Impotens férfiak, erőszakos nők

|

A POSZT előadásairól

Megalázottak, alávetettek. E típusok együttes, kongó jelenléte rontotta le számomra a kecskemétiek Platonov-előadását a POSZT második felében.

Apátlanul

Majd négy órán át lehettünk tanúi az izgalmasnak, vonzónak tartott – és első pillanattól a nőket semmibe vevő, degradáló főszereplő ittas vergődésének és minden gesztusában az érte rajongó nőkoszorú leértékelésének.  Nem rejtette véka alá, hogy így gondolkodik róluk és nem várhatnak tőle semmit, ami mit sem rontott a négy nő iránta tanúsított feltétlen odaadásán.

Apátlanul

A beszélgetésen sem került elő a fenti viszonyrendszer, a színésznők igazolni igyekeztek karakterüket: meg akarják menteni Platonovot, mondták, aki hallatlanul értékes, tehetséges. A moderátor ellenvetésére sem reagáltak, miszerint inkább ráerőltetik magukat a férfire, szerintem pedig ennél is többről van szó. Nem akarják észrevenni, hogy felesleges az igyekezetük, mintha magukra szabott sorsukként rónák reménytelen körüket, mert ehhez vannak szokva – nincs más mintájuk. Ezért kár volt elővenni a Csehov-darabot, ebből nem tanulunk semmit, legfeljebb felismerjük a fenti mechanizmust, bár a szakmai- s közönségbeszéd nem erről tanúskodott. Egy rossz hagyomány továbbélése és sulykolása történik meg újra. A nem sokat tanító tanító-főszereplő iskolatermi tábláján álló felirat, miszerint Oroszországban minden borzalom megtörténik, nem értelmeződik az előadásban. Önreflexiónak nincs nyoma, nem a maguk viselkedésében keresik az alakok nyomoruk okát, inkább hárítják – például a címben az előző generációra. Szomorú és dühítő, ahogy megcsalatnak várakozásaink.

Az előadás rendkívüli várakozásokat kelt már azzal, hogy a színpadon ülünk, közel hozzájuk, részesülve titkaikból (a híres pécsi pszichiáter rendületlenül csavargatta a fejét, hogy rálásson a féltakarásban átöltöző színésznőre), sőt a három szünet után rendre átrendeződik a játszótér és mi is mindig másutt találjuk a székünket. Nagyszerű formai kerete, precízen kivitelezett közege ez annak, ahogy különböző szögekből látjuk az életben is a körülöttünk zajló eseményeket. Természetszerűleg nem mindenki ugyanazt észleli. Vagy elcsípünk egy szerelmi közeledést, vagy nem is tudhatunk róla; kimarad, hiszen kiesik a látóterünkből. Azt vesszük persze észre az érzékelt eseményekből is, amire fogékonyak vagyunk, én például erre, az önkéntes alávetettségre, s meg is találtam nyomát majd’ minden darabban.

