Federico García Lorca: Vérnász / Kecskeméti Katona József Színház
Kocsis Pál rendezőnek a zenéért felelős Rozs Tamás és a mozdulatokat megtaláló Barta Dóra segítségével sikerült olyan finom és egységes összjátékot teremtenie, amiben az elvárt egymásra figyelés nem rontja, hanem erősíti a szóló teljesítményeket is.
Fotók: Walter Péter
Várnak. Csontszín lakodalmi sátor mélyén ülnek, fekete, barna, antracit-szürke, barnásan lila egyszerű ruhákban, férfiak és nők, páran idősebbek, többen fiatalok. Ülnek, dúdolnak, muzsikálnak. Várnak. S ahogy mi, nézők, beérünk közéjük, befogad minket is a puha redőjű, világos tér, így leszünk részesei a vendégségnek, s hallgatói a történetnek, mely falhoz szorít és próbára tesz, noha sokadszor találkozunk vele.
A műsorlap szerkesztője, az előadás jelenetfotói meg a szereposztás mellé, Magyarország 2017-es rendőrségi híreiből választott fél tucatot, melyek mindegyikében szerelemféltés indulata vezette a támadó kezét. Hogy aztán a sértett puszta hámsérüléssel, pár kitépett hajszálával vagy az életével fizetett-e elnyert vagy csak megszerezni próbált javaiért cserébe, azt híre válogatja. Bárhol és bármikor megtörténhet az összecsapás, ezer változatban ismétlődhet, lehet belőle elsimuló egymásnak feszülés, lehet belőle tragédia. A balladákban viszont sokszor azonos a cselekmény kiinduló helyzete: ketten szeretik egymást, egyikük szegény, másikuk gazdag, s egymáséi nem lehetnek.
García Lorca 1932-ben írt drámájában Leonardo, a férfi (Zayzon Zsolt) keserű megfontolással választ asszonyt a hozzá illő nehéz életűek közül. A Feleség (Decsi Edit) szereti őt, gyerekük is lesz, de a volt szerelem ereje nem csillapul. A gazdag lány, hogy maga is felejtsen, Menyasszony lesz (Dobó Enikő), esküvőre készül, módos vőlegényét várja. A Vőlegény (Orth Péter) derűsen készül a nagy eseményre, de az Anya (Bognár Gyöngyvér) a bosszú meg a bánat görcseitől tépetten, saját gyászában elmerülve, halott férjét és fiát emlegeti, kiket Leonardo családjából valók öltek meg, hosszú évekkel ezelőtt.
Ez az enyhülni nem tudó érzelem fekete ködbe burkolja az anyát, s ezt Bognár Gyöngyvér ragyogóan tudatja velünk. Feszes tartása, rezzenéstelen arca, mély és zengő hangja azt a számára örök pillanatot idézi, amikor leszúrt fiát ölelte a földön valaha. Szükségét érzi, hogy ezt felidézze, s ontsa magából a szörnyű emléket, azt, amikor megmártózott első fia vérében, ami lemoshatatlanul száradt rá egész életére, s ami azóta is fekete pörkökben hullik körülötte. Remete Kriszta bravúrosan egyszerű ruháin ez a sötét, száradó vérszín dominál. Nem vörös, mint a friss seben, nem bordó, mint alvadóban, lilásan barna, szürkés és fekete árnyalatokban játszik minden öltözék.
A díszletet tervező Gyarmati Dóra tágas, krémszín sátra világítástól függően változtatja színét. Tövében ülnek a szereplők. Az üres térben van két hosszabb, gyalult faasztal, pár szék, s egy átlósan futó huzal a magasban, mely a bal hátsó saroktól jobbra, előre futva, rendkívül szellemesen osztja kintre és bentre a jelenetek helyszínét. Ezen a huzalon egy csípő alá leérő, üres képkeret csúsztatható, így lesz belőle ablak, vagy akár fal, ha szükséges.
Az előadás főbb szerepeit az erősebb pillanatokban szinte mindig „kettőzve” láthatjuk. A színészek alakította figurák mellett Nagy Nikolett a Menyasszony, Földesi Milán a Vőlegény, Szóka Roland Leonardo, Varga Lotti a Feleség szerepét táncolja, ihletetten és nagy átéléssel. A produkció egyik erőssége annak térbeli izomzata, vagyis Barta Dóra nagyszerű koreográfiája. Olyan elképesztő összhang van a játszók között, mintha egyetlen élőlény lenne maga a színpad, vagyis a játéktér minden eleme. Mint ahogyan a vasreszelék rendeződik az alatta elmozduló mágnes, a változó erőtér szerint, vagy – hogy egy másik hasonlatot hívjak segítségül – ahogyan a jégvirág formálódik az ablaküvegen, úgy alakul, örvénylik és dermed meg az emberi testekből szőtt látvány előttünk.
