Örök agónia

|

Ibsen: Kísértetek / Centrál Színház

Adott egy halott, aki anno folyamatosan félrelépett, és egy feleség, aki egy kudarcba fulladt szabadulási kísérlettől eltekintve, mindezt szótlanul tűrte. Mert megkívánta tőle a kor, a társadalom, meg az a pikírt, depresszív, önimádó világ, amely körülvette.

Básti Juli, Gáspár Tibor         Fotók: Horváth Judit

                                    Borzalmas, romboló hatású darabot sikerült írnia…

(Tore Rem norvég irodalomtudós Ibsenről)

Hírhedett műve, a norvég irodalom vérfagylaló „sátáni verse“, a Kísértetek mindent beborító, sötét jóslata mai szemmel meglehetősen didaktikusnak tűnik. Adott egy halott, aki anno folyamatosan csalta a feleségét, ami – legalábbis ha felszínre került – Ibsen korában még meglehetős szentségtörésnek számított, akár a „bal kézről” született gyerek, meg a kicsapongó életmódból származó, utódokra örökített (nemi) betegség, valamint adott egy feleség, aki egy kudarcba fulladt szabadulási kísérlettől eltekintve, mindezt szótlanul tűrte. Mert megkívánta tőle a kor, a társadalom, meg a pikírt, depresszív, önimádó világ, amely körülvette. Az elfojtott igazság aztán, akár egy pusztító vulkán, a felszínre tör.

Ez lenne a dráma.

A népek nagy tanítói, úgy is mint a drámaíró Ibsen, nem sokat teketóriáznak, ha váteszi hajlamuk megláttatja velük a jelenben a jövőt. A norvég – akárcsak orosz sorstársa, nevezett Csehov – tudta, mi következik a fene nagy képmutatásból, legföljebb szúrósabb, feketébb, viselhetetlenebb közegbe helyezte azt a tanulságot, amelyet orosz kortársa nem kevésbé tragikus, ám agóniájában is élhetőbb világba rakott. A nagy orosz lélek múlt ki az orosznál, hogy halála után egyre pusztítóbb világégések közepette keljen új életre, míg a látszatra rezzenéstelenebbül csordogáló norvég história krónikása a lelkek legsötétebb mélységeiben kutakodott.

 A klasszikusoknak per definitionem sajátja, hogy kísértenek… Olyan szövegek ugyanis, amelyek újabb korokat és kontextusokat képesek átjárni. Ugyanakkor állandó jelenlétükkel már nem jelentenek semmiféle kihívást, és értékrendünket sem fenyegetik. Sőt, mintha éppen azt erősítenék meg, ami oly kedves számunkra, amire büszkék vagyunk, és amivel azonosulni tudunk.

Gáspár Sándor, Ágoston Katalin

 

Tore Rem a 2006-os Ibsen-emlékév alkalmából gondolta újra az „elklasszikusodás”, azaz a kánonná vált szövegek kortárs olvasatának a problematikáját, mondván „meglehetősen csekély annak a valószínűsége, hogy Ibsen ma pontosan ugyanúgy aktuális, mint 1881-ben volt“. Ennek az ünnepi alkalomból született nem éppen ünnepi megjegyzésnek megvan az az előnye, hogy legalább igaz. Különös tekintettel a Kísértetekre, amely a felszínen legalább olyan poros, mintha most került volna elő a távoli múlt elfeledett relikviái közül. Alföldi Róbert, a Centrál Színház előadásának a rendezője nem sokat teketóriázott vele. Elővette, lefújta, megkurtította és a legpuritánabb körülmények közepette színre vitte.

Sápatag, félszegségében is fájó, kegyetlen életre lehelte.