A miskolciakéban a nőkön és a zsidókon túl a cselédek megalázását láttam. Az utóbbiak szolgálják ki a mulatozó urakat, teszik kényelmessé minden percüket, s az, hogy otrombán leordítják, elhagyják és elhanyagolják őket, a legkevesebb, amit munkájukért kapnak a szolgálók – nem is beszélve a béres meggyilkolásáról. Érzékletes tabló rajzolódik ki előttünk az eljegyzési forgatagban arról, hogyan vágta maga alatt Magyarország a fát száz éve, mi vezetett a trianoni s a későbbi katasztrófákhoz. Arra pedig, hogy nem csak a múlt képei ezek, a modern ruhákba való, ám az előadásban reflektálatlan, fokozatos és folyamatos átöltözés lehetett a direkt utalás – ami azonban már jócskán didaktikus gesztus. Nagy vita folyt barátaimmal arról, elég-e átélten, szerepben maradva, eltávolítatlanul zsidózni a színpadon. „Tiszta a levegő” – mondja az egyik karakter, miután kiüldözik a zsidó fiút a társaságból, s állítólag előfordul olyan előadás, ahol erre bravóznak a közönségből. Nekem elegendő és megfelelő a pontos felrajzolás. A Platonovnál azonban, mint írtam, nem elégített ki az azonos rajzolatú kapcsolatok körkörös ismétlése, a végtelen megmutatása egy mechanizmusnak. A Csehov-mű Apátlanul címen futott, bár ezt a motívumot nem domborították ki, ha van is némi utalás rossz mintát adó és hanyagoló felmenőikre. Az apakép: a gondoskodó, erős, tartást adó férfié valóban hiányzik a palettáról. Az előadás felerősíti a gyenge, kallódó, örökösen ittas, akaratgyenge férfi toposzát, akit, sajnos, hagyományosan szeretnek az orosz nők. Legalábbis megszokták és tűrik, ezért is vagyok dühös erre az előadásra. Kártékony, bántó, bántalmazó, önsorsrontó kulturális mintázatot erősít fel, amelynek változatlanul hagyása miatt egyúttal meg is erősíti azt. Az apa elkószál erre-arra, többek közt más nőkhöz, akik végtelen türelemmel várják a kijózanodását és a döntését életfogytiglan. Platonov sem tanítóként, sem apaként nem mutatkozik meg, gyermeke sem jelenik meg a színen, ahogy a Mesél a bécsi erdő csecsemőjét sem látjuk a babakocsiban, a Bűn és bűnhődés gyerekszereplőit pedig bábuk helyettesítik – gyerek a legutolsó előadásban, a Látszatéletben lép színre az idei POSZT második felében.

Látszatélet

A hatalmas várakozást, ami az EXPÓ sátorban megtartott előadást megelőlegezte azok részéről is, akik nem ismerik jól Mundruczó Kornél életművét, nem követte megelégedés. Egészen a végéig átfordulhatott volna az összhatás fergetegesen jóba, hiszen mind a forma, mind a közeg s az anyag, amihez fordul, erős. Nincs azonban végiggondolva, mit kezd velük a rendező, mit mond róluk, általuk. Zseniális fogásokat követnek gyenge, vázlatos jelenetek, pedig bármi lehetne belőle, ám csak skicc marad az előadás tökéletes részmegoldásokkal. Én is úgy éreztem, mint a külföldi elemző a szakmai beszélgetésen: ez a nyitánya, első felvonása lehetett volna valami elementárisan fontosnak, ehelyett magunkra hagyott bennünket a félig kitalált történettel. Nem érnek össze a szálak, például a szőke kisfiúé és a szőke fiatalemberé, elnagyolt mindegyik. A látványos, hatásos technikai megoldások varázsa nem teljesül ki így, nem juttat el a katarzisig, a teljesség érzetéig. Kétségbeesetten keressük az összefüggéseket, nincs elég fogódzónk a megalkotásukhoz.

