Franz Kafka: Az éhezőművész / Meno Fortas Színház, Vilnius / MITEM
Szűkszavú, visszafogott, szikáran jelentéses színpadi mű. A Nekrošiusra éhező néző éhséget érez utána. Kafkai éhséget.
„…még csak azt sem mondhatnánk, hogy egy kiérdemesült, immáron pályája delelőjén túljutott művész menekült nyugalmas cirkuszi állásba, ellenkezőleg, az éhezőművész szavatolta, hogy éppen olyan jól éhezik, mint valaha.”
(Fordította: Tandori Dezső)
Fotók: MITEM
Az éhezőművész a vegetáriánus Franz Kafka utolsóként befejezett írása. Állítólag a halálos ágyán is javítgatta. Az étkezési zavarokban szenvedő író egyik pszichiátere egy alkalommal atipikus anorexia nervosát említ a törékeny, gyenge fizikumú Kafkával kapcsolatban, amely egy tipikus íróbetegség – Wirginia Woolf és társai – a többnyire végzetesen súlyos pszichés zavarok mellett.
Kafka, a huszadik századi modern irodalom önbizalom-hiányos, jó humorú, kisfiús bájú ősatyja, nyelv nélküli művész. Cseh zsidónak született az Osztrák-Magyar Monarchiában, otthon németül beszéltek vele, csehül elég csehül állt, soha nem tanult meg kifogástalanul. Németül viszont cseh akcentusa volt.
Mi maradt? Írni. Németül.
Ein Hungerkünstler című novellájába azt a tudást sűríti bele, melyet az élet alapkategóriáiról gondolt. Ahol nincs étel, ott semmi nincs. Elvész az otthon is. Kafka titkokkal terhelt, végső soron megfejthetetlen – érzéki szinten ellenben nagyon is jól letapogatható – szimbolikája, az otthontalanság, a permanens idegenségérzés, végsőkig letisztult formában jelenik meg a szövegben. Fájdalmasan torkon ragad, miközben borzongva élvezzük az emberi lét fojtogató, végső nagy rejtélyét, az élet lenyűgöző megfejthetetlenségének a titkait.
Az éhezőművészet kurrens foglalkozás. Ha van rá kereslet. De hol vannak már azok az idők, amikor az éhezőművész negyven napra lekötött egy egész várost, amikor szájtátva figyelték a gyerekek is, amikor „éhségnapról éhségnapra nőtt az érdeklődés“ s akadtak olyanok is, akik ennél érdekesebbet nem találván álló nap ültek a ketrece előtt… Mi, olvasók azon a ponton csekkolunk bele a történetbe, mikor az éhezőművészet renoméja már leáldozóban van, s a művész, aki érezhetően egyre lejjebb és lejjebb csúszik, a negyven nap vége felé állatként kezdi rázni a rácsait…
(Maga Kafka egyébként olyan tökéletességre fejlesztette az éhezőművészetet, hogy végül abba is halt bele. A gégegümőkórban szenvedő író halálát az éhezés okozta. Nem tudott enni a torkában érzett elviselhetetlen fájdalom miatt.)
Az éhezőművész című szövegnek ezen túlmenően nem sok köze van az éhezéshez.
Az éhezőművészet mindenekelőtt a művészlét metaforájaként jelenik meg, ahogy a cím paradox egyértelműséggel jelzi, de tágabb értelemben globális emberi létként is felfoghatjuk. Az emberi létezés ama formájaként, amely folyamatos – fizikai, egzisztenciális, emocionális, pszichikai, spirituális és a többi – éhséggel szekálja az egyedeit, hajtja a céljaik elérése felé. Aki nem érez effajta éhséget, az nem él. Magával az élettel számol le, jóval előtte, mielőtt valóban meghalna.
Európa kultikus színházában Európa egyik leghíresebb rendezője vitte színre e szimbolikusan valósághű, szikáran tárgyilagos, tényfeltáró módon precíz kafkai szöveget. Színpadra állítója, Eimuntas Nekrošius (aki nem mellesleg a vilniusi Meno Fortas alapítója is) a 2000-ben Budapestre is elhozott Hamletjével kavarta föl anno a kontinens színházi életét. Olyan soha nem látott színpadi, színészi mutatványokkal, sűrű képekben burjánzó sikoltó látványossággal, amely nem csupán székéhez szögezte a nézőt, de kívülről szemlélve legalábbis túllépte a fizika törvényeinek máig ismeretes határait.
Hol vagyunk már a Hamlettől.
Az éhezőművész szűkszavú, visszafogott, szikáran jelentéses színpadi mű. A Nekrošiusra éhező néző éhséget érez utána. Kafkai éhséget. Olyan éhséget, amelyet egy zseniális színésznő és három visszafogott – fogcsikorgató eszköztelenségében is karizmatikus – „untermanja“ sem tud csillapítani. Azt a fajta művészetéhséget, amelyet többnyire a nagy, átfogó, feltartóztathatatlanul áradó történetek, a kirobbanó drámai helyzetek, a látványos tér tudnak csak igazán kielégíteni.
Nekrošius Kafkája nem ilyen.
Sokkal inkább azé az éhezőművészé, akinek a művészetére –félelmei szerint – lassan már nem lesz igény. Aki nem magát félti, de a művészetet, amelyet ő képvisel. Aszketikus minimalizmus, hirdeti az előadás önmagáról, s ha jól sejtjük, magáról a művészetről is, mint öngyilkos létformáról. Ha úgy vesszük, a kafkai szöveg is minimalista, mellé pedig olyan koherens, hogy az olykor meglehetősen agresszíven viselkedő színházművészet sem tud rajta rést ejteni. Némi kis bevezető akció után „föl van mondva” az egész az elejétől a végéig.
Ami látványosan hozzátesz, az a gumitestként működő, már-már pszichotikus hatású színészi fizikum.
Ellentétben a kafkai szöveggel, a címszereplő egy nő és aránylag szabadon mozog. Rácsok nélkül is ketrecbe zárja a létezés, amely egyre szűkebb és szűkebb körülötte. Viktorija Kuodytė kortalan derűvel mutatja meg a halál felé masírozás elszántságát, azt az „éhezőművészi“ létformát, amely a maga megkérdőjelezhetetlen elkötelezettségével magától értetődően semmisíti meg a társadalmi konszenzus józan gondolkodásra vonatkozó passzusait. A három férfi – Vygandas Vadeiša, Vaidas Vilius, Genadij Virkovskij – köztük az impresszárió, groteszk bábuként kíséri az útját. Semmi beleszólásuk.
Ez lenne Nekrošius?
Gondolkodik el a néző, aki annak idején látta a Hamletjét. A mai Nekrošius? Szelíd, bölcs, eltántoríthatatlanul megállíthatatlan? Egy befelé figyelő éhezőművész? Túljutva a negyven nap felén?