A díszlet nem más, mint ajtókeretekkel szegélyezett ajtókeretek sora, egyenként dőlnek rá a játéktérre, amint egy újabb hazugság lelepleződik. Nem nehéz megjósolni, hogy végül a csupasz színpad fog az arcunkba meredni. Akárcsak a csupasz valóság – elviselhetetlenül. (Díszlettervező: Kálmán Eszter.) Közben Ibsen olyan kérdéseket feszeget, mint a vallás megbéklyózta életek, a férfiak szexuális kicsapongásainak hallgatólagos elfogadása, az anyai tekintély megkérdőjelezése. Alvingné egyfajta érzékien mazochista elhivatottságból (nem mellékesen saját társadalmi tekintélyének a megerősítésére) gyermekmenhelyet készül létrehozni megvetett férje emlékére. Tervét az a Manders lelkész teszi tönkre, aki egyfajta lelki társként működik mellette. Ott van még egy leány, a rossz emlékű Alving úr eltitkolt szerelemgyereke és előkerül Alvingné saját fia is, akit ő maga küldött a messzi Párizsba, hogy vad természetű apjától minél távolabb tudja…

Básti Juli, Ódor Kristóf

A sötét, morózus Norvégiában vagyunk. Szakadatlan eső és viharok közepette.

Lassan derül fény az igazságra, akár egy krimiben, legfőképpen a készülődő vérfertőzést kell – a súlyos titok felfedésével – Alvingnénak csírájában elfojtani, de amíg korunk legnagyobb becsben tartott műfaja, a hisztérikusan körülrajongott krimi minden egyes darabja a világ igazságosságába – igazságos újrarendeződésébe – vetett hitet igyekszik erősíteni, addig Ibsen Kísértetekje éppen ezt az igazságosságot kérdőjelezi meg. Nem a hazugságot ostorozza, hanem az újrarendeződés lehetőségének a hiányát. A társadalom megállíthatatlan, örök agóniáját… Alföldi előadása úgy vonz be minket egy tőlünk távoli világba, hogy a nézőt közelíti Ibsen korához és nem fordítva. A puritán díszlettől eltekintve megelégszik Ibsen tizenkilencedik századi zsigeri modernségével, miközben, ha hihetünk az íróként is funkcionáló Tore Remnek, akár egy szupermodernül hangzó szöveggel is szembesülhetnénk, amely nem csupán kibillent megkopott napi morálunkból, de egyenesen fenyegeti kényelmi alapon szerveződött, elkorhadt értékrendünket. (Fordító: Kúnos László.)

Ebben a szenvedésre kárhoztatott, sötét ibseni létben kel életre Básti Juli gyermekien pimasz, megejtő humora.

Básti Juli

Az a mélyen gyökerező irónia, amely a karót nyelt Alvingné összetett karakterének egészen egyedi vonása. Egyfajta –  tragédiák árnyékában érlelődött – szplínes humor ez, amely a legképtelenebb szituációkban is mosolyt fakaszt, amely képes valódi életet lehelni a halállal fenyegetett létezés mindennapjaiba. De nem csupán a figura iróniája hat. Irónián innen és túl Básti játékában ott van mindaz, amit a minimalistára tervezett színpad megspórol. A zord norvég vidék, a hűvös északi nyarak szürke viharfelhői, egy tárgyakkal telezsúfolt otthon szigorú otthontalansága.

Színpadi jelenléte sűrített pillanatok sorozata.

Mondatainak atmoszférája nem csupán tárgyakat varázsol az üres színpadra, de beburkolja a körülötte lévő, korabeli öltözetű figurákat is. (Jelmez: Szakács Györgyi.) Gáspár Tibor önnön lényének szorításában vergődő, lelketlen Manders lelkészét, Gáspár Sándor taszító mivoltában is szerethető Engstrandját, Ágoston Katalin származásáról mit sem tudó, hűvösen céltudatos Regináját épp úgy, mint Osvaldot, a súlyos betegség tüneteivel hazatérő  fiút. Alvingné eltitkolt igazságai határozzák meg a sorsukat, ő a kezdet és a vég, a kör, amely önmagából indul és önmagába tér vissza. Zsarnok és áldozat egyszerre egy olyan társadalomban, amelynek jeges részvétlensége alattomosan beszivárog minden létező otthonba.

CÍMKÉK: