Franz Kafka: Az átváltozás / Örkény Színház
Miközben érzékeljük, hogy egy gondosan felépített rendezői víziót és kitűnő színészi munkát látunk, sőt, még Kafka világa is ott van a színpadon, ahogy haladunk előre, egyre az első húsz percet kérnénk vissza.
Roszik Hella, Polgár Csaba Fotók: Horváth Judit, Örkény Színház
Azt hiszem, ha néhány hét múlva megkérdeznék Az átváltozás nézőit, mire emlékeznek legélesebben az előadásból, nagy többségük a látványvilágot említené. Még inkább annak meghatározó elemét, a színpad közepét betöltő, sátorszerű, forgó valamit, amit a Kaiserpanorama, a vetített képek kukucskalyukakon való megnézésére szolgáló építmény ihletett. De felidézi a rég volt cirkuszi- és mutatványos világ belül csodákat rejtő, kívülről meglesni kívánt titkait is. (Nálunk a Tintaló Társulat direkte kukucskálásra kitalált alkotmányai őriznek valamit ebből a világból.) Itt is vannak kinyitható/felhajtható ablakok, a sátor teste pedig 21 számozott lapból áll össze. Ezen morfondíroztam egy sort, hogy miért 21, miért nem 24, azt könnyebb lenne a második felvonásban, a vázszerkezetére visszabontott építmény mögött feltűnő, a 24. órában járó faliórához kötni.
Izsák Lili díszlete olyan, az előadás szempontjából fontos motívumoknak ad képi keretet, mint a kint és a bent, a korlátozottság és a szabadság, a család mint óvó fészek és mint megnyomorító kényszerközösség. És attól függően, hogy éppen mennyire működik az előadás, érezzük kiváló ötletnek vagy tehetetlenségi nyomatéknak. (Zárójelben hozzá kell tennem, hogy az építményen belül játszódó bizonyos jelenetek, megkomponált képek oldalról alig vagy egyáltalán nem láthatók.)
A nyitány remek. Bejön Csákányi Eszter, mint egy óvodás kislánynak öltözött bohóc, és groteszk jelenésként szilaj táncba kezd egy gyereknagyságú babával a karjában, a titkokat rejtő alkotmány előtt. Máris ott vagyunk egy álombeli cirkusz csodákkal és titkokkal kecsegtető világában. Különös, festett arcú alakok tűnnek fel, angyalszárnyak surrognak, Kákonyi Árpád és Matkó Tamás zenéje is lendületet, sodrást ad a színpadi történéseknek. A Marina Sremac jelmezeibe öltözött színészek látványa, mozgása Robert Wilson 1914-ét juttatja eszünkbe. A nyitójelenet Kafka Amerika című regényének egy fejezetére, az Oklahomai Természeti Színházra épül.
Jelenet az előadásból
A gondok éppen a címadó mű, Az átváltozás játékba vonásával kezdődnek. Gáspár Ildikó rendező és dramaturgtársai (Ari-Nagy Barbara és Gábor Sára) ugyanis több Kafka-művet fontak egybe. Az anyagban Az átváltozás mellett szerepelnek novellák és regényrészletek is. Gáspár Ildikó a majdnem lehetetlent, a József és testvéreit is sikerrel írta át színpadra, így neki látatlanban elhisszük, hogy minden mást is képes átültetni. Pedig, hogy Kafka nem adja könnyen magát, arra példa lehet a MITEM-en tavaly szereplő Az éhezőművész, Nekrosius rendezésében. Ott is azt éreztem, amit egy idő után Az átváltozást nézve: hogy az anyag makacsul ellenáll a dramatizálási szándéknak. A narráció ott is hasonló volt az ittenihez: a színészek hozzánk beszéltek, nekünk játszottak, a közvetlen történetmesélés érzetét keltve. Csakhogy a történet itt is pár mondatban elmondható, az érzetek, viszonyulások, lelki mozgások elbeszélése viszont egy idő után monotonná válik. Pedig Gáspár Ildikó próbálja oldani a narráció statikusságát. A bogárrá változott Gregor Samsa megnövekedett végtagszámának megfelelően Polgár Csaba mellé öt fiatal színész (Dóra Béla, Ficza István, Jéger Zsombor, Novkov Máté, Patkós Márton) is felsorakozik, hogy tolmácsolja a Gregorban végbemenő testi-lelki változásokat. De hiába a többhangú kórus, a folyamatos mozgás, az óriáshenger részeinek mozgatása, a játék a kinttel és a benttel, a szövegből nem válik dráma, sokszor szépen illusztrált felolvasás érzetét kelti, egy idő után nehéz vele menni.
És nem segít a műsorfüzetben ígért humor sem, amit a normalitás alól kiütköző abszurditásnak kellene keltenie. Az abszurditás átjön, az – ezek szerint megcélzott – humor azonban egyáltalán nem. Talán ha kétszer göccen egyet-egyet a nézőtér. Ezért fityeghet oda nem illő díszítményként az előadáson a zárlat, a Gregor Samsa halála utáni túlvilági születésnapi parti habos tortás vidámkodása.
Kerekes Éva, Kovács Zsolt
A színészi teljesítményeknek is köszönhetően viszont ráül a nézőtérre a nyomasztó kafkai felismerés, hogy bármikor bárki kieshet a világból, a hozzá legközelebb állók vélt vagy valós szeretetéből, minden emberi kapcsolatból, és átkerülhet az emberi létezés túloldalára, egy vegetatív lényállapotba. Polgár Csaba meghajlott, megnyomorított kisemberéből, hívják éppen Gregornak, Utazónak, K-nak vagy Karlnak, a létezés kilátástalansága és rémülete sugárzik. E nyomor egyik fő okozója pedig ebben az előadásban a rátelepülő, fojtogató apa. A második felvonás több részlete is ezt az apaképet árnyalja. Kovács Zsolt rideg, érzéketlen, családját megnyomorító szörnyeteggé növeszti a figurát. A bennünk kialakuló képhez az is hozzájárul, hogy a színészek azonossága miatt apára és fiára vonatkoztatjuk A fegyencgyarmaton című novella kegyetlen Tisztjének és az Utazónak a párbeszédét is.
A két kulcsszereplőn kívül mindenki más is szépen, pontosan, odaadóan dolgozik. Mégis. Miközben érzékeljük, hogy egy gondosan felépített rendezői víziót és kitűnő színészi munkát látunk, sőt, még Kafka világa is ott van a színpadon, ahogy haladunk előre, egyre az első húsz percet kérnénk vissza. Mert mintha fokozatosan kifogyna a hajtóerő a sok szép részlet alól. Így, bár a díszlet kiválóan működik, a színpadi gépezet mégis csikorog.
