy perc nyugtom sem volt a gondolatoktól, a tértől. Mindenkitől túl gyorsan kellett elválni, valahogy minden rendezetlen maradt. Most, hogy már újra Budapesten vagyok, amit ott megéltem, csak úgy tűnik, mintha a fejemben történt volna, amiket mondtam, akikkel találkoztam – mind olyan szürrealitásba rendeződtek, hogy igazán csak magamban tudok beszélni az egészről.