Látszatélet         Fotó: Rév Marcell, Proton Színház / POSZT

Beindul a bűnügyi vonal, az álkilakoltatóé, elviszik az asszonyt, aki valószínűleg meghal, beköltözik egy másik család a romos lakásba, ahonnan hamar lelép a fiatal nő, az anya a szeretőjéhez (tudnuk kell/lehet, ki ő?), egyedül hagyva a kisfiút. Megannyi kérdés: van-e összefüggés a két család között (egyesek szerint igen), miért éppen akkor és mitől szánja el magát végzetes lépésre a szőke fiatalember, kivel végez, hogyan. Az előadást záró, kivetített újsághír adna értelmezési keretet a látottaknak, ám túlontúl hézagosan. Csalódást kelt ez a kifutás, amely rövidre zárja, ami éppen csak elkezdődött, megjelölve a forrást, a megtörtént esetet, ami mögé nézne, amit kibontana, megokolna az előadás. Ám ez elmarad, látszólagos a mélyre fúrás. Kár a megrendítő, lélegzetelállító, bátor és bravúros jelenetekért, amelyek nem visznek sehova, nem illeszkednek a nem létező egészbe. Monori Lili félórás monológjáért a kivetítőn, amelynél hitelesebb alakítást, kevesebb distanciát színész és karakter közt nehéz elképzelni; az azt követő egyenrangú szellemi csatáért a Rába Roland megjelenítette maffiózóval, ami folytatása élőben, a hatalmas tévéboxban az imént látott kisfilmnek, kivetített arcszínháznak. Az öregasszony nem adja könnyen, nem adja fel, szívósan és élénken érvel igaza, élete, itt-lakhatása mellett. A hiperrealista térrel: a zsúfolásig berendezett egyterű pesti bérlakással aztán történik valami, egy olyan effekt, amit jótékonyan elhallgattak előlem ismerőseim, hogy a meglepetés erejével hasson. Én sem akarom (még itt és most sem) leleplezni ezt a titkot, ezt a rendkívüli műveletet, hogy ne vegyek el azok élményéből, akik még előtte állnak. Hadd maradjon meg a titokzatosság. A hatás szinte leírhatatlan: tíz percig olyasmi történik ezzel a díszlettel, ami messzemenően szimbolikus, ami egy kiemelkedően erős előadás központi eleme lehetne: fizikalitásában lenyűgöző, profi módon kivitelezett, lélegzetelállítóan szürreális technikai, szinte cirkuszi mutatvány.  Drága, nehéz,veszélyes trükk, ami nem látszatelem, nem illúzió, nem mímelése a történésnek. A gyakori filmbejátszásokhoz és sms-kivetítésekhez képest, azok ellenében szemünk előtt végbemenő, közvetlen, gigantikus esemény. Magasra emeli a tétet, várjuk a csodát. S már közvetlenül előtte is a színészi játék és az egzisztenciális határhelyzet megejtő együttállását, összhatását tapasztaljuk. Az idős roma nő rosszul van, a férfi hívja a mentőket, akik 75 perc múlva ígérik csak, hogy kiérnek, a hívó viszont nem tudja megvárni őket: nem legitim az ottléte.

Ráadásul elhangzik a (vajon a valóságban is kimondott?) ítélet: cigányokat a végére soroljuk. Percek múlnak el várakozásban, a nő nyugodtan fekszik, talán tart már mozdulatlan agóniája. Az általam tudatosan megnevezetlen, elementáris effekt után romlik az előadás: megérkezik az új család, nem érteni, miért fogadja el a fiatal nő a lakhatatlanná vált lakást. Ezt követi az egyedül hagyott kisfiú motozása a romok közt, majd ki nem bontott találkozása a feldúltan megérkező huszonévessel, aki nem találja már itt az anyját. S még egy remeklés korábbról: Monori Lili a szállodában felkeresi a fiút, aki férfiprostituált ott s mindent megtesz azért, hogy ne látsszon cigánynak. Nem áll szóba az őt kereső, a rasszjegyeket magán viselő anyjával, letakarítónőzi. Érezhető persze, hogy a cigányság nem vállalásáról, kirekesztéséről van szó, a mélyszegénységbe taszítottság hatásairól. Valamiképpen kapcsolódik tehát az újsághírhez a motívum, hogy nem látszik cigánynak az elkövető, akinek az áldozata viszont láthatólag az, a cselekmény azonban túlontúl hézagosan tölti ki ezt a keretet. Hatalmas masinéria, technikai tudás és háttér, sok pénz, precíz díszlet, fontos téma, professzionális és üde intermediális effektek állnak a nagyszabású vázlat szolgálatában, ami szigorú, mindenre könyörtelenül rákérdező dramaturggal jelentős előadássá nőhette volna ki magát. A szellemileg, zsigerileg ütős társadalomkritikai esemény azonban elmarad. Zavarba ejtő, hogy mégis ez a produkció vitte el a legjobb dramaturgia díját – a díszletét joggal, bár a Retromadár tere is csodálatosan funkcionál, s igazságtalannak tartom, hogy semmit nem kapott.

