Hajnóczy Péter: A halál kilovagolt Perzsiából / Trafó
A Trafóban az első pillanattól kezdve fogva tartják az érzékeinket és nem is eresztik el a zárlatig.
Fotók: Kővágó Nagy Imre
Mert van az úgy, hogy képtelenség józannak maradni. A következő pohár valahogy sohasem az utolsó, pedig óráknak tűnő percekkel ezelőtt, visszavonhatatlan elhatározás született, miszerint nincsen több utántöltés. Aztán mégis ott az aggódó pillantás, hogy mennyi is van még abban az aggasztó gyorsasággal ürülő üvegben. A szesztől elgyötört lélekben a Férfi egykori és mostani énjének sokféle árnyalata kísért. A múlt és a jelen (rém)képei olvadnak eggyé, hogy belehulljanak az emlékezet mélységesen mély kútjába.
Az 1981-ben elhunyt Hajnóczy Péter újraolvasásra csábító kisregénye, A halál kilovagolt Perzsiából nemcsak az alkoholfüggőségről szól. A műszaki rajzhoz hasonló pontossággal húzza meg a szöveg a szerelmi (?) viszony legapróbb rezdüléseinek koordinátáit is. A vonzások és taszítások pillanatnyi szélsőségeiből áll a kapcsolati térkép. Hogyan tudjuk, egyáltalán lehetséges-e megőriznünk önállóságunkat a kedvesünk elfogadó szeretetéért vívott játszmák közben?
A DoN’t Eat Group a Trafóban bemutatott, a fenti kisregényből készült színpadi adaptációjának alkotóit a férfi-nő kapcsolat fordulatai mellett a főszereplő delírium tremens okozta rémálmai és hallucinációi érdeklik. A színpadi játék közben felvett, majd egymásra kopírozott filmrészletek a még felismerhető figurák történetszerű mozgatásától tartanak a teljesen elmosódó fantáziaképekig. Sőrés Zsolt dinamikusan nyomasztó, elektronikus eszközökkel is torzított hegedűszólói érzelmi ambivalenciájuk miatt élményszámba mennek. Várjuk a feszültség nélküli csendet, de ha nem szól a zene, lassanként hiányozni kezd. Az élő muzsika az egykor többé-kevésbé egységesnek érzett, mostanra azonban szanaszét hulló személyiség törmelékes romjairól vetett melankolikus pillantásként söpör végig rajtunk.
Diák István látványterve az emlékeit újrarendezni kívánó tudat eldugott zugait kutatja, ezért nincs sarka a játéktérnek, ahol ne történne valami. Két szemközti falra is filmet vetítenek, az utolsó jelenet néhány kockáját rögzítik, amelyet ismételnek a kivetítőn, amíg lenn a színpadon már a következőket készítik elő.
Az audiovizuális effektek elsősorban nem a külső atmoszféra megteremtésének eszközei, hanem a főszereplő leírhatatlan szorongásainak kivetülései. A technika kínálta rendkívül ingergazdag lehetőségek miatt a színészeknek az átlagosnál jobban meg kell küzdeniük a publikum figyelméért, hiszen a lelki folyamatokat vetítve látjuk.
A Szenteczki Zita színházrendező és Juhász András intermédiaművész invenciózus kettőse megtalálta a megfelelő színészt a feleségére váró, alkoholbeteg Férfi szerepére. Jankovics Péter merevségében is érzékeny arca és közvetlen szövegmondása jellemformáló erővel bírnak. A magas homlok vízszintes irányú ráncai, a karikás szemek a Férfit mutatják, aki sejti már, hogy az alkohollal játszott meccsében többgólos a hátránya, de még reménykedik a döntetlenben, hiszen az írásnak gyógyító ereje van az életében. A visszaemlékezésekben a Fiú szerepében Jankovics mozgékonyabb arcvonásainak barátian cinkos a viszonya a kamerával. Folyamatosan bevon minket a cselekménybe, ezért tudunk többet a színpadi figuráknál. Beszédes például az a nézők felé irányuló, visszatérően csibészes hunyorítás, amikor a gyomorhurutot hazudja Krisztinának a strandon, de valójában sörözni és cigarettázni szeretne.
Rainer-Micsinyei Nóra sznob lánynak játssza Krisztinát. Mintha Jane Austen valamelyik regényéből toppant volna elénk a báli szezon magabiztos intrikusnőjének szerepkörében. Komoly várakozásokkal tekint a házasság intézményére, de vaskalapos nézetei a kor valóságával köszönőviszonyban sincsenek. Legerősebb pillanatában a vendéglőben hirtelen a Fiú fölé kerekedve megmutatja a foga fehérjét, hiszen kísértetiesen ugyanúgy viselkedik és beszél, mint az édesanyja.
Takács Katalin a verbális agresszor, az önmagát mindenkor áldozatként meghatározó nő portréját adja Krisztina anyjának szerepében. A hatalmasra kerekedett szemek a külvilágot, amely csakis ellenséges lehet, szinte az elnyeléssel fenyegetik. Ötletes szimbólum, hogy nagyívű monológja közben a verejtékben úszó Fiú húzza körbe a kórházi ágyán kirúzsozott szájjal trónoló hölgyet. Takács alakítását látva könnyen elképzelhetjük, hogy a szerencsétlen férjét, aki egyszer majdnem(!) az asszonyhoz vágta a cipőjét, kiközösítették a családból.
A múlt szembenézésre kényszerít önmagunkkal, és ez alól nem lehet kibújni. A Trafóban az első pillanattól kezdve fogva tartják az érzékeinket és nem is eresztik el a zárlatig. Zúzós instrumentális zene, szabad asszociációra bőven alkalmat adó filmes vetítések és a technikai masinériát jól ellensúlyozó, mert bensőséges színészi teljesítmények – ez a DoN’t Eat Grouptól A halál kilovagolt Perzsiából. Az alkotók megteremtik az egyensúlyt a különböző színpadi hatások között, így a Staféta program által támogatott előadás kiválóan illik Hajnóczy Péter eklektikusan szaggatott, kollázsokat szívesen használó prózaírói stílusához.
