Ibsen: Rosmersholm / Rózsavölgyi Szalon
Mindenkinek van valami takargatnivalója, nem véletlenül válik az öröm és a boldogság zálogává a csodás ártatlanság, ahogy Johannes és Rebekka megfogalmazzák – a briliáns dramaturgiai fogás, hogy valójában mindenki bűnös.
Láng Annamária, Fesztbaum Béla Fotók: Éder Vera
Alig játszott klasszikus darab került színre a Rózsavölgyi Szalonban: Ibsen Rosmersholmja valahogy feledésbe merült a norvég mester nagy színpadi művei árnyékában. Nem ok nélkül – Ibsennek nem ez a legfeszesebb, legjobban szerkesztett drámája. Hagy is némi töprengenivalót a nézőnek, vajon mit üzen ez a morálfilozófia történet 2018-ban – hacsak nem valami bántóan direkt kapcsolatot vélnénk felfedezni a választások hétvégéje előtt színre került darab időzítése és az eszmei mondanivaló között. Fesztbaum Béla szerencsére ennél jóval kifinomultabb ízlésű rendező – egyben a darab főszereplője is –, amiképp a Rosmersholm is sokkal allegorikusabb eszmei térben mozog annál, hogy ráhúzható lenne az aktuális pártharcokban testet öltő acsarkodásokra. Az eszmék képviselhetősége és változékonysága csap össze Ibsen színpadán, a „haladó gondolkodás” (a mű egyik kulcsszava) a maga szabadságvágyával, valamint a hittel megalapozott elszánt értékkonzervativizmus – Ibsen sem ezt, sem azt, csupán az elvakultságot pellengérezi ki, amely oldaltól független.
A Rózsavölgyiben színre került dráma kevés, jelképes díszlete – Enyvvári Péter munkája – korhű darab, a pódium méretű színpad felett a mértani középen egy hatalmas, díszes, arany képkeret dominálja a teret, mintegy fölé magasodva a szereplőknek. A keretben nem látunk arcképet, csak a sejtelmes feketeség tükröződik benne, amelybe beleképzelhetjük a ház már elhalálozott urát, akinek fia, Johannes Rosmer (Fesztbaum Béla) lépett a helyébe. A játéktérbe remekül bevonódik a színpadon kívül eső terület is, például a Rózsavölgyi Szalon falán látható színészfotók, melyek itt a tekintélyes családi arcképcsarnokra utalnak. Az ifjú Rosmertől a közvélemény – melyet sógora és barátja, Kroll iskolaigazgató képvisel – az atya és a nagy múltú család szellemi örökségének továbbvitelét várja, illetve kéri számon.
Láng Annamária, Gyabronka József
Sejthető persze a konfliktus, már a darab első pillanatában kísérteties fehér lovakat emlegetnek, s a malomárok hídjánál is valami szörnyűség történt – Ibsen úgynevezett „analitikus drámáinak” megfelelően itt is már lezajlottak a mindent felforgató események a múltban, és a szereplők előbb-utóbb kénytelenek lesznek feltárni sötét titkaikat. A Fesztbaum Béla rendezte előadás legizgalmasabb aspektusa a lebegtetett nem-tudás: még a második felvonás elején sem egyértelmű a nézőnek, miféle kapcsolat kötheti össze a családi birtokon élő Rebekka West kisasszonyt és a ház úrnőjét még mindig gyászoló Johannes Rosmert. Fesztbaum Béla és Láng Annamária játéka kiválóan hozza ezt a távolságtartó-lebegtetett viszonyt: egyre feszültebben várjuk, hogy egy mozdulattal, gesztussal, szóval elárulják végre, valóban titkos szerelemről szövődött-e köztük, vagy egészen másról van szó.
Mint Ibsen minden darabjában, a férfi-nő viszonyt itt is annak társadalmi beágyazottsága teszi bonyolulttá: férfias, „haladó gondolkodású” nők feszülnek neki a kor elvárásainak, hogy aztán szabadság- és szerelemvágyuk tragédiába torkolljon. Láng Annamária egyszerre nőies és férfias nadrágviselete, többnyire zsebre dugott keze, amelyet szinte csak az indulatos gesztikulációknál használ, jól érzékelteti a gúzsba kötött, lánykorán már túljutott, de (talán épp ezért) tomboló hormonokkal küzdő fiatal nőt, akiről később kiderül, hogy közel sem olyan „ártatlan” (a darab másik kulcsszava), mint azt az első jelenetben Kroll igazgatónak előadja. (Fordító: Kúnos László.) Rosmer a protestáns lelkészi viseletre emlékeztető fehér ing-sötét pulóver-sötét zakó öltözékében még fél lábbal frissen elhagyott hite talaján áll, hogy a második felvonásban aztán már a feltűrt ujjú pulóver jelezze a „lazuló” ideológiai váltást, az átállást a haladókhoz. Fesztbaum Béla játéka kétséget sem hagy Rosmer feddhetetlenségéről, mígnem fokozatosan felszínre hozza az alak gyengeségét és befolyásolhatóságát – olyan leheletfinom átmenettel, hogy szinte észre sem vesszük, és máris bevonódunk a történet „mindenki mindenkit becsap” körforgásába.
Rebekka: Láng Annamária
Noha azon ma már inkább csak mosolygunk, ahogy élet-halál kérdés kerekedik abból: kiderül-e egy nőről, hogy törvénytelen kapcsolatból született-e; sokkal tanulságosabb, ahogy Ibsen túllép ezen, és azt mutatja be: míg egy férfi unzsenír nemz gyereket egy férjes asszonnyal, addig egy nőnek sírig hallgatnia kell, ha a szülei – horribile dictu – nem voltak házasok. A Rosmersholmban mindenkinek van valami takargatnivalója, nem véletlenül válik az öröm és a boldogság zálogává a csodás ártatlanság, ahogy Johannes és Rebekka megfogalmazzák – a briliáns dramaturgiai fogás, hogy valójában mindenki bűnös. A két ellentétes politikai tábort képviselő Kroll és Mortensgard mindketten sunyi alakok, kerülőúton érnek célt, miközben mindkettő Rosmer nevét akarja pártja zászlajára tűzni. A Krollt alakító Gyabronka József lehengerlő vehemenciája akkor válik igazán izgalmassá, amikor védekezésbe kényszerül. Szinte önálló pamflet a drámában, hogy milyen pitiáner módon számító a médiával összefonódó politikai marketing (mondanánk ma): Zrínyi Gál Vince kiválóan hozza a megzsarolt és zsaroló, gátlástalan újságíró magabiztosságát. Rosmer magának sem vallja be pálfordulása valódi okát, és önbecsapással él volt házasságát illetően is. Ahogy hazugság minden, ami körülveszi; mint a házvezetőnője kimondja: Rosmersholmban nem sírnak a gyerekek, és ha felnőnek, nem nevetnek. Talán csak a házvezetőnő (Kútvölgyi Erzsébet kevés mondatával is szerethetővé varázsolja az ijedt, kiszolgáltatott Helsethnét) és Rosmer egykori tanára, Ulrik Brendel (Lukáts Andor) a valóban ártatlan, számítás nélküli figurák. Az eszméit áruló, majd kiábrándult Brendel szerepeltetése inkább didaktikus tézisdráma felé billenti a Rosmersholmot, az előadásban is nehezen találja a helyét a figura, mintha Ibsen maga sem tudta volna, mit kezdjen vele.
Láng Annamária, Lukáts Andor
Nehéz lefújni a port Rosmer lélekjobbító, népboldogító idealizmusáról is, ami, ugye, öröm nélkül nem megy, mondja ő, csak hát épp örömből nem jut semmi ebbe az elátkozott házba, ahol egyre kísért a nagyasszony rejtélyes halálának szelleme. Amikor a második felvonás vége felé azt hinnénk, hogy összeállt a kép, még mindig tartogat meglepetést Ibsen. Johannes Rosmer és Rebekka West lélektani játszmája annyira elbonyolódik, hogy szinte követni is nehéz a napvilágra kerülő érzelmek sorát. Ibsen mintha a teatralitás csábításának engedett volna az észszerű cselekvési mozgatórugók alkalmazása helyett, de Dosztojevszkij óta tudjuk: aki bűnhődni akar, az úgyis bűnhődni fog. Johannes és Rebekka kisétálnak a színről kezdettől kísértő végzetükbe. Rosmer első bátran és nyíltan felvállalt tette egyben az utolsó is, ebben teljesedik ki tragédiája.
A Rosmersholmot a maga korában túl modernnek találták kritikusai. A mából és a mában nézve épp az ellenkezője a probléma, holott Ibsen mondandója az elvhűségről, eltitkolt bűnökről, barátságról és önfeláldozásról mit sem veszített érvényességéből. Talán csak mi ábrándultunk ki, fásultunk meg és lettünk cinikusak, az a bizonyos ártatlanság pedig… nos, az a legnagyobb hiánycikk manapság.