A lassan csordogáló, hézagosan kitöltött idő jellemezte szerintem a Proton előadása előtt negyedórával véget ért, előtte játszott Mohácsi-előadást, A falu rosszát is a szombathelyiektől, ami a végére pörgött fel. Ez az előadás díjesőben részesült, Sodró Eliza remekelt központi szerepében (méltán díjazott harminc év alatti színésznőként), ám első két hosszú felvonását hígnak, tét nélküli népszínműves viccelődésnek éreztem. A rövid harmadikra összeér a cselekmény, intenzívvé válik a jelenlét, összeforr, ami addig stagnált és késlekedett. Fergeteges rendszer- és politikakritika ez üde kiszólásokkal, egyenesen az úristen részvételével s a magyarokkal, akik őt, magát az úristent is képesek leitatni.

Részegek

Ivás, itatás, részegesség, alkoholizmus szerepelt a legtöbb előadásban gyakran vezérmotívumként a POSZT második félidejében is. Ittak, ettek egyfolytában a Kivilágos kivirradtigban, az Apátlanul Platonovja soha nem józanodott ki, a Részegek viszont a Nemzetiből a Viripajev-Rizsakov-produkcióban alkalmi részegek, akik mámoros állapotban vannak, s olyan történik velük, ami józanon elképzelhetetlen. Más törvények érvényesülnek, kibékül, ami összeférhetetlen, ami a földi antagonizmusok sajátja. Kiváló fizikai alap hozzá a ferde színpad az első részben, ami a részegség, az eltolt (továbbgondolva a florenszkiji fordított) perspektíva, a lebegés kifejezője. A másik dimenzióba terelgetnek a kétoldali hangszimfónia pontosan megkomponált zörejei s a háttér egyre nagyobb betűkkel villódzó neonbetűi, amin néha kiolvasható: mindenki részeg.

Részegek         Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Egyszerre lehet többeket is szeretni szerelemmel, egy nap kétszer is lehet házasodni, szerelmet lehet vallani valakinek első látásra, akár a felesége füle hallatára, be lehet vallani, hogy megcsaltuk a házastársunkat, számszerűsítve, ezt el lehet fogadni megértően, s újra lehet kezdeni mindennek ellenére a kapcsolatokat. Ebben a rendkívüli téridőben nincs lehetetlen, hallani Isten suttogását, aki nem veszi le a kezét rólunk, és nem kell félni bátor tetteink, őszinte kiállásunk, bevallásunk következményeitől, mert az angyali állapot elviseli mindezt. Bekerül ugyan a csalás a világba, hiszen a részeg ember kiszolgáltatott és nemcsak a jóra nyitott végtelenül az, akit az alkohol aktivizál, s bár ez a mű utolsó jelenete, mégsem válik uralkodó hanggá. A lírával, poézissel és fergeteges humorral előadott darab egyszerű és ismétlődő szövegelemei értetlenkedést váltottak ki egyes értelmezők részéről, a szakmai opponens, Radnai Annamária mantraként fogta fel és az állapotot az oroszok szent őrülete felől is definiálta. (Elbillen valóban az egyensúly a részegség világának idealisztikus felrajzolása felé.) A részegség fiziológiai jellemzőinél maradva is elégséges magyarázatot kaphatunk a rövid és ismétlődő nyelvi egységekre; a bizonygatás, az evidenciák, az időérzék elvesztése, a megoldás, a kiút lehetségességének folytonos felidézése számomra meggyőző szövegszerkesztési elv is volt. A vulgarizmusok pedig általánosak: a régi keltezésű drámák ugyancsak ezen a nyelven szólaltak meg, ezzel jön létre az azonosan durva hatás.