Kocsis Pál rendezőnek a zenéért felelős Rozs Tamás és a mozdulatokat megtaláló Barta Dóra segítségével sikerült olyan finom és egységes összjátékot teremtenie, amiben az elvárt egymásra figyelés nem rontja, hanem erősíti a szóló teljesítményeket is. Körülbelül félidőn túl, a szökés pillanatáról kezdve a szökevény szerelmespár színészi jelenvalósága mellett táncospár képében is látjuk a menekvőket. Ugyanígy dúsul föl a két férfi erdőmélyi összecsapása, mikor a favágók kettőse duplázza meg és játssza el az élethalálharc stációit, a végső szúrások meredt pillanatáig. A táncos közreműködők – Nagy Nikolett, Szöllősi Krisztina, Varga Lotti, Szűcs Alexandra, Bolla Bence, Földesi Milán, Raj Martin, Szóka Roland – a Kecskemét City Balett tagjai. Egyetlen kicsike döccenés érzékelhető csupán: a magaslatra lépett, egymásnak feszülő két főalaknak, Leonardónak és a Vőlegénynek – épp a táncos viadal hosszúsága miatt – pár pillanattal tovább kell mozdulatlanul maradnia, mint amennyit a nézői türelem elbír, így mintha idő előtt kiszaladna a feszültség ebből a kitartott pozícióból.
Orth Péter, mint Vőlegény, sikerrel alakítja a gyermeki ártatlanságú, életre kész, fiatal férfit. Zayzon Zsolt, gitárral a kezében, énekkel és beszéddel is győzi a figurát, s elénkbe állít egy érett férfit, aki nem képes legyőzni maga által is kárhoztatott, titkos szenvedélyét. A Menyasszony, aki hajdan az ő szeretője volt, ebben az előadásban Dobó Enikő. Szépsége és fiatalsága megvan ehhez a lányalakhoz, az a sötét szenvedély azonban, amivel végül is ő készíti elő a szökést a lakodalomban, s ami végigvonaglik kettejükkel az erdőn, még nem egészen az övé. Bognár Gyöngyvér acélkemény Anya-alakítását már méltattam, s hozzá hasonlóan erős a Feleség anyját, az Anyóst játszó Csapó Virág minden megmozdulása. Csodaszépek a tér baloldalán álló, a gyermeket és az otthont jelképező játéklovacska körül dúdolt altatók. Egészen nagyszerű a megtagadott Feleséget játszó Decsi Edit érzékeny alakítása.
Életemnek ez volt az első Vérnász előadása, amelyben ráismerhettem a „szegények a gazdagok lakodalmán” borzasztó érzetére. Milyen leverő, s ráadásul remekül megoldott, szépen szervülő ötlet, hogy a Feleség kicsit már részeg, a maga magános lakodalmi kóválygása során. Mély életismeretre vall, s váratlan, keserű humorral telítődik az Anyós eszegetése, s az ő úti pogácsával való ellátását célzó egyezkedés, benne a gondolattal: „minden falat fontos, jó lesz az otthon, amit ezek most majd elpakolnak”. S milyen nemesen, micsoda méltósággal éli meg az elhagyatást Decsi Edit! Sok a szép asszonyi pillanat a főhősnők játékában. Szép példa erre a női mindentudás hétköznapian praktikus fegyverzetében szolgáló Cseléd figurája is, Hajdú Melinda gazdag alakításában. A büszke paraszti erővel, a gazdagság dölyfös férfinyugalmával pedig Hegedűs Zoltán koncentrált, sűrű Apa alakításában találkozunk.
A produkció dramaturgja Németh Virág, de aki az új fordítást igényelte, az a rendező, Kocsis Pál volt. Kiindulásul kért egy pontos, szöveghű fordítást, s ezt meg is kapta a fiatal Boda Benjamin Gábortól, akinek eddig, jobbára zenei kritikáit olvashattuk. Született egy rendkívül hajlékony szöveg, melyben messze nincs annyi szárnyaló – mi több, szárnyalni akaró – poézis, mint Illyés Gyula lebegő-remegő, gyönyörű versezeteiben, de van benne erő és drámaiság, s jobban „rámarkol” a helyzetekre. Míg például Illyésnél az Anya „a vér pillanatáról” beszél, ez a változat a lényegesen erősebb „a vér órája” formát használja. A nagy erejű Menyasszony jellemzésekor a dicsekvő Apa Illyésnél olyasmit mond, hogy a lány akár a kötelet is „elharapná”, itt azt mondja: a kötelet is „elharapja”.
Az előadás zeneszerzője Rozs Tamás, aki széles mozdulattal hívta be muzsikájába magyar és spanyol népdalok motívumait, köztük a négy öszvérhajcsárról szóló, világslágerré lett ibériai éneket. A muzsikusok – Puskás Gyula, Tóth Jázmin, Mahalek Gábor, Szegvári Juli – színészi feladattal, s színészi jelenléttel vannak jelen. Az meg nem lehet véletlen, hogy a mindig is kaposváriként számon tartott Kocsis Pál rendezésében, a Kaposvárott színésszé érett, vagy ott iskolázódott tagok, meg a helybéliek együttes előadásában egyszer csak himnikus erővel zeng föl a záróének, a Csak egy szög című, hajdani produkcióból ismert kórus, a cigányok dalolása. A tragédia után az élet igenlése hallik. S mindez nemhogy bántóan eklektikus lenne, inkább erősíti az összemesélés szertartását: mindenki azzal a melódiával vagy mozdulattal áll elő, amivel előtte már ismeretségben volt, s amit most behoz a közösbe. Kőszínházakban ritkábban előforduló, igazi közösségi színházi élményt kap, aki megnézi ezt az előadást a Ruszt József Stúdió Színházban.
