Balikó Tamás (1958-2014) Fotó: Gordon Eszter
Vasárnap este, csupa kellemesség, Cipruson élő magyarok vesznek körül, kedvesek nagyon, íróként vagyok ott, a többiek olvasóként, szó esik a Júniusról is, igen, a legújabb bemutatóm, Győrben, igen, tegnap este volt a hetedik előadás, szép lett, szeretem, hogy miről szól, hát sok mindenről, leginkább a halálról, elkomorulnak, hozzáteszem, az életről is azért, eszembe jut Zár Ferenc ezzel kapcsolatos mondata a darabból, nem idézem, furcsa lenne saját magamtól, Balikó hangján hallom, ahogy mondja a szavakat, ez ilyen, a színész átveszi a parancsnokságot, a szó az enyém, a hang és a jelentés már az övé, a beszélgetés végén pogácsázás, borozgatás, bekapcsolom a telefonomat, üzenet Budapestről: „Hallottad, hogy ma este meghalt a Balikó Tamás?”
Egy ostoba „Mi???” a válaszom, telefonálgatok, megtudom a rettenetes részleteket, hogy lehet ez, ő az élet volt maga, pár nappal korábban találkoztunk a győri színészbüfében, bemutattam a fiamnak és a lányomnak, megnézték ők is utolsó szerepében, Zár a neve, Zár, mit lehet ehhez hozzátenni, nem tudok mit kezdeni a hülye érzéssel, most se, pedig eltelt jó pár nap, a semmiből minden lesz, aztán megint semmi. Csak az már nem ugyanaz a semmi, hallom a hangján, dörömbölnek a fülemben a szavak, pedig halkan mondja, szépen, befelé, a darabban meg akar halni, de egy angyal megmenti, utána azt mondja, aki halni akar, az él. És aki élni akar?
Nyugodj békében. És köszönöm.