A mélyben

Így beszélnek A mélyben Gorkij Éjjeli menedékhelye lakói is, ami ez alkalommal egy fedetlen padlástér, s ahol minden lehetséges brutalitás szinte a lehető legnaturálisabban és szélsőségig vitt módon zajlik. Sokan nehezményezték az egyik opponenst is beleértve a kezdettől teljes hangerőre csavarást, a sötétben játszott első felvonást, az összes sztereotípia felvonultatását drogossal, szkinheddel, migránssal. Lopnak-csalnak, üvöltenek, verekednek, ismételnek, a főzés-ivás-mosakodás-ürítés-szex azonos edényben zajlik. A lét peremén az agresszió a nyelv, ezért sem érteni-hallani, ha beszélnek is, hangzott el az egyik elemzőtől, s hogy a második felvonás enyhülést hoz, amit a hosszúra nyúló beavatást feladva sokan nem vártak meg.

Nemcsak isznak és káromkodnak, de közel azonos effektekkel is élnek a legtöbb POSZT-beli előadásban, amit a nézők és a kritikusok is észleltek. Ez részben divat, korstílus, benne van a levegőben, Eszenyi Enikő szerint pedig elterjed a leggazdaságosabb megoldás. Füstben úszott rövidebb-hosszabb ideig szinte minden előadás színpada s alig volt előadás, ahol ne tocsogtak volna valamiképpen vízben a szereplők. Ruhafogashoz dőlve igyekeztek szexelni a miskolciaknál s a kolozsváriaknál – az egyik szakmai elemző szerint kevés sikerrel, amihez a folyamatosan fogyasztott alkohol is hozzájárulhat. Kitüntetett szerephez jut a gasztronómia – étkekbe fullad a Móricz-darab vendégserege, összekötő elem a szobákra osztott forgószínpad egyik osztatában álló szakácsnő, aki sorolja, csak sorolja a fogásokat.

Jégtorta

A Jégtorta, Kovács Viktor és Dominik felolvasószínházat bőségesen meghaladó mértékben eljátszott szövege a Nyílt Fórumon a perverzitás nyers megjelenítése mellett magában foglalta a cukrászat és a húsos konyha kimerítő felsorolását és érzéki taglalását is. A megdöbbentő jelenetsor a népdalokkal, nótákkal, mondókákkal koherens egésszé alakul, s képez meg egy olyan világot s hozzá adekvát verbális és színházi kifejezési formát, ami bátorságával, egyediségével, brutalitásával s példásan építkező dramaturgiájával koherens egésszé avatja s képezi meg az abúzus addig nem létező nyelvét.

Az idei POSZT-on jórészt száz évvel ezelőtt keletkezett világok jelentek meg: klasszikusok modernizálva (köztük sok regény) korrekt, igényes formanyelven. Hiányoltuk a mai darabokat, felüdülés volt emiatt a Retromadár és a Futótűz, a Részegek, a végén pedig a záró: hallatlanul fontos problémákat felvető és elengedő Látszatélet.

Bűn és bűnhődés

A Vígszínház steril Bűn és bűnhődése nem kapott díjat. Boncoló-, kiállítóterem- és laboratóriumszerű technicista térben játszódó, hullákkal bíbelődő cselekményvezetése érvényes, a főbb szálakat érthetően tálaló, ám az orosz-pravoszláv szellemiségből keveset közvetítő rendezés. Stohl nyomozója azonban ilyen értelemben is erőteljes, értő alakítás: szívélyes, tudatos, okos ellenfél – és partner ő, aki egyenrangú félként tekint az intellektuális bűnözőre. Belelát fejébe s szinte előírja lépéseit. Barátjának szólítja, kezet fog vele, megemeli kalapját előtte, ám nem a bűn, hanem a bűnös előtt, ami Dosztojevszkij és az orosz kultúra jól értéséről tanúskodik (amint a bűntény elkövetését megvalló mögött sorban ülő szereplők jelenléte is a záráskor).

