Ibsen: Peer Gynt / Stúdió K Színház
Hegymegi Máté előadása „kényszerít” minket arra, hogy fizikailag (is) részt vegyünk Peer Gynt vándorlásában.
Nagypál Gábor, Nyakó Júlia Fotók: Slezák Zsuzsi
Menekülni, elfutni mindig könnyebb. Könnyebb, ám korántsem biztos, hogy kifizetődőbb. Minden „egérútnak”, halasztásnak, minden menekülésnek egyszer vége lesz. Mert egyszer úgyis elfáradunk. Ha máskor nem, hát a halál lesz a végállomás. De muszáj megállni és szembenézni azzal, ami elől futunk, legyen szó személyről, problémáról, vallomásról – vagy netán önmagunkról. Önmagunk elől szaladni talán az élet egyik legkönnyebb „sportja”. Ám önmagunkkal farkasszemet nézni, önmagunkat definiálni és azzal együtt élni – az élet legkeményebb kihívása.
Henrik Ibsen Peer Gynt figurájában nemcsak az akkori, hanem a mindenkori ember (lelki) válságát írta meg. Kérdések sokaságát fogalmazta meg 1867-ben írt drámájában: ki vagyok én? Mit jelent: merj önmagad lenni? Mi az, hogy önmagam? Az is elég, ha csak önmagunknak élünk? Mi a mese és mi a valóság?
Peer Gynt folyton elszalad. Helyszínről helyszínre, gondolatról gondolatra, meséről mesére. Míg végül megérkezik az igazi önmagához. Hegymegi Máté előadása „kényszerít” minket arra, hogy fizikailag (is) részt vegyünk Peer Gynt vándorlásában. Azért, hogy jobban megértsük őt, és talán azért is, hogy mi is megálljunk és számot vessünk az általunk ismert önmagunkkal.
Kurta Niké, Nagypál Gábor
A Stúdió K színházterméből kiinduló előadás nemcsak a darabválasztása, hanem a típusa miatt is izgalmas: helyspecifikus színház. Hamvas Béla írja Az öt géniusz című művében, hogy a tér és a hely közti különbségek egyike, hogy míg a térnek arca, arculata van, addig a hely géniusszal rendelkezik. Hegymegi nemcsak a Stúdió K épületében ismerte fel a géniuszt, hanem egy kőbányai pincerendszerben, egy kis kápolnában és nem utolsósorban egy tömegközlekedési eszközben. Felismerte az ibseni darab lényege és a hétköznapi hely(szín)ek közti hasonlóságot. A Kákonyi Árpád olykor nyomasztó, de kifejezetten szuggesztív zenéjével, Fekete Anna és Kálmán Eszter fehér színű jelmezeivel, valamint a szintén fehér, kevés, ám annál kifejezőbb, főleg hétköznapi tárgyakat magába foglaló díszleteivel színre vitt darab rendezője felállította a közönséget. Felállította konkrétan és átvitt értelemben, majd közös vándorútra invitálta a többi játszóval együtt a Nagypál Gábor által őszintén, hitelesen és lendülettel megformált Peer karakterének „lelki bunkerébe˝. Azaz az élet, a gondolatok és érzelmek, a kérdések zegzugos és hideg pincerendszerébe. Nagypál szenvedélyes, de nem harsány, megindító alakításának, Nyakó Júlia kissé nyers, de szívet melengető édesanya karakterének, Homonnai Katalin ártatlan, kislányos megjelenésének, valamint a többiek odaadó, több szerepet megformáló játékának köszönhetően Peer Gynt világának hatása alá kerültünk, szinte eggyé váltunk vele és a körülötte élőkkel.
Jelenet az előadásból
A helyek sokféleségét és az esetleges külső, zavaró körülményeket (fázás, fáradtság, visszhang, nehéz látási viszonyok) jól ellensúlyozza a darab líraisága. E lírai hangvétel nemcsak a Garai Judit gondozta előadásszövegnek (fordító: Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa), hanem a klarinét hangzásvilágának is köszönhető. A hangszer állandó kísérője Kurta Niké karakterének, Solvejgnek, valamint fő motívuma, vezérszála az előadásnak. A klarinét lágy dallamán (továbbá két, a Stúdió K-hoz tartozó munkatárs vezetésével) a közönség könnyen, súlytalanul, mégis, a különböző helyszíneken zajló jelenetek súlyosságát és jelentőségét átérezve halad végig a férfi életútján, amelynek végén nemcsak a mesék, a fantázia világa és a valóság között ingadozó Peer kapja meg kérdésére a választ, hanem minden bizonnyal a közönség is.
A színház sajátos tulajdonságai közé tartozik az ott és akkor megkonstruált „valóság” léte, amit a közönség (hallgatólagos beleegyezéssel, de automatikusan) elfogad. Elfogadja egészen az előadás végéig – vagy még azon is túl. Peer Gynt esetében egyfajta „valóságos spirált” kénytelen a közönség magáévá tenni és majdnem öt órán át abban élni és gondolkodni. Hiszen nemcsak a Stúdió K, a busz, a pincerendszer vagy a kápolna terében lejátszott jelenetek valószerűségét, hanem ezzel együtt a Peer Gynt által, saját meséin keresztül alkotott világát is meg kell értenünk. Kettős világrendszer egy este alatt. Mindezek egy vándorúton. Egy közös vándorúton, amelyet nézők és játszók egyaránt járnak. Akik között nincs különbség vagy fal. Ahogyan az adott hely és a néző között is megszűnik az elválasztó vonal: Peer Gynt története, a hely szelleme és atmoszférája, valamint a nézők jelenléte egységgé olvad. Egyetlen nagy egységgé.
Kettős világrendszer egy este alatt
A közösség, a „közös” hatalma mindenek felett győzni tud. Általában. A legtöbbször. Még a menekülésben is, mert bízhatunk benne, hogy a másik megállít – még időben. Hegymegi Máté előadása közösséget alkot az előadáson. Nézők és színészek együtt, közösen indulnak el és közösen, együtt állnak meg: együtt fejezik be az utat. Fizikailag. „Hatalmasak” vagyunk – ott és akkor. De vajon meddig él bennünk egy-egy jelenet emléke vagy a gyertyafénnyel megvilágított kápolna képe, amelyben Meszléry Judit várja a hajszolt Peer Gyntöt? Vajon meddig gondolkozunk a válaszon?
Nos, e kérdések megválaszolása csupán rajtunk múlik. Mindenesetre a Stúdió K helyspecifikus előadása felkínálja nekünk a lehetőséget, hogy egy-egy helyről eszünkbe jusson Peer Gynt életútjának valamelyik állomása. És így lehetőséget ad arra is, hogy felidézzük saját állomásunkat is. Hogy gondolkodjunk, elmélkedjünk, kérdezzünk és megálljunk. Ne csak az előadás idején, hanem a hétköznapokban is.
