Homérosz: Iliász / Szlovén Nemzeti Színház, Ljubjanai Városi Színház – MITEM
Ebben az előadásban úgy szeret egymásba a klasszikus és a modern színház, akár a földi halandók és az olümposzi istenek.
Fotók: Peter Uhan
„Az első tragédia” – Arisztotelész így jellemezte az Iliászt. Egyet kell értenünk az ókori gondolkodóval, hiszen minden olyan etap megjelenik benne, amely felépít egy vérbeli tragédiát. Ám az eposz csak Akhilleusz haragját, azaz a trójai háború tizedik, egyben utolsó évét dolgozza fel. Ebben az in medias res nyitányú huszonnégy énekben megkapunk miden olyan szerelmet, intrikát, bosszút, háborút és gyilkosságot, amely megeleveníti az első görög tragédiát.
Homérosz Iliászának a világirodalomra gyakorolt hatása szinte végeláthatatlan. Témája több európai eposz alapmintájául szolgált, hiszen több szöveghelyével is találkozhatunk, például a Faustban, az Isteni színjátékban és Schiller Haramiák című drámájában is.
A halhatatlan költemény színpadi adaptációját a Szlovén Nemzeti Színház, és a Ljubljanai Városi Színház, Kulturális és Kongresszusi Központ koprodukciójaként, Jernej Lorenci rendezésében szlovén nyelven, magyar és angol felirattal láthattuk a Nemzeti Színház nagyszínpadán.
Az ókori Görögország klasszikus műve, Jernej Lorenci rendezésében, olyan modern köntösben született újjá, mely lehetővé teszi a történet befogadását azok számára is, akik nem feltétlenül görög eposzokat olvasnak esténként lefekvés előtt. A rendező tekintetén és a zenészek muzsikáján keresztül 21. századivá válik ez az egyébként örökzöld ókori történet.
Ebben az előadásban úgy szeret egymásba a klasszikus és a modern színház, akár a földi halandók és az olümposzi istenek. Hű maradva ezzel a MITEM idei, Kortársaink és klasszikusok mottójához.
A több mint háromórás előadás első felvonása teljesen szöveghűen követi Homérosz eredeti írását. Bepillantást nyerünk az Iliász három, egymástól teljesen különváló, mégis egy egészet alkotó hármasságába. A halandó görögök, trójaiak valamint a halhatatlan istenek mindenható világába. A minimalista nyitányban nem kapunk semmi mást, csak egy magas, sötét szemű férfit, aki szlovénül kezdi el harsogni az Iliász első versszakát.
„Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva
Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz.”
Majd helyet foglal a színpadon a – már a megjelenésében is impulzív – zenekar, amelynek tagjai sokszor csak egy hárfa húrjának megpendítésével teszik tökéletessé a drámai pátoszt.
Az előadás alkotói nem az emlékezetes látványra, sokkal inkább a szavak monumentalitására, a hexameter ritmusára, és az annak fokozásául szolgáló hanghatásokra építik a darab dramaturgiájának felfelé ívelő vonalát. Mindezt olyan profizmussal teszik, hogy nincs bennünk hiányérzet, amiért nem töltik meg a táncoló színészek a színpadot, és az sem zavaró, hogy kivetítőről kell olvasni a szöveget. Ezzel is alátámasztva azt, hogy a színház kohóként egybeolvaszt minden nemzetiséget, mert az a nyelv, amit itt beszélünk, túllép minden kommunikációs határon, hiszen mindannyiunk számára értelmezhető még akkor is, ha nem saját anyanyelvünkön szólalnak meg a főszereplők.
„A második rész a trójai háború mészárszéke: minden csata eggyé sűrűsödik, az áldozatok pedig egyetlen egyetemes áldozattá” – áll a produkció ismertetőjében. És valóban. A második felvonás sokkal erőteljesebb az elsőnél. Az előadás egyszerre válik görög szenvedélytől ködös orgiává, valamint háborús vértől és könnyektől áztatott csatatérré.
A színpadi tér mindkét felvonásban statikus, ugyanakkor dinamikus és folyton változó. A színészek, Branko Rožman zeneszerző által komponált mítoszi dallamokkal aláfestve egyik percről a másikra ókori görög dalnokokká, istenekké és istennőkké alakulnak át. A klasszikus hangszerek, mint a hegedű és a hárfa, elvarázsolt muzsikája egészen az Olümposzig repítik a megtelt nézőteret. A hangok, legyenek azok egy előttünk megszólaló szónok szavai, egy szirénhangú énekesnő lágy éneke vagy a távolból beszűrődő sikoltások, nagyobb hatást keltenek, mint egy díszlettel teletűzdelt forgószínpad pompája. Díszlet tulajdonképpen egyáltalán nincs. Ugyanakkor a színészek jelmeze sincs túlgondolva, sőt van, hogy épp egy meztelenre vetkőztetett test válik a legprogresszívebb kifejező eszközzé. Az istennők hosszú fehér lepelruhái pedig egyértelművé teszik, hogy viselőik halhatatlanok bőrébe bújtak.
A darabot egyetlen kellék segíti a dramaturgia tetőpont eléréséhez. Egy disznó félbevágott teste, melyet a darab végén Hektór holttesteként, annak édesapja karjai között láthatunk. Hiszen a darab végén, akárcsak Homérosz művében is, Akhilleusz, a hősi ideál visszaadja a halott Hektór holttestét édesapjának, ezzel visszatérve emberi közösségének normáihoz.
De még ebben a zaklatott zárójelenetben sem a képi világ teszi fel a tragédia i betűjére a pontot, hanem a zene. A színészek egy emberként felharsanó éneke arról, hogy a haladók világában bizony egyszer mindannyian meghalunk…
A Szlovén Nemzeti Színház és a Ljubjanai Városi Színház, Kulturális és Kongresszusi Központ koprodukciója, Ljubjana, Szlovénia