Bűn és bűnhődés         Fotó: POSZT

Élveboncol ez a Porfirij, hatalmas erudícióval, szakmai és emberi tudással, beleérzéssel jár el Raszkolnyikov befogásában. Bravúros találatait fémjelzi a számtáblák, a bekerülő bizonyítékok leltára, amely ritmikusan rögzíti, ahogy szorul a hurok a tettes körül. Korszerű és egyúttal korabeli ez a felfogás, indokolta Eszenyi Enikő a nyomozás és a hullaház együttesét: a nyomozó akkoriban boncolt is, s most, a DNS korában újra összeér valamiként a két szakma. Plasztikusan megformáltak Luzsin és Szvidrigajlov jelenetei. Az utóbbi magukra zárja az ajtókat a magát társadalmilag elfogadottan prostituáló polgárlánnyal, Dunyával, ami szépen szimbolizálja érzéki rabságukat is. (Az ajtó a Platonovban is bezárult, a váratlan csapdahelyzetből jó helyzetfelismerő készséggel került ki a színésznő.) A Dosztojevszkij-regény olvasói hálásan felismerik a kulcsjeleneteket, a művel először találkozóknak azért nehéz a helyzetük a rengeteg szereplővel. Az, hogy Szonya és Dunya figurái alkatukban, ruházatukban is hasonlítanak, jelentőségteljes alkotói döntés, ha a néző orientációját nem is könnyíti meg. Mindkettejüket kiárusítják. Régi hiányérzetem, hogy Szonya pénzkereseti forrása, a prostitúció nem mutatkozik meg az adaptációkban, magában a regényben is elsikkad: nincs személyiségtorzító hatása. Itt minimálisan, a karakter szakadt harisnyájában jelentkezik vizuálisan.

Mesél a bécsi erdő

Időnként izgalmas beszélgetések tanúi lehettünk az előadások szakmai megvitatásán. Néha egy apróságból bomlott ki érdekes és fontos dialogikus eszmefuttatás, így a (fődíjas) Mesél a bécsi erdő esetében Gáspárik Attila és a Mariannt játszó Zsigmond Emőke között. Mindenki elismerően nyugtázta a kiválóan funkcionáló, letisztult formaötletet („törzsgesztust” Bagossy László, a rendező szavaival), a zongorát az üres fekete térben (ami Pécsett túl szellős volt azért), a gördülékeny történetszövést, amely kiváló színészi alakításokon át a közelgő kataklizma eljövetelének lépéseit tárja fel. Ceremóniamestere a zseniális kobold, sorsalakító manó, Krisztus-alteregó, puttó, koncsita, kisgonosz, androgün angyal-ördög s még annyi más meghatározással (s a legjobb zenéért járó díjjal) illetett Kákonyi Árpád. Visszatérve a termékeny vitához: Gáspárik Attila a közönségből felvetette, hogy a korabeli gesztus már nem korunkbeli, azaz hogy míg a szöveget nyilvánvalóan egyre erősítjük s áthangszereljük, hogy ma is meg lehessen hallani, tehát azt halljuk ki, amit keletkezésekor, a cselekményelemekkel nem mindig tesszük ezt. Ma már nem akkora botrány a lopás-sikkasztás, s az sem, ha egy apa meglátja félmeztelenül a lányát, mondta, s hogy mást kellene bevetni, ha hasonló hatást akarunk elérni. A fiatal színésznő riposztja azonban meggyőző volt: elképzelte hangosan, milyen lenne náci bordélyban, munka közben találkoznia meztelenül az apjával, aki éppen az ő egyik kolléganőjével mulat karnyújtásnyira. Az Örkény előadása is a nő megalázásán, leszólásán, lekicsinylésén alapult, ami a gyerek elvételéig (ez a Futótűz alapkonfliktusa is), szülőkhöz adásáig, megtagadásáig, megbetegítéséig és kiiktatásáig fokozódik. A fasizmusba tolódó társadalom pontos, szenvedélyes, kiélesített kockái peregtek az előadásban az egyenletesen színvonalas teljesítményt nyújtó társulat játékában.

Mesél a bécsi erdő         Fotó: Gordon Eszter

Nem értem továbbra sem számos esetben a felkért opponensek személyét, akik például, ha értettek is a témához, nem olvasták újra a darabot, nem hasonlították azt össze a fordítással, nem nézték meg a filmet, ha készült az alapanyagból, nem tájékozódtak a kontextusban, s gyakran ezt büszkén vállalták. Nem a tudós filológus könyvekkel felszerelkezett elemzéseire vágyom ezeken a helyeken. Lévai Balázs ugyan szellemesen, okosan moderált, bevonta a jelenlévőket (ha a kritikusok távoltartását nyugtázó félmondatáért haragszom is), a színházat kedvelő, akár színházba is járó laikus, a szomszéd szakma művelőjének szerepköre azonban túltelítetté vált idén.  Az jót tett, hogy dramaturgok, fordítók gyakran voltak jelen egymás produkcióinak véleményezőjeként is, s kollegiális hangvételű szakmai érvelések keretében méltatták például a teljesítményt, amely által az Ödön von Horváth-darab partinagyul szólalt meg izgalmasan, eddig nemlétező nyelven, vagy igazolták a mai szleng és vulgaritások, káromkodások behozatalának szükségességét, ahogyan az örök nehézségről: például az orosz ’ljubov’ szó kétféle értelme közti döntéshozatal kényszerűségéről is beszámoltak.

Fontos drámapedagógiai projektbemutató zajlott külföldi résztvevőkkel, számos, a versenyprogramoknál nem rosszabb színházi előadásnak is részesei lehettünk, s mind a Nyílt Fórumra, mind a szakmai megbeszélésekre rendre százak voltak kíváncsiak.  Feltűnő, mennyire kimaradt viszont a politika szinte minden típusú programból. Az Örkény-előadás kapcsán levezette ugyan az egyik elemző, hogyan manipulálódik egy társadalom, hogy pumpálják fel nemzeti büszkeségét, lekötve egyúttal a munkanélküli tömegeket hosszútávú-, látszat- vagy közmunkával, majd emelve a tétet: fegyverkezéssel, a másikuk pedig, hogy a ballib érdeke teleszülni Európát, mert ha önzőek vagyunk és megtagadjuk magunktól a gyermeket, megindul felénk a Közel-Kelet a hiányzó populációs résbe. Ritka volt a felmutatott világok problémáinak, azok napjainkig kiható konzekvenciáinak levonása, s a mai környezetünk társadalmi-politikai jelenségeinek kibeszélése. Nem bizonyult (ahogy Kelemen Kristóf szándéka szerint saját előadásuk pozicionálódott) agorának a színház többszörös tere.

A falu rossza

Ezért is hathatott oly üdítő, elementáris erővel A falu rosszában a szombathelyiek folyamatos hangzó ideologikus nyelve, amely a médiából, konkrét politikusok konkrét nyilatkozataiból, interjúiból táplálkozott, s a ma szóhasználatát és tematikáját vette alapul s állította célkeresztbe. A szörnyűséges ideologikus dumák mellett ártatlan népi etimológiákkal tűzdelték tele szövegüket, ahogy megszokhattuk tőlük: „Ártatlan, mint aki ma szült bárányt”. Hiányt pótoltak, akaratlan kompenzáló szelepként működtek s voltak jelen ők az utolsó előadási napon. A közönségből pedig kirobbant az addig csatornázatlan feszültség, tombolva ünnepelték a telepedési kötvények és az offsorosozás emlegetését s annyi más felismert szörnyűséget.

Összességében: a kihagyott, majdnem végrehajtott nagy dobások, a fellendülő, majd lehanyatló ívek s a pontos, míves, ám inkább hagyományos (kő)színházak szemléjének, az így-úgy már látott feldolgozások mustrájának bizonyult a 2017-es POSZT többségében professzionálisan pontos előadásaival.

POSZT, félidőben – a tudósítás első része

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: