Pofátlanul mai

|

Ibsen: Nóra – Karácsony Helmeréknél / Katona József Színház

Három gyerek, két befejezetlen aktus és egy plafonig érő karácsonyfa. Ezt hagyja ott Nóra. Ha valaha otthagyja.

Ónodi Eszter, Fekete Ernő         Fotók: Horváth Judit

                                 „arcpirítóan megállt az idő”

Foglalta össze anno egy rövid tőmondatban a világról való tudását a Nórát rendező Székely Kriszta. Érdekes látni, ahogy e rövid tőmondatot közel két óra hosszúságban a színpadra rakja. Mert ugyan arcpirítóan megállt, de másrészről azért tovább is haladt és így történhet meg, hogy az érzékeny társadalmi folyamatok tudósa, a pengeagyú norvég száznegyven éve született darabjának újabb változatában simán összeolvad a régi és az új. Nem más ez mint múlt és jelen elborult egymásra találása, és tán emiatt is van az ember zavarban, hogy mennyire pofátlanul mai és közben mégis mennyire klasszikus a Katona Ibsen-darabja.

Az újszerű színházi nyelv, mely az újszerű színházi gondolkodás velejárója, már mindjárt az elején borzongató intenzitással szólal meg. Mintha egy vízióban, úgy tűnnek elő, kelnek életre, mozognak, beszélnek, ha kell egyszerre s kerülnek ily módon a helyükre a színpadi alakok, hogy aztán a hagyományosabbra formált jelenetekben, de még mindig szaggatottan, villanásnyi váltásokkal, váratlan zenékkel, hangokkal és zörejekkel bontakozzon ki az, aminek ki kell bontakoznia.

Ráadásul mindez karácsonykor.

Pelsőczy Réka, Ónodi Eszter

A kiindulópont, hogy Nóra jól van. Nórának nem hazudik senki. Legalábbis nem jobban, mint bárki bárkinek a környezetében. Nóra magának hazudik. Legelsősorban boldogságot. És végül maga ellen lázad föl, már ha egyáltalán föllázad. Tény, hogy ebben a modernre formált sztoriban a napi rutin (házasodunk, válunk stb.), amelyet saját tapasztalataink alapján a történet mögé látunk, egészen más hátteret ad az eredeti Ibsennek. Nóra látványosan kibillen ugyan a  (luxusra hangolt) komfortzónájából, de azt már nem tudjuk meg, s amúgy is jelentéktelenné halványul, hogy végül a családjával marad vagy – az eredeti szöveg szerint – valóban elhagyja Helmert, aki levágott egy tényleg nem mindnennapi hisztit, hogy a magassarkúján pipiskedő mintafelesége anno magánokiratot hamisított. Teljesítse a rá eső penzumot és ne zavarja feleslegesen a köreit. Helmert ennyi érdekli Nórából. Cserében Nórát is pontosan ennyire érdekli Helmer. Legyen jól. Maradjon a megszokott komfort. Ennyi. Innentől valóban maira van húzva az ibseni klasszikus és ebben a modern önbecsapásban – ha egyáltalán annak nevezhetjük a jól begyakorolt módusz vivendit – nemcsak Nóra csúszik meg, de egy adott pillanatban a család intézménye is önmaga ellen fordul. Már nem először az emberi kultúrtörténetben. És nem is utoljára.

(Na, itt térünk vissza Ibsenhez.)

Fekete Ernő, Kocsis Gergely, Ónodi Eszter, Pelsőczy Réka

És itt esik bele a modernizált textus az önnön csapdájába, hogy aztán sietve ki is kászálódjon belőle. Valójában nem a magányosan lázadó Nóra embert próbáló, meganagy tragédiáját látjuk, sokkal inkább azt a mai praxist, mely szerint napi rendszerességgel dől ránk az életünk. Egy olyan világban, amelyben az önérvényesítés manipulációi itatják át egyre inkább az intim kapcsolatainkat, és ebből adódóan bárki, bármelyik pillanatban kiboríthatja azt a bizonyos bilit. Nem kell a nagy lelepleződésre várni. De, és ezt fontos hozzátenni, amit az előadás az egyik oldalon érzelmileg elvesz (egy végső összeomlás mindent elsöprő katarzisa) azt megnyerjük a másikon (permanens fenyegetettségünk átélhető, napi kis tragédiái). Innentől a címszereplőt alakító Ónodi Eszter mintha meg lenne fosztva egy minden ízében lenyűgöző, robbanásig fokozódó karakterfejlődés lehetőségétől.

Ám ezzel együtt képes nagyot alkotni.

Megmarad neki az a polgári múltban gyökerező, ízig-vérig mai figura, aki permanensen vívja a napi létezés nem mindig felemelő csatáit. Az a belső hatalmi harcokban korántsem járatlan nőalak, aki rég nem egy babaházban lakik, akinek családon belül igenis megvan a maga akarata, céljai, vágyai s az ezek eléréséhez szükséges, jól bevált eszközei. Kezdetben az amerikai tévésorozatokból ismert főhősnők mintájára öltözködik, jár, tipeg, ám emögött a saját maga alkotta szerep mögött – véletlenszerűnek tűnő spontaneitással – Ónodi színészi bravúrja mindegyre leleplezi Nóra valódi arcát is. Azt az arcot, amely végül az utolsó jelenetben mutatkozik meg a maga teljes kendőzetlenségében, s amelyet – akárhogy is alakul – jó eséllyel elfed majd megint egy új smink, egy új arc, egy újabb maga konstruálta szerep, a túlélés eszközeként jól bevált mimikri.

Ónodi színészi bravúrja leleplezi Nóra valódi arcát

A legnehezebb talán az, hogy elvonatkoztassunk az eredeti történetre tapadt sallangoktól. Lefejtsük róla azt, amit magunktól belelátunk. Hogy lefújjuk az Ibsen modernségére rakódott évszázados port, hogy Nóra ne egy női forradalmár legyen, s Helmer ne a családon belüli elnyomó hatalom. Erre hivatott az átírt, meghúzott szöveg (a rendező és Szabó-Székely Ármin dramaturg munkája), a hangsúlyok eltolódása, a történet szaggatottsága, a tendenciózus, elsőre mégis titokzatos, kiismerhetetlen fordulatai. A kérdés, hogy valaha boldog volt-e Nóra, itt már nem kérdés. A boldogság amúgy sem reális kategória. Egy meghatározhatatlan valami, ami elnyomja a folyamatosan újratermelődő félelmet, pánikot, az unalmat, egykedvűséget, kilátástalanságot. És Nórában ez az érzelmi valami szép lassan megszűnik létezni. Marad az űr. Pontosabban a család, mint hatalmi rendszer, mint a hatalmi manipulációk halmaza. Jó esetben egy erős szövetség, amely az érzelmi háló változásával is képes működni. Ám ezt, az érzelmek helyét is átvenni képes, erős szövetséget az adott életszakaszukban Nórának és Helmernek nem sikerült kialakítani.

Helmer, a férj itt amúgy is csak katalizátor.

S katalizátor létére nem túl erős karakter. Mondhatni gyenge. De mégiscsak ő az öttagú család (öröm nézni, hogy a három gyerek színészként milyen remekül teljesít) létfenntartója. Nem lehet könnyű eljátszani azt a tekintélyelven működő, szélsőségesen komplex jellemű családfőt, aki már a létezésével is erélyt mutat, miközben az első gebaszra látványosan összeomlik. Fekete Ernőnek sikerül.

A szimultaneitás mindvégig jelen van, nem csak az elején.

Plafonig érő

A házaspár mellett bolyongó három magányos szereplő léte pulzálva fonódik össze ezen az örökkévalóságig tágult idősíkon. Ugyanolyan mai figurák, akár a család kötelékében vergődő társaik s miközben a magányra vannak pozicionálva, ugyanúgy a saját bőrükön érzik a család, mint társadalmi mikroközösség végzetes válságát. Ez a felismerés  vergődésük tárgya s mindennapjaik  tragédiája.

Kocsis Gergely Rank doktora Ibsen zsenialitására is példa. Ő az a szereplő, aki puszta létezésével Nóra és Helmer magányát manifesztálja, s ahogy megpróbálja feloldani, szép lassan ő maga semmivé  foszlik. Elmúlik úgy, hogy talán nem is létezett soha. Csupán egyetlen pillanatra. Ahogy zavart haldoklásában próbálja Nórát megerőszakolni. (Kétségbeesett próbálkozását később azzal tetézi, hogy rányit a farsang után egymásnak eső házaspárra.) Az előadás szépen felépített vonulata az is, ahogy Pelsőczy Réka mint a józan gondolkodású, kopottas Kristine Keresztes Tamás ördögi gúnyába öltöztetett, ördögien valósághű Krogstadtját megszelidíti.

Három gyerek, két befejezetlen aktus és egy plafonig érő karácsonyfa. Ezt hagyja ott Nóra. Ha valaha otthagyja.

Valamint a ház, a kert, és egy világító szemű trófea, amely Helmer irodájának ajtaja fölött tanyázik. Az se biztos, hogy valódi. Szelíd kecskebak, a füle lekonyul. Az egyik egy kicsit jobban mint a másik. Ez a fül művészi remek. Egyszerre élő és halott. Életteli fájdalom, halottá merevedett szplín. Kacska mivolta felemás érzelmeink szánandó szimbóluma. Szemközt velünk, az aranymetszésen, a látvány mértani középpontjától kicsit jobbra. Mindvégig ott van, egy pillanatra sem mozdul.

Miközben két valódi gyerek éteri zenét játszik.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: